Egy meleg nyári nap

Korán verték fel álmából. Persze. Tegnap egy csapat gyerek vert tanyát a tisztáson.
Szerette a nyarat. Ilyenkor mindig sok minden történt. Nem csak az Öreg jött. Más is volt. Például gyerekek, meg szerelmesek. Jó volt a tó reggeli illata, a csend s nyugalom. És persze jó volt a sok bográcsgulyás illata a gyenge esti szellőben, gyerekzsivajjal.
A Csónakház a tó partján állt, idestova negyven éve. Mikor építették, még nem voltak fák körülötte. El lehetett látni a tisztásig. Mára sok fa nőtt itt, és a sás, a nád is magasra nyúlik már. Ez lett a gyerekek kedvenc búvóhelye.
Hej, de sok nyarat élt végig ezen a helyen! És persze a hosszú hideg teleket is. Azok nem voltak olyan jók. Még az Öreg is ritkán merészkedett ki a hideg tóra.
– A Kovács nem fog minket megtalálni reggel – hallatszott a sutyorgás a fák közül – Biztos tiszta ideg lesz. Aztán mikor már tűvé tette értünk a környéket, majd előjövünk, hogy mi itt vagyunk, és nem is tudtuk, hogy minket keresnek.
– Nem lesz ebből baj?
– Ne parázz már mindig!
Hányszor fordult elő, hogy a fiúk nála, a ház mellett, kerestek menedéket. Elmosolyodott. Megint a csínytevésen jár az eszük. Ez belefér a nyárba. Csak a tanárok nem bírják néha cérnával. Aztán a tábor végére persze mindenki megnyugszik. Ez így van rendjén.
A Csónakház mögött szinte egy kis erdő alakult ki az idők folyamán. Csak egyetlen ösvényt jártak ki az emberek, ami a ház bal oldalán vezetett a bejáratig. Előtte a nádasban is csak annyi hely volt, amennyi egy csónaknak kell a vízre bocsátáshoz. A ház jobb oldalát teljesen benőtte a sok növény. Ide bújtak el a fiúk.
Most jön az Öreg. Nem szokott ilyen korán jönni. Szegény fiúk. El lesznek kergetve, és nem sikerül a reggeli tréfa.
– Mit kerestek itt, mihaszna kölykök? Nem mentek vissza rögtön a táborba?
Az Öreg mindig a tanárok pártjára áll. Most már. De nem volt ez ám mindig így! Húsz éve még saját maga bújtatta volna el a fiúkat. Csakhogy született egy rakoncátlan unokája, aki mindig borsot tört az orra alá. Persze puszta szeretetből. De az öreg néha a plafonon volt miatta. Azóta kergeti vissza a fiúkat a táborba.
Az Öreg egy kissé hajlott hátú borostás ember. Amolyan mogorva féle. Mosolyogni sem igen látni. Reggel jön, tesz-vesz kicsit, javítja a csónakokat. Aztán este megy. Közben befut egy-két vendég, csónakáznak, mennek. Ez minden.
– Gyere, még a sásban is elbújhatunk, ott nem vesz észre minket senki.
– Nem kellene visszamennünk? Az az öreg is mondta. Mi lesz, ha beköp? Akkor még büntetést is kapunk – szinte legörbül a szája a fiúnak.
– Veled nem lehet semmit sem csinálni – csattant fel a nagyobbik fiú – Menjünk vissza, mert még elbőgöd magad! Gyáva!
Szegény! Pedig jó lett volna a tréfa. Sokszor sikerült is. És jó volt. Ezt szerette. Mindig a fiúknak drukkolt.
Az öreg kihozta a tegnap hozott csónakot, javítani kezdte.
– Hahó! Van itt valaki? – hallatszott egy női hang a tisztás felöli fák közül.
Az öreg érdeklődve tette le a szerszámot a kezéből, és indult a ház mögé, ahonnan a hangot hallotta.
– Mi történt? – morogta köszönés helyett az öreg.
– Maga itt a csónak tulajdonos?
– Hát az nem vónék, de csólnakázni azt lehet.
– A tábor vezetője vagyok. Szeretnék három csónakot bérelni, egy kis vetélkedéshez.
– Semmi akadálya, asszonyom! Mikor kéne?
– Úgy tizenegy körül. Van három csónakja? – nézett körül érdeklődve a nő.
– Persze, a vízen vannak. Csak innen nem látni. Tudnak a fiúk evezni, és persze úszni?
Na, ezt a kérdést sem tette fel ezelőtt húsz évvel. Akkor ez nem érdekelte.
– Persze, minden rendben lesz. Akkor jövünk. Ez lesz a vetélkedő utolsó fordulója. Lehet, hogy kicsit késünk. Nem lesz baj?
