Egy régi történet

Szép, nagy házak sorakoztak Debrecenben a Csapó utcában. A boltíves, hűvös kapualjak, a súlyos tölgyfaajtók, a kovácsoltvas ablakrácsok, mind a biztonságot, a jómódot sugározták. Az egyik ilyen nagy ház kikövezett udvarában öreg hársfa adott árnyékot. Virágzásakor mindent elárasztott édes, kábító illatával. A fa nem fukarkodott, a hátsó udvarban lakó bérlők életét is megédesítette, hacsak néhány hétre is.
Az utca felől, a nagy házban a tulajdonosok laktak. Gazdag emberek voltak, még a nevük is erre utalt: Gazdaghék. Földjeik voltak a város határában, Nyulason, meg állataik, tehenek, birkák. A hátsó udvari lakást bérbe adták egy szegény családnak. A férj, nemesi származása ellenére, cipészkedett. Olyan topánkákat készített módosabb leányzók számára, hogy híre volt a városban. Persze csak akkor, ha józan volt. Ez azonban ritkaság számba ment nála. Legtöbbször a két házzal arrébb lévő kocsmában ült. Ha szóltak neki, hogy munka lenne, azt válaszolta, majd megy, ha kedve tartja. Nem lába-kapcája ő senkinek sem. Pedig a kutyabőrön kívül, amit bekeretezve őrzött a sublót tetején, már semmije sem volt. Az apja meg a jóval idősebb bátyja nyakára hágtak a családi vagyonnak. Az apjától csak az ostoba nemesi gőgöt, az anyjától meg a kálvinista nyakasságot örökölte. Valahonnan ráragadt a művészetek iránti vonzódás is. Szobrász akart lenni. A tehetsége talán meg lett volna hozzá, de mivel a birtok elúszott, valami munka után kellett néznie, ha nem akart éhen halni. Így lett cipész. Előbb inas, aztán mester. Jó kézügyessége, szépérzéke hamar ismertté tette, de az emberek mégsem kedvelték. Főleg a szegények. Javítást nem vállalt, csakis új cipőket volt hajlandó készíteni. Amikor megkapta az értük járó pénzt, bezárta a műhelyt, és ment a „Talyigásba”. Két-három nap alatt elitta, amit keresett.
Már agglegény korba lépett, mikor meglátta Varga Zsuzskát. A lány a nevelőanyja cipőjét vitte hozzá javíttatni.
-Mondja meg a mostohájának, hogy nem vagyok én holmi cipőfoltozó suszter! – és visszadobta a kopott lábbelit a lánynak.
Zsuzska sírni kezdett:
-Kedvesanyám megvér engem, ha így viszem vissza a cipőjét.
A férfi kedvtelve nézegette a síró lányt.
-Na, csak a maga kedvéért. Kár lenne azért a szép sima bőréért, ha kék foltok pettyeznék be. Tudja-e, hogy maga nagyon szép?
A lánynak lett volna már választottja, egy jómódú, tanyasi fiú, de annak az anyja nem akarta, hogy egy „kis senki lelenc” legyen a menye. „Suba a subához, guba a gubához”- hangoztatta a jól ismert mondást. A legény aztán elmaradt. Mulya volt, félt az anyjától. Zsuzska sírt, de csak ha nem látták. Büszke lány volt, ő is nyakas debreceni.
-Ha nem, hát nem – gondolta, és bár fájt a szíve, hamarosan igent mondott a nála majdnem húsz évvel idősebb cipésznek. A négy gyereket öt év alatt szülte a műhely melletti pincelakásban. Mikor a legkisebb fiú beteg lett és meghalt a salétromos nyirkosságban, akkor költöztek Gazdaghék udvarába, mint bérlők. Kicsi konyha, kis szoba, éléskamra, fáskamra meg egy tyúkól, néhány kendermagossal. Ez lett az új otthonuk.
Zsuzska a házat szép rendben tartotta, még egy kis virágoskertet is kialakított az ablakok előtt. A férje, ha józan volt, dicsérte is érte, szerette ő is a szépet. Pedig a szerelem már elfogyott, ahogy jöttek a gyerekek. A kereset is egyre gyakrabban vándorolt a kocsmáros zsebébe. Az italos ember meg kötözködő, könnyen indulatba jön, és ilyenkor a keze is eljár. Zsuzska csinos kis asszony volt, a négy gyerek után is megőrizte lánykori kecsességét. Az arcát azonban gyakran elcsúfították a kék-zöld foltok, a részeg férj keze-nyomai.
Gazdaghék viszont nagyon csendesen éltek a szép nagy szobákban. Az asszony betegeskedett, sovány volt, szótlan, már csak a szeme élt. Egy vénasszony, valami távoli rokonféle vitte a háztartást. Görnyedt hátú, halk járású, jólelkű teremtés volt. A férje réges-rég meghalt, de ő még mindig gyászolta. Gyerek nem volt a háznál. Gazdagh János már kora reggel kiment a földekre. Szeretett kint lenni a munkásokkal, jobban, mint otthon, a majdnem halottas házban. Életerős ember volt, bántotta, hogy nincs se fia, se lánya. Kinek-minek ez a sok föld, a nagy ház, a pénz, ha nincs, aki továbbvigye. Örömtelen élet ez, gondolta sokszor.
