Egy régi emlék

Egy gyermeknek már az is elég nagy törés az életében, ha nevelőintézetbe kerül. Nem ő tehet róla.
Arról viszont a Gyivi tehet, hogy kihez adja ki neveltetése céljából! A nevelésről pedig a mostohák tehetnek, akiket nem kontrollálnak elég szigorúan!
Az akkori rendszer nem állított nagyobb követelményeket a „mostohákkal” szemben. Biztosan nem voltak szemináriumok arról, hogyan kell tisztességesen felnevelni egy adoptált gyereket. Viszont azt sem gondolnám, hogy házaló ügynökök próbáltak volna rásózni állami-gondozott kölköket vadidegen emberekre. Mint ahogy azt sem, hogy egy házaspár egyszer csak rádöbben, hogy nem teljes az életük, és magukhoz vesznek egy árvát!
Túl azon, hogy van két sajátjuk és túl azon, hogy a kiszemelt gyermek nem árva.

A leendő adoptálók nem mérlegelnek! Nem gondolják át, hogy képesek-e a feladatra?
„Elő a pártkönyv, irány a Gyivi!”
A nevelőintézet sem mérlegel. Kicsit sem! Tök mindegy, eggyel kevesebb a gond! Bélyeg beragasztva, hadd vigyék!
Az ilyenfajta elvtársias hozzá állásnak volt köszönhető az, hogy nagyon sok gyerek „rossz helyre” került ki! Nekik később aztán pokol lett az életük.
Azzal senki nem foglalkozott, hogy a szerencsétlen kölyköknek lelke is van, ami már akkor sérült volt.

„Ez a legszebb, ezt visszük el!”
Kiemelik az alomból pont úgy, mint egy kölyökkutyát. Megígérik, hogy a sajátjukként szeretik majd, és ezzel az üzlet megköttetett. Mindenki jól jár, kivéve az új családtagot! A jobb élet reményében felnevelésre váró csöppség meg csak ott áll szipogva és nem érti, mi történik vele?
„Hol van anyu, és hol van apu? Miért nem jönnek? Ott vannak, eljöttek! Ők azok, csak másképpen néznek ki mint előtte, és ezt majd meg kell szokni! Nem lesz könnyű! Az is lehet, hogy nem is fog sikerülni!”
A gyerek gondolatait csak a magas, sárga falak hallják és a nyikorgó hinta. A hinta ami képes volt őt bölcsőként ringatni. A hinta, ami már soha nem lesz olyan hívogatóan kék színű, mint azelőtt.
De nincs irgalom, nincsenek segítő kezek. Az adoptáció kezdetét veszi, és a kisfiú számára elkezdődik egy új élet. Ő már nem futkározik a többiekkel a folyosó falai közt. Már nem oda tartozik. Neki megint van családja.
A hinta pedig magányosan nyikorog tovább arra várva, hogy valakit ismét ringathasson.

A kisfiút hazaviszik. Kedvenc hintájának megnyugtató ringása még élénken benne él. Először puszilgatja körbe az új édesanya-új kisfiát alapos fürdetés közben.
Nem történik semmi! Az új „kisfiamnak” nem újdonság, hogy valaki megfürdeti. Ellenben hiányolni kezdi testvéreit, akikkel eddig egy szobában lakott. Azokat, akikkel együtt ment az ebédlőbe. Akikkel együtt evett a sárga tányérból, és együtt aludt az emeletes vaságyakon.
Azokat a testvéreket, akiktől elszakították.
„Ők hová lettek? Mi ez a hely? Hol van édesanya és hol van édesapa?”
A szomorú kisfiú ül a kádban lehajtott fejjel. Összeszorítja szemeit. A feltörni készülő sírást elfojtja. Reszketve ül a kádban, pedig a víz nem hideg. Egy könnycsepp zavarja fel a mozdulatlan vizet. Utoljára sír könnyekkel. És ez átok elkíséri majd, hosszú-hosszú éveken át.
A mosolygó mostohák pedig elkomorodó arccal összenéznek: egy kislány jobb lett volna!

