Egy mondat a hazugságról

[IG_KITOLT]Agyamba mardos rajtam felejtett tekinteted rémisztő súlya, ahogy pupillád minden rezdülete ellentmond szavaid kemény szivárgásának, s ahogy ajkadhoz emeled pihegve remegő ujjaidat, lázas mozdulatokat idézel csendesen könnyesedő szemeimbe; mert hallom szavadat, de nem értem beszéded őrült folyamát, hogy miért ölel a szemed, ha szavaid közben megölik bennem a reménykedés puha leplét, mellyel fátylat próbáltam borítani a körülöttem forrongó Világra, hogy pupillád csobbanó kékjében leljem meg békémet, mert úgy hív ölelésre felfénylő tekinteted, mint a tengerbe bukó narancsízű Nap suta fényei, de látom mögötte összefont karod puha kerítését, s megértem, hogy nem engedsz beljebb, mert túl szűk lenne így lelkedben a hely, mégsem ez fáj legjobban, hanem az, hogy téged ilyen csendben született hazugságon kaptalak.