Egyik nap a hátsó udvarba ment valami szerszámot keresni a kóterban. Zsuzska épp ruhákat teregetett. Látszott rajta, hogy nem régen hagyta abba a sírást.
-Jó korán kelt Zsuzsika, ha már ki is mosott!
-Nem is aludtam, Gazdagh úr. Az uram… – de nem folytatta tovább. Nem is kellett, az arcán, a karján az ütésnyomok magukért beszéltek.
A férfi nézte egy darabig.
-Mondok én magának valamit, Zsuzsika. Jöjjön ki hozzám Nyulasra, napszámba. A gyerekekre majd vigyáz az öreg Irmus. Legalább nem emészti magát itthon az ura miatt. Meg egy kis kereset is jól jön majd magának.
– Majd meggondolom, Gazdagh úr. De köszönöm a jóságát – mondta, és az üres ruháskosárral bement a kis házba.
Kereste a konyhában a karikagyűrűjét, mindig le szokta tenni a kredencre, ha nagymosást csinált. Nem találta. Kérdezte a nagyobbik gyereket, a hatéves Zsuzsót, hogy nem látták-e. Nem. Benn játszottak a szobában. Akkor csak az ura vihette el, más nem járt itt. Magára kapta a vállkendőt, és átment megnézni, hogy ott van-e a jómadár a kocsmában. Ott ült az ivóban, előtte kancsóban a bor. Dél körül szédelgett haza, kissé bizonytalan lábakkal.
-Mi van ebédre?
– Mi vóna?! A gyűrű! Amit elivott a kocsmában.
A férfi meghökkent egy kicsit. Nem szokott hozzá, hogy az asszony visszaszóljon, inkább hallgat, hogy hamarabb véget vessen a veszekedésnek.
-Nem tőlem kaptad? Én vettem neked! Még számon mered kérni rajtam?
-Bár sose vette vóna, bár sose húztam vóna az ujjamra a gyűrűjét!
Az ember már emelte is ütésre a kezét, de Zsuzska most nem húzódott el, elébe állt.
-Engem mígeccer nem vér meg! Ha mígis megteszi, fogom a gyerekeket, oszt úgy itt hagyom magát nemes Vértessy Lajos, hogy sose lát többet az íletben.
A kéz a szokásosnál is erősebbet ütött, az asszony orrát-száját elöntötte a vér.
Zsuzska úgy-ahogy megmosta az arcát a kútnál az udvaron, a gyerekeket átvitte az öreg Irmához, aztán kiment az utcára. A Nagytemplomot elhagyva ment tovább, végig a Hatvan utcán, a Kishegyesi úton, ki a határba, egyenesen a nyulasi földekre.
Már szép nagy volt a tengeri, szinte elveszett az embermagasságú zöldben. Csak ment előre, nem sírt. A keserűség úgy összeszorította a lelkét, hogy egy árva könnycsepp sem tudott kipréselődni a szeméből.
-Elölöm magam. Úgysem ír semmit mán az ín íletem. Legalább víge lesz.
Ahogy ment, hajtogatta maga előtt a tengerileveleket, nehogy kárt tegyen bennük. Hirtelen megállt. De a gyerekek! Zsuzsóka, Jóskám meg a rossz kis Lajkó! Hogy űk is lelencházba kerüjjenek?! Hogy egy joú szót se kapjanak egísz íletükben? Mire a tábla végére ért megkeményedett benne az elhatározás. Ahogy tervezgetett, egyszer csak szembe jött vele Gazdagh János.
-Látom, Zsuzsika, meggondolta, kijött. Aztán, ha úgy akarja, nem kell ám magának napszámos munkát sem végeznie.
Az asszony ránézett. Hát minden férfi ilyen semmirevaló? Az egyik, a réges-régi, anyámasszony katonája, a másik, a hites, ok nélkül üti-vágja, ez meg itt riherongyot csinálna belőle. Szegény szerencsétlenek. Nem a harag, inkább a szánalom mondatta vele:
-Ereggyík haza, Gazdagh úr, otthon a nagybeteg felesíge várja mán magát!
Másnap, mikor az ura szokása szerint elment otthonról, összekötözött egy nagy batyut. Edényt, ruhákat, egy kis ennivalót rakott bele. Volt némi félretett pénze a piacon eladott tojásokból, tyúkokból, azt magához vette. A batyut a hátára tette, fogta a két kisfiú kezét, és útnak indult. Még nem tudta, hová, csak el innen. A kislányt az öreg Irmára bízta, őt nem akarta kitenni a bizonytalanságnak. Lánygyerek, könnyen baja eshet.