Andrea sietve ment végig a járdán, nem törődve a beléütköző járókelőkkel, akik bosszankodva fordultak utána vagy egy-egy goromba megjegyzéssel illették durvaságát. Szinte már futott, hogy minél hamarabb elérhesse a vonatot. Késésben volt, ugyanis ez alkalommal a mindig oly' korán kelő fiatalasszony elaludt. Pedig ez fontos nap volt a számára, hiszen ma volt az állásinterjú. Férje már nem volt otthon, mire felébredt, mert korán hajnalban munkába igyekezett, így nem szorítkozhatott párjára, hogy rendesen felkelhessen. Ez, illetve, hogy 9 éves kisfiát iskolába kellett cipelnie, okozták azt, hogy késésben volt.
Ez volt az oka annak, amiért nem figyelt embertársaira. Nagyon fontos volt neki ez az interjú. Már több, mint egy éve munkanélküliként élte életét, miután jól jövedelmező állásából, egy kisebb vállalattól – ahol mint titkárnő dolgozott – leépítésből kifolyólag elbocsájtották. Szerette a régi munkáját; jók voltak a munkakörülmények, jól kijött munkatársaival, valamint a fizetés sem volt rossz. Nemrégiben talált egy hirdetést az interneten, amelyben egy nagyobb, jóhírű cég ehhez hasonló adminisztratív munkát ajánlott föl kétségbeesett munkakeresőknek, ám ez esetben sokkal magasabb összegű fizetést kaphat. Így hát ennek fényében elküldte életrajzát. A cég 2 héten belül felhívta őt, s közölték vele az interjú időpontját, s helyszínét.
Mindenképp szerette volna megkaparintani ezt az állást, hiszen szükségük volt pénzre, ugyanis nem tudtak megélni csupán a férje fizetéséből. Szerelme türelmes természetű volt, így nem neheztelt feleségére, amiért az nem talál magának munkát, de mostanában egyre több megjegyzést tett neki erről, természetesen visszafogottan, hogy meg ne sértse a fiatalasszonyt. Andrea kitartóan kutatott megfelelő munkahely után, míg végül megtalálta ezt a hirdetést. Egyetlen baj volt ezzel a lehetőséggel: csakis tömegközlekedéssel tudna bejárni a munkahelyére, mivel ez a bizonyos cég egy másik városban volt. Férje képtelen lett volna őt folyton furikázni olcsó, használt autójukon, révén, hogy minden egyes alkalommal hajnalban kellett mennie dolgozni. Így a nő a vonat mellett döntött, mert a buszt nem igazán kedvelte, illetve a busszal való közlekedés drágábbnak bizonyult.
Galoppozott magassarkú cipőjében, ahogy csak bírt. Érezte, ahogy leizzad, s fehér blúza hátára tapad fekete felsője alatt. Kényes volt az ilyen dolgokra, ám ekkor egyáltalán nem foglalkozott vele. Csakis az járt a fejében, nehogy lekésse a vonatot.
Beért a pályaudvarra. Ilyenkor áldotta az eget, amiért nem laktak messze a vonatállomástól. Bement, s sietős léptekkel folytatta útját a peronig. Egy gyors pillantást vetett a kijelzőre, hogy tudja, pontosan hova kell mennie. Ezután a pénztárhoz trappolt, s megvette a jegyet. Lement az aluljáróba, végigment a folyosón, s felszaladt a lépcsőn. Időközben hallotta, amint bemondják vonatának érkezését. Felért, majd megállt a peron szélén.
Hevesen lélegzett, s kivette táskájából az irattartóját, hogy belerakhassa utazójegyét. Oldalra fordult, s látta, hogy egy görkorcsolyás suhanc megy el mellette, kikapva kezéből válltáskáját, s ezzel meg is lökte az asszonyt. Andrea elvesztette az egyensúlyát, irattartója kiesett kezei közül, ami a földre landolt, ő maga pedig a sínek közé esett.
A hátára zuhant, egyenesen az egyik sínre, s emiatt egy pillanatra az összes levegő kiszorult a tüdejéből. Fuldokolva próbált felülni, majd miután végre sikerült lélegeznie, érezte, ahogy bal lába fájdalmasan lüktet, ugyanis végigszántotta a peron falán, horzsolásokat okozva ezzel bőrén. Harisnyája mindkét oldalon felszaladt, fekete szoknyája és felsője szintén elszakadt. Háta is rettenetesen fájt, és nyöszörögve fogta meg dereka környékét jobb kezével.
Felnézett oldalra. Látta, ahogy egy vele körülbelül egy korú férfi kiabál a kölyökkel, s elorozza tőle a táskáját. Ám ezzel egy időben többen felhördültek és sikkantottak, valamint őt szólongatták:
– Asszonyom, a vonat!
– Másszon már ki!
– Úristen!
Andrea nem értette, miről van szó, miért ez a nagy zsibongás. Aztán megértette.
