Egy régi-régi hajnalon

Nem tudok aludni, sem feküdni, felkeltem hát. Kávémat iszogatva állok az ablaknál és nézem a szemközt lévő házakat. Még mind sötét, nincs fény egyikben sem, az utcán is csak egy gyenge lámpa világít. Most cipő kopogása hallik, sietős, fázós. Már látom is, egy fiatal asszony siet, valószínű, hogy a 6-s busszal dolgozni megy. És mint a villám, belém csap egy rég kép:
Nem tudom pontosan hány éves lehettem, 6 vagy 7? Édesanyám pár napja hozott haza a kórházból, hosszú idő után szoknom kellett megint az otthoni életet. December eleje volt, és már kevés hó is esett. Iskolába délután kellett mennem, akkor még úgy volt, hogy egyik héten délelőtt, majd a másikon délután tanultunk. Szóval ráértem, hát aludtam. Egyszer csak gyengéd kezeket éreztem vállamon, és Nagymama halk hangját: "Magdi, mußt aufstehn, wir kommen zu spät" – Magdi, fel kell kelned, elkésünk! Én nagyon nem akartam felkeni. Fejemre húztam a takaróm, hogy ne is lássanak. Nagymama könnyű kezével leszedte rólam, akkor felnéztem. Anna , a nővérem már készen, felöltözve itta a tejes kávéját, kíváncsian figyelte, mit is fogok most tenni? Nehezen, de felkeltem, mosakodtam, felöltöztem. Anna nekem is nyújtott egy csészét, de én durcásan elfordultam, aludni akartam! Kabátba bújtunk, és elindultunk.
Hajnali háromnegyed hat volt, harangoztak. Siessünk gyerekek – mondta Nagyikám – akkor nem fázunk, és nem is késünk el.
Hideg volt és sötét. Még nem voltak xenon lámpák, csak a régi, talán 25-s vagy 40 wattos égők "világítottak"úgy 50 méterre egymástól. Fáztam, dühös voltam. Botladoztam a rossz, kővel -téglával kirakott járdán, nagyon nem akartam épp ott lenni, ahol voltam. A templomtéren fölfelé csúszós volt az út, amibe csak lehetett, kapaszkodnunk kellett. Végig morogtam, siránkoztam az egész utat, dühített, hogy a nővérem szó nélkül megy, időnként megfogja a kezem és szinte húz.
Végre felértünk és bementünk a templomba. És elállt a lélegzetem. A nagy csillár, ami lelógott a templomhajó boltívének közepéről, millió csillagot szórt szerte szét, csodálatos fénybe borítva maga körül mindent.
Nem volt akkor még fűtés, kabátjukat jól összehúzva magukon, ültek a felnőttek és gyerekek. De a csillár fénye mindenkire egyformán esett, hihetetlenül szép volt!
Azt a rorátét, adventi hajnali misét nem felejtem. Utána még sok éven át jártunk nővéremmel, de ezt az élményt többé nem éreztem. Hogy mi volt ez? Nem tudom. A fény megbabonázott, már nem fáztam, nem voltam álmos, valahol boldog és hálás voltam. A fő oltárnál tartotta a hangos misét az esperes úr, a mellék oltárnál a néma misét a tisztelendő bácsi. Hogy melyik mit csinált, én nem tudom, én csak azt a csodás, gyönyörű világosságot, a fényt láttam