Egy régi történet 16.

Zsuzsó hamarosan kórházba került. Vizsgálgatták így is, úgy is, de nem találták meg a baját. Gondolták, kiveszik a manduláját, hátha ott van a betegség forrása. A műtét után Zsuzsó belázasodott, és ettől kezdve rohamosan romlott az állapota.
A kislány Zsuzskáékhoz került. A fiúk örültek a kishúguknak, vitték moziba, biciklizni. Az óvodába is felváltva mentek érte. Zsuzska egyszer magával vitte a klinikára is, mikor a lányát ment meglátogatni. Katika megörült az anyjának, énekelni kezdte neki az óvodában tanult dalokat. Zsuzsó hallgatta egy darabig, aztán idegesen így szólt:
– Vigye innen anyukám ezt a kislányt, úgy hangoskodik! Itt beteg emberek vannak, mindenkit zavar.
Zsuzska csillapítgatni kezdte:
– Hiszen gyermek még, nem szabad haragudnod rá… ha majd meggyógyulsz…
– Én nem gyógyulok meg! – vágott közbe Zsuzsó, és befelé fordult az ágyon a falnak.
Zsuzska a hirtelen elcsöndesedett kislánnyal kijött a kórteremből. A folyosón szembetalálkozott a kezelőorvossal.
– Adjunktus úr! Mi baja van az én gyermekemnek? Meg fog gyógyulni, ugye?
– Hát persze, Harsányiné kedves, hát persze.
Két hét múlva hazaengedték Zsuzsót, hátha az otthoni környezet jót tesz neki. Eleinte úgy tűnt, hogy beválik a „gyógymód”. Mikor jobban volt Zsuzsó, kiült az udvarra, a hársfa alá. Szeretett itt lenni, mint a nagyon öreg emberek. Nem gondolni életre-halálra, csak nézelődni. Ősz volt, ritkultak a levelek. Furcsa, fanyar illattal telt meg a levegő. A hátsó udvari lakás üres volt már, az öreg Irma is elment. Észrevétlenül, mint ahogy élt. A függöny a kis ház ablakán még az volt, amit egykor az anyja föltett. Foszladozott már. a rózsatövek is elvadultak az ablak előtt, senki sem gondozta őket. A ház melletti szilvafa alatt a kis Kati játszott Bundással meg Zizivel, Gazdaghék két nagy kutyájával. Néha Gazdagh asszonya, Eszti is leült a padra Zsuzsó mellé. Nem volt már benne semmi harag. Látszott, hogy sajnálja a beteg szomszédasszonyát. Segített is neki ebben-abban, amiben tudott.
Egyik szombaton este Zsuzska megvárta a vejét, aki szokás szerint elég későn ért haza Szolnokról.
– Gyula fiam! Jó lenne, ha megpróbálna itt keresni valami munkát… közelebb a feleségéhez.
– Hogy gondolja ezt, mama! Minek jöjjek én ide, tán utcaseprőnek?
Zsuzska nem szólt semmit. Arra gondolt, jó, hogy a lánya nem hallotta ezt a beszélgetést.
Egyik hétfő reggel előbb a piacra ment, úgy a lányához. Zsuzsó nem volt jól, ágyban feküdt.
– Anyukám! Már úgy vártam! Intézze el, hogy hétvégére vigyenek vissza mindig a kórházba. Nem vagyok én már feleségnek való. Gyula szinte fél tőlem. Pedig nem vagyok ragályos, hisz se a kislány, sem anyukám nem kapott el semmit.
Zsuzska szívszakadva nézte a megfogyott, sápadt arcot, a nehezen mozgó vékony ujjakat. Már csak a lázasan csillogó, nagy, sötét szemei élnek. És megértette, hogy itt csak valami csoda segíthet.
De hát a csoda őt messzire elkerülte egész életében. Hogy óvta pedig a lányát mindentől! A dinnyeföldre is csak a két fiúgyereket vitte magával. A korai házasságtól is féltette, marasztalta volna még otthon. Egy asszonynak sokkal nehezebb az élete, mint egy lánynak otthon, az anyja szoknyája mellett. És vajon mit vétett ez az ártatlan fiatal teremtés, hogy ennyit kelljen szenvednie? Meg ott van a Jenő fiú is. Vagy a Jóisten válogat, és neki is csak a jókra van szüksége?
Úgy érezte, hogy bezárult a kör. Itt kezdődött minden rossz, a Csapó utcában, és itt is ér véget minden. Az ő élete is, ha meghal a lánya. Persze, teszi tovább a dolgát, érzéketlenül, gépiesen, úgy mint eddig. Hisz ott vannak a fiúk, ott van Gábor is meg itt ez a kis árva. De Zsuzsó halálával már semmi értelme nem lesz az életének. Semmi értelme, amiben hitt, amiért talpon akart maradni a legkilátástalanabb körülmények között is. Nem sírt most sem. Mert minek is sírt volna?

vége