A kisfiú nem tudja, hogy sorsát mások írják tovább, és nem önzetlenül. Azoknak kell majd megfelelnie akikhez genetikailag semmi köze. És azoknak tartozik majd hálával is, akik őt felnevelik. És ha ezt elfelejtené, akkor a mostohák emlékeztetni fogják rá, két pofon között.
A mostohák lesznek az édesapa- és az édesanya. Egy hazug jelen, és még hazugabb jövő! A kisfiú erről, akkor még semmit nem tud, de nem is ő kérte, hogy így legyen.
Egyetlen tollvonással elvesznek tőle mindent! Elveszik a nevét, elválasztják testvéreitől. Édesanyja sem lesz ugyanaz.
A mostohák felülírják a gyerek múltját és jelenét, alaposan megbolygatva a jövőjét. El fogják várni tőle, hogy megfeleljen az idegen emberek szeszélyeinek. Az igazi, szép emlékek elhalványulnak majd, és hazugságok veszik körbe meglopott életét.

A mostohák nincsenek tisztában tettük súlyával. Egy gyereket meglopni, hazudni neki: az bűn! Meghamisítani mások gyermekének múltját, elvenni a nevét, megtagadni tőle édesanyját: az a legnagyobb bűn!
A mostohák mégis megtehetik. Zsákmányolt utóduk képlékeny agyába, rendszeresen próbálják belemagyarázni a hazugságaikat, de ez állapot nem mindig tartható fent. Az árva agya néha sugall valamit, jeleket küld. Tudatni próbálja, hogy az elhalt ködös emlékek, melyek néha álom formájában jelentkeznek, azok igenis valódiak, és megtörténtek vele!
Az árva bízik a mostohákban. Nem tudja, hogy azok mostohák. Beszél nekik álmairól.
A mostohák olyankor zavartan összenéznek és a gyerek hamarosan pszichológushoz kerül. A mostohák persze már előtte közlik a szociológus-pszichológussal, hogy a gyermek „nem olyan” gyermek. Az elvtársiasság jegyében megkezdődik az összeesküvés.
Az agyturkász nem segít a gyereken. Nem vele van, hanem a mostohákkal. Hamarosan pellengérre állítja a hálátlan gyermeket.
Az áldozatból bűnös lesz!
Mindez úgy történik, hogy a könnyes szemű mostohák ott ülnek a szoba sarkában. A mostoháknak még mindig jobb ez a sunyi összeesküvés, mint az igazmondás és az: hogy végre színt valljanak!
És a bűnösből áldozat lesz.
Panaszra nincs mód! A gyerek nem szól egy szót sem. Hallgatásba burkolózik, de keze ökölben van. Szeme könnybe lábad. Bűntudata van! Olyan, amihez neki semmi köze! Olyan bűntudat amit a mostohák pumpálnak bele, akár még erőszakkal is! A mostohák pedig az agyturkász segítségével tovább konspirálnak, mert a gyereknek mégis maradt egy cseppnyi öntudata.
Nem sikerült őt totálisan átprogramozni a mostohák édes gyermekének. Kezdődik a baj, valami megváltozik! A gyerek nem érez szeretet. Nem érzi, hogy szeretnék! De már van bűntudata. A mostohák később ebből táplálkoznak. Ezt dörgölik „szeretett gyermekük” orra alá, valahányszor hibázik.
És a kisfiú hibázik majd nagyon sokszor! Mert nem tudja az igazságot. De a mostoha nem kérdez. Először üt, aztán büntet!
Őt senki nem vonja majd felelősségre a tetteiért.

De, mint a mesékben: a kisfiú számára a múlt és a jelen rendeződik majd. Addigra meglett férfi lesz. Ledobhatja magáról a rákényszerített hazugságokat. Ismét saját nevén élhet, édesanyja neve is megint a régi lesz. Megkeresheti testvéreit, felkutathatja édesapját-édesanyját, akiket a mostohák halottnak hazudtak.
De mire visszakapja szabadságát, édesanyja már nem él. Az édesanya, aki vajúdott vele, aki a világra hozta, aki után vágyakozott, már nem él. A kisfiú elmegy majd a sírjához, tiszteletét teszi. Amíg lehajtott fejjel áll, felsejlik benne mennyi mindentől fosztották meg.
És nem csak őt! Mindenkit, akik a mostohák miatt a feledés homályába merültek.

Az ellopott kisfiú ott áll majd édesapja előtt, aki egy fényképet mutat neki édesanyjáról. És a kisfiú, édesapja vállára hajtott fejjel, megint tud majd könnyekkel sírni. Révbe ért. Kiköthet ott, ahová a sors eredetileg szánta. Az övéivel lehet végre hosszú-hosszú évek múltán.
Sebei begyógyulnak majd, de a hegek örökké emlékeztetni fogják a hintára, és az ellopott múltjára.

Sid Clever