Visszafordult, s a vonat orrával nézett szembe, ami pöfögve, sípolva haladt egyre jobban előre. Ijedtében megdermedt, s mozdulni sem bírt. Minden gondolat kiszökött fejéből. A pánik, a dermedtség, a félelem átvette teste irányítását, így emiatt nem mozdult, hanem nagy meredt szemekkel nézett farkasszemet a közeledő tömegközlekedési eszközzel.
Ekkor bevillantak élete során szerzett emlékei és tapasztalatai elméjébe. Ahogy 4-5 éves kora körül az édesanyja mesét olvas fel neki lefekvés előtt. Ahogy félve megy először iskolába 7 évesen, s édesanyja mosolyogva nyugtatgatja. 10 éves; épp egy rajzversenyen szerzett díjat vesz át, majd rápillant büszke szüleire, akik boldogon tapsolnak neki. 14 éves, és egy fiúval csókolózik, életében először, aki nem más, mint majdani férje. 18 éves, leérettségizik, s látja, ahogy szülei hatalmas örömmel figyelik őt a tömegből, valamint szerelme is, aki egy évvel korábban végzett. 20 éves, felveszik az egyetemre, majd 22 évesen lediplomázik. 23 évesen férjhez megy párjához szüleik és családtagjaik boldog ölelésében, s ugyanezen évben rátalál első munkahelyére. 25 évesen megszületik kisfiúk, s a meghatódástól könnyekben törnek ki férjével. Ahogy kisfia először megy iskolába, s Andrea ugyanúgy nyugtatgatja saját gyermekét, mint ahogy még ővele tette ezt édesanyja régebben. Egy évvel utána, 33 éves korában a leépítés miatt elküldik; hatalmas szomorúság lepi el szívét, s élvezi férje vigasztalását. A két hónappal ezelőtt megünnepelt 34. szülinapja, mikor is kisfia egy rajzot adott át neki, melyen ő szerepel egy óriási szívbe foglalva, férjétől pedig egy hatalmas szerelmes csókot, ölelést és az egyik kedvenc könyvét kapja, amelyre már olyan régóta áhítozott. Majd pedig a mai nap, miközben az új munka iránt érzett reménnyel szívében siet a vasútállomásra.
Érzékelte, mintha valaki megfogná a vállát, egy másik személy pedig a karját, s hogy a vonat már csak pár méterre van tőle. Ettől felocsúdott, s az életösztön átvette félelmének helyét, s lélekszakadva kezdett el mászni, miközben két férfi húzta felfelé (az egyik, aki a tinédzserrel ordibált). A vonat elhaladt, s letépte Andrea jobb lábáról cipőjét. De sikerült megúsznia, s zihálva feküdt a peronon, ámuldozva, amiért túlélte mindezt.
A két férfi felállította, s megkérdezték, jól van-e. Andrea bólintott. Hallgatta, ahogy a vonat sikoltva megáll, illetve látta, hogy még maga a mozdonyvezető is leszáll, odafut hozzájuk, hogy megkérdezze, minden rendben van-e. Rengeteg ember – akik látták az egész eseményt – köré gyűlt. Mindannyian, egyszerre kérdezgették, hogy jól van-e, nincs-e semmi baj vele, s ő gépiesen válaszolt, hogy jól van, miközben továbbra is sokkos állapotban volt.
A férfi, aki visszaszerezte a suhanctól válltáskáját, megkérdezte, van-e egy hozzátartozója, akit értesíthet, mivel ilyen állapotban nem maradhat itt, nem mehet sehova, hanem haza kell mennie vagy pedig a kórházba. Andrea megemlítette a férjét, s hogy ne hívják a mentőket. Nem akart kórházba menni, csak szeretett volna már otthon lenni, feküdni puha hitvesi ágyukban. A férfi bólintott, majd felhívta az asszony urát.
Egy kis idő múlva, mikor már minden lecsendesedett, a vonat elment és mindenki elvesztette érdeklődését iránta, meglátta férje zilált alakját, ahogy felé siet. Megállt előtte, kifújta magát, s végül neki szegezte a kérdést:
– Jól vagy, szívem? – szavai kíséretében hevesen megölelte Andreát, s rámeredt.
– Persze… Jól vagyok… – nyögte ki nagy nehezen a nő.
– Jól van… Biztos nem akarsz kórházba menni?
– Biztos… Otthon… akarok lenni.
– Hát jó, ahogy szeretnéd.
Felsegítette az asszonyt, s együtt mentek ki a parkolóba, a kocsihoz.
Útközben, ahogy hazafelé siettek, Andrea mereven bámult ki, figyelve a mellettük elhaladó autókat, házakat, fákat és embereket. Elmerengett a korábban fejébe tóduló sok emléken.
