Egy nyár Cipruson 1.

A kávézó teraszán ültem és már elegem volt a forróságból. Cipruson legalább negyven fok volt árnyékban, az ember már a bőrét is szerette volna levenni. Ouzót ittam, már nem számoltam hányadikat. Nem éreztem még az ízét sem. Mindegy volt, alkohol, erős, nekem ez kell. Felejteni akartam, kábultan lézengeni és nem érezni a fájdalmat, ami beborította egész lelkemet. Újra a számhoz emeltem a poharam, amikor különös érzés kerített hatalmába. Mintha kést döftek volna a hátamba, megfordultam és észre vettem, hogy valaki néhány asztallal mellettem, figyel engem. A férfi leplezetlenül bámult, annyira nyilvánvalóan és kihívóan, hogy nem lehetett nem észre venni. Egyértelmű volt, látja milyen magányos, elhagyott nő vagyok. Könnyű préda, akit nem nehéz megszabadítani a pénztárcájától. Sötét göndör haja volt, napbarnított bőrén fehér póló. Az arcom olyan lehetett, mint egy kifacsart citrom a határtalan szomorúságtól. Megnéztem a poharam, már nem sok volt benne. Megittam és rámosolyogtam a férfira. Aztán felálltam és elindultam. Reméltem, hogy követni fog, ha szerencsém van, nem csak kirabol, meg fog ölni.
Szándékosan tértem le a szűk sikátorba, ahol nem járt senki. Levettem és eldobtam a papucsomat. Nem volt már szükségem rá. Amikor lehajoltam láttam, hogy bejött a számításom mögöttem volt, csak néhány lépésnyire lemaradva. Mentem tovább, most már határozott céllal a tengerpartra. Nemsokára meghallottam a morajlást, felsóhajtottam, és szédelegve az alkoholtól elindultam a víz felé. ”A pénzem kell neki”-, gondoltam magamban, de reménykedtem, hogy mégis meg fog ölni. Már a partra értem. Nyugodtan belesétáltam a vízbe, egyenesen a lemenő nap felé, amikor észre vettem, hogy az égen sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni. A férfi még mindig mögöttem volt, de már kezdtem elfelejteni. Csak mentem-mentem egyre beljebb. Aztán egyszer csak meghallottam, hogy felgyorsította lépteit, begázolt a vízbe utánam, hamar mellém ért. Kezében a papucsommal rám nézett. Nem volt semmi a szemében, csak szomorúság, mintha tükörbe néznék. Megfogta a kezem és egyetlen szó nélkül gyengéden, de határozottan húzni kezdett magával. A keze erős volt és durva, "Talán halász lehet" – gondoltam magamban, de túl részeg voltam, ahhoz, hogy más is eszembe jusson. Közeledett a vihar, nem volt senki a tenger parton, akitől segítséget kérhettem volna. Igazság szerint, nem is akartam. Még mindig reméltem, hogy meg fog ölni. Dörögni kezdett, az ég egyre sötétebbé vált. Meggyorsította a lépteit, alig tudtam követni, de kénytelen voltam, mert úgy szorította a kezem, hogy az szinte fájt. Aztán el kezdett zuhogni az eső. Mintha dézsából öntenék, percek alatt eláztunk, már futottunk, amikor egy kis házhoz értünk a falu szélén. Kinyitotta az ajtót és én minden felszólítás nélkül bementem. A berendés egyszerű volt, de tiszta és rendes. Csurom víz voltam, reszketni kezdtem, mert fáztam, de eszem ágába sem jutott, hogy félnem kellene.Hiszen semmi sincs, amit veszíthetek. Lerántotta az ágyról a plédet és rám borította. Én felkucorodtam a sarokba és behunytam a szemem. Szédültem… A vihar kiteljesedett, kint már tombolt a szél, dörgött az ég és kék színű villámok csapkodtak mindenfelé.
A férfi már ügyet sem vetett rám. Mintha ott se lennék, tette a dolgát. Hozott néhány párnát, aztán eltűnt az ajtó mögött. Amikor visszajött gőzölgő edény volt a kezében. Felém nyújtotta. Szó nélkül elvettem és lassan kortyolni kezdtem a forró levest. Jó íze volt, gyorsan megettem. Mosolygott, amikor elvette a kiürült tányért.
– Próbáljon aludni! – mondta és kiment. Megfogadtam a tanácsát, az ágyra zuhantam és a vihar ellenére aludtam, mint akit leütöttek.
Amikor magamhoz tértem iszonyúan fájt a fejem és csak homályosan derengett mi történt velem. A férfi ott ült nem messze tőlem, egy vödör volt a lábánál.
– Ha esetleg hánynia kell – mutatott rá – Jól van?
– Egy órája még meg akartam halni. Ahhoz képest, kössz, jól. Igazából, azt hittem segíteni fog benne.- hangosan felnevetett.
– Hé! Csak nem azt gondolta kirabolom és megfojtom egy sötét kis utcácskában?!
– Reméltem, hogy így tesz. – ásítottam és visszadőltem az ágyra a mennyezetet nézni.-Nem járt volna túl jól velem. Kevés euro van a pénztárcámban. De van még a szobámban, szívesen magának adom, ha esetleg mégis úgy döntene, hogy segít nekem.
– Ne tréfáljon ilyesmivel hölgyem.- az arca komor lett – ha nem áll fel az asztal mellől, odamentem volna, és kiütöm a kezéből a következő poharat!
– Nem sikerült volna. – mondtam nagyon komolyan- Ez esetben figyelmeztetnem kell, hogy tizenévesen karate bajnok voltam és…ideadná a vödröt…, azt hiszem hánynom kell…- miután végeztem , szó nélkül kivitte, aztán visszajött.
– Sajnálom… Nagyon szégyellem magam, igazán nem akartam belekeverni…, ha visszaadja a ruháimat el is megyek.
– Megígéri, hogy semmi hülyeséget nem fog csinálni?- kérdezte. Nem akartam hazudni neki.
– Szóval nem válaszol. Így nem adhatom vissza a ruháit.
– Jól van, akkor megígérem. Elmehetek? -mondtam gyorsan.
– Nem hiszek magának. Visszamegy a szállodába és belefojtja magát a fürdőkádba. Vagy még odafelé beleugrik a tengerbe, és addig sodródik a hullája, amíg lila és puffadt nem lesz. És oda lesz az a szép teste, csak rohadni fog és bűzleni.
– Honnan veszi hogy…? – mivel tök meztelen voltam a pléd alatt a kérdés értelmét vesztette. –Mondja, le is tapogatott?
– Csak a vizes ruháját vettem le, hogy ne kapjon tüdőgyulladást. -és vigyorgott.
– Nézze – mondtam most már dühösen- Még a nevemet sem tudja. Honnan veszi magának a jogot, hogy beleszóljon az éltembe?! Azt csinálok, amit akarok, és ha nem adja ide a ruháimat, akkor viszem az ágytakaróját és megyek vissza a szállodámba!
– Anna. Anna Varga. Második emelet 27-es szoba. Már napok óta figyelem. Maga se lát, se hall. Kék ég, hófehér házak, tenger. Itt senki sem volt még ilyen szomorú. Egyetlen mosolyt nem láttam az arcán. És még így is, olyan gyönyörű…
– Tudom. Minden férfi így szokta kezdeni. Aztán kiderül, hogy tulajdonképpen én értettem félre az egészet. Adja a ruháimat, vagy vigyem az ágytakaróját?
– Vigye, ha akarja. Én ugyan nem adok egy hullajelöltnek semmit.
– Szóval mégis csak ki akart rabolni igaz?! Ez az egész „ne csináljon hülyeséget” csak duma! Rendben van, ahogy akarja! – dühösen magamra rángattam a plédet és kiviharzottam a szobából, miközben majdnem orra estem az ajtónál. Még az utcán is hallottam, ahogyan nevetett.