– Á, dehogy. Délelőtt nem jön senki csólnakázni.
A nő elment. Az öreg leballagott a tóra. Biztos a lent lévő csónakokat ellenőrizte.
De ezt már a Csónakház nem látta. Túl magas a nád.
A sok növény miatt már csak a hangokat hallotta. Irigykedett arra, aki a tó partján állt, és mindent látott. Az évek során nagyra nőtt növények miatt, csak a hangok és az illatok maradtak meg számára. Csak találgatott, vajon mi is történhet, vajon ki is szólhat.
Ez így unalmas. És idegesítő.
Megjelent az Öreg, és folytatta a csónak javítását.
Nem történik semmi. Csak a sok suttogás a közeli erdőből, a tisztásról.
– Megvagy! – kiálltja néha egy hang.
Próbál nyújtózkodni, hátha lát valamit. De nem megy. Milyen jó volt, mikor még kisebbek voltak a fák. Mindent látott. Az egész tisztást. Gyorsan teltek a napok. Élvezte a gyerekek futkosását, versengését. Talán még kedvence is volt közöttük. Most viszont nem látja őket, csak találgat. De ez nem olyan érdekes.
Megjelentek a gyerekek a tanárnővel.
Boldog volt, hogy végre láthatja őket. Szinte velük együtt örült. De a fiúk önfeledten futottak tovább a tóra. Még a tanárnő is hiába kiabált utánuk.
Evezőcsapkodás. De nem látja már. A sás és a nád eltakarja. Miért nem jöttek egy pár héttel előbb? Akkor még rálátott a vízre. Még nem volt olyan magas a nád.
Elszomorodott. Sosem lesz már olyan vidám nyara, mint ezelőtt húsz évvel volt. Az Öreg is jó fej volt, a gyerekek szerették. A tábor végére ő is velük ücsörgött esténként a tábortűz körül.
De, az Öreg sem megy már, és Ő sem lát már ebből semmit. Pedig Ő akarja, de nem megy. A fák. Azok meg csak nőnek. Majd egyszer már az eget sem fogja látni? És a napot? Azt is benövik a fák?
Nagy kiáltozás jött a tó felöl. Megvolt a győztes csapat. Nagy trappolás, a gyereksereg újra elviharzott mellette. Ezekért a pillanatokért élt. Jó volt legalább egy pár percre látni őket.
A tanárnő és az Öreg még egy kis ideig beszélgettek, de nem hallotta miről, mert a szél elvitte a hangokat. Csak látta őket a fák között.
A nap egyre erősebben sütött. Ütött-kopott tetejét átjárta a meleg. Megnyugodott. A nap még az övé. Azt még nem vették el a fák.
A délután csendesen telt. Ebéd után az Öreg aludt egyet, csak a horkolása szűrődött ki a házból. Jött egy-két párocska, csónakáztak. Elmentek. De szerette látni a szerelmes pillantásukat! Fiúk és lányok, akik most kezdik kóstolgatni a szerelmet. Visszagondolt a régi nyarakra. Szinte elszenderedett.
A gyereksereg nagy rikoltozással futott a fák közé. Mindegyik fején egy szám. Számháború! Hát, persze! Az mindig izgalmas. Abból megint csak sokat láthat. Szinte végigizgulta a délután hátralevő részét. Olyannyira elfáradt, hogy az esti tábortűz hangjait és illatait is csak félig fogta fel. Arra sem emlékezett, mikor ment el az Öreg.
Éjfél körül riadt fel. Valaki nyitja az ajtót. Megijedt. Ki lehet az ilyenkor? A fiú és a lány suttogva beszélt.
– De mi lesz, ha észrevesznek?
– Nem kell izgulnod, elcsórtam a nagyapám kulcsát. Nem is tud ide most bejönni. És különben is úgy alszik, mint a tej. És az a legfontosabb, hogy nagyon szeretlek – és szelíden átkarolta a lány derekát.
A lány viszonozta, és gyengéden megcsókolták egymást.
Először mérges volt. Már megint egy csínytevés az Öreg ellen. De látva a gyengédséget, a bimbózó szerelmet, megenyhült. Idejött első szerelmével az a fiú, akit látott felnőni. És milyen szerelmesek!
Csak csókolták és simogatták egymást hosszú órákon át, mígnem elnyomta őket az álom. Holnap lesz miatta hadd el hadd. De ez már egyiküket sem érdekelte.
És Őt sem. Szinte mosolygott. Melegség járta át, úgy érezte, ölében tartja a szerelmes párt. Vigyázott rájuk. Ez jó volt.
És ezt nem láthatta, nem vehette el tőle senki!
EZ CSAK AZ ÖVÉ!