Egy régi történet 7.

A ház nem messze volt a Kisállomástól, közvetlenül a sínek mellett állt. A vonatok zakatolása, szénporos kigőzölgése, az ütközők csattanása sajátos hangulatot adott a környéknek. A vágányok között burjánzó füvek is átvették a füst, a korom és a súrlódó fém szagának kesernyés egyvelegét.
A magányosan álló épület furcsa keveréke volt az egykori fényűzésnek és a háború utáni nyomorúságnak. Még látszódtak a lépcsőkön a szőnyeget lefogó rézrudak maradványai, a lépcsőfordulókban a díszes falikutak, de a vízvezeték használhatatlan volt, és egyetlen ablakon sem volt üveg. A benti illemhelyeket az udvar közepén álló fabódékkal pótolták. A körerkély gyönyörű, kovácsoltvas korlátját csak a szentlélek tartotta. Sokáig lógott rajta egy felirat: NE TÁMASZKOGGY HOZZÁ! Később kijavították a helyesírási hibát, majd végül letépte valaki a papírt.
Valamikor három család lakott a nagy, kétszintes épületben: a háztulajdonos, egy bérlő és a házmester, aki portás és gondnok is volt egy személyben. A háború után tizenkét lakást alakítottak ki belőle. Úgy ahogy lakhatóvá tették a beköltözők, de az ablakokra sokáig nem tudtak üveget keríteni. Nyáron papírral, télen rossz paplanokkal takarták be a nyílásokat.
Zsuzskáék az első emeleten laktak: szoba, konyha, kamra meg egy használhatatlan fürdőszoba lett a birodalmuk. A szegény asszony állandó félelemben élt. A házat ugyanis az állomás melletti sorompón átjutva lehetett megközelíteni. Jóska, Lajkó meg a többi suhanc kölyök nem várták meg a sorompó felnyitását, átlépkedtek a síneken, vagy ha vonat állt benn, átbújtak alatta. A másik, házhoz vezető út sem volt veszélytelen. Az ugyanis egy régi, használaton kívüli temetőn át vitt, besüppedt sírok között. Csak egyetlenegyet gondoztak, Csokonai Vitéz Mihály sírját, azt is hivatalból. Nagyon sok első világháborús katona hantja sