Egy nap fentről…

Édes, ahogy alszol. Mindig is szerettelek nézni ilyenkor. Kissé pisze orrodon szuszogva veszed a levegőt. A paplant már megint félig lerúgtad magadról.
Jaj, ne! Most megszólalt az ébresztőd. Korán kelsz. Emlékszem, régen tovább aludtál. Lehet, hogy csak miattam…? Duzzogva, morogva elindulsz a mosdóba. Mikor visszatérsz, frissen és üdén ácsingózni kezdesz a szekrényed előtt, ahogy szoktál. Nem tudod eldönteni, melyik ingedet vedd fel. Na, nehezen kitaláltad.
Most már elkészültél, és reggeli nélkül, a tükörre nyelvet öltve kiviharzol a lakásból – a volt otthonunkból -, kocsiba pattansz, és elhajtasz a munkahelyedre. Régen szerettél ott dolgozni. Tudod, mikor még veled voltam. Ma már utálod azt a helyet. A főnököd piszkálását, a kollégáid sületlenségeit, jajgatásait. Mit tudnak ők a fájdalomról? – gondolod magadban. Végigszenveded azt a nyolc órát, majd mikor végre kiszabadulsz onnan, beülsz a kedvenc bárodba. Minden délután. Unottan és megvetéssel bámulod a többi vendéget, s közben a whisky-det nyalogatod. Azelőtt sosem ittál.
Mire este hazaérsz, már eléggé fáradt és kábult vagy. Nem is értem hogy bírod még. Az egész életed egy merő semmittevés. Régen ez is másképp volt: sokszor eljártunk szórakozni, nyaralni, vagy egyszerűen csak sétálni, hogy együtt legyünk. Megváltoztál, hisz egyedül vagy.
Én hagytalak egyedül önző módon, és most sajnállak, mert látom, hogy szenvedsz. Én már boldog vagyok itt. Ám valahol mégiscsak szomorú, hiszen nap, mint nap végignézem egyhangú életed történéseit, arra várva, hogy rájöjj: itt a helyed mellettem.
Bocsáss meg, hogy otthagytalak. Most még biztos haragszol rám, és fáj neked ez az egész. De ha majd újra találkozunk, tudom, hogy te is boldog leszel. Velem.
Addig is vágyódva figyellek erről a felhőről téged, hátha egyszer feltekintesz rám.