Az egész csupán egy perc alatt zajlott le, vagy még tán annyi sem volt. Az egész életét, életének minden egyes jelentősebb, vagy számára fontos, kellemes pillanatát előhúzta elméjének sötét zugából, ám átélni őket csupán egy percbe telt számára. Mindez a halálával zárult volna le, ha annak a két férfinak nincs elég lélekjelenléte, s nem segítik ki őt a sínek közül. A suhanc azóta valószínűleg elmehetett onnan szégyenkezve, bűntudattal telve, de ez most kevésbé foglalkoztatta.
Az asszony töprengéséből férje hangja ébresztette fel, hogy közölje vele, hazaértek. Andrea kiszállt a kocsiból, s szerelmét átkarolva a házhoz igyekeztek. Ez idő alatt megfogadta, hogy még azt a maradék másodpercet, mely megmaradt életéből csakis azokra a dolgokra fogja fordítani, melyek igazán fontosak a számára, vagyis családjára, férjére, gyermekére. Hiszen nem tudhatja, meddig élhet még, így ezt a fennmaradó időt minél inkább teljes értékűként szeretné megélni. Hiszen az élet csak egy perc csupán, s tovaszáll. Egy perc…
7 hozzászólás
Szia.
Ezt a művedet már olvastam jelenvagyokon. Akkor is és most is tetszik. Ügyes vagy! 🙂
Jolcsi
Szia Jolcsi!
Köszönöm, örülök, hogy tetszik 🙂
Várom majd a következő fejezetet tőled 😉
Ana
Kedves Ana!
Örülök, hogy tetszik a regényem. Nekem is tetszik a tiéd. 🙂
Szerintem érdemes lenne tényleg megpróbálnod azt a pályázatot. 🙂
Puszi: Jolcsi
Szia! Nagyon jó sztori, tetszik. Van azonban egy-két megjegyzésem. Az első részben feltűnően sok a magyarázkodó mondat, sok az "ugyanis", az "azért mert", és az "ez okozta". Zavaró. A másik: annál a résznél amikor azt ábrázolod, h lepergett előtte az egész élete, szerencsésebb lenne, ha a dátumok, események helyett/mellett a személyes benyomások, érzések szerepelnének. És végül: mindannyian tudjuk, majdnem közhely, h az élet csak egy perc, s így tehát jobban kellene figyelni az értékékre, a családra, a fontos dolgokra. Ezt így direktbe nem kellene kimondani, jobban jön ki, szerencsésebb, ha ezt a tanulságot az olvasó magának hámozza ki. Üdvözlettel: én
Szia!
Örülök, hogy tetszik a történet 🙂
Örömmel veszem a kritikádat/észrevételeidet 🙂
Az igaz, hogy sok benne a kifejezések ismétlése. Sajnos nem néztem át elég alaposan, még anno, három évvel ezelőtt, meg most sem :/ Legközelebb jobban figyelek 🙂
Igazából két bejegyzést ki is vettem belőle most, mert azok tényleg szájbarágósak voltak, így utólag olvasva. Sajnálom, hogy ennek ellenére is annak tűnik :/ Pedig próbáltam ezt elkerülni. Meg igazából ezt egy pályázatra írtam, ez volt a téma, ezért ilyen a sztori. De majd legközelebb erre is jobban fogok ügyelni, mert egyetértek veled 🙂
Ana
Szia Ana! Örülök, h Te is így látod, illetve átlátod. A nagy írók tudtak/ tudnak úgy írni, h amit el akarnak mondani, az az olvasó fejében fogalmazódjék meg. Igazából nem könnyű, mert a "képzett" olvasó észreveszi a trükköt, hogy mire megy ki a játék. Csak óvatosan lehet adagolni. Nyitva kell hagyni itt ott egy-egy kiskaput, hogy aki akarja, mást szűrhessen le belőle. Coelhóval pl. úgy vagyok – hogy bár olvasom a könyveit – szájbarágósnak tartom. Thomas Mann, Tolsztoj, stb, stb, pedig úgy mond el egy történetet, h szinte kívülállóként meséli. Nekem olvasónak kell összeraknom a képet, hova is akar kilyukadni. Gondolkodásra késztet…:) Sok sikert, drukkolok Neked! Üdv: én
Bocs, még van valami. Számomra akkor érdekes egy írás, ha vannak benn apró kis kérdőjelek. Ha az író nem dnt helyettem. Gajdar (Timur és csapata) jut eszembe. Karácsony, fenyőfaünnep. Állnak a pionírok és az ifjú kommunisták a fa alatt, Zsenyocska egy festményt tett a fa alá, a kép címe: Út a kommunizmusba. Szép egyenes, széles út, vörös nyakkendős ifjúmunkások ülnek egy traktoron a mezőn, kaszál egy kolhozparaszt. Nézi, nézi az ifjúkommunista mérnök srác a képet és ezt mondja: Zsenocska, a kommunizmusba vezető út nem ilyen. (Az élet nem ilyen) Sokkal keskenyebb, göröngyösebb, sokkal több a probléma. Így fogalmazta meg Gajdar, amit a művészetről gondolt, abban a sötét, régi, letűnt korban:) Bocs, még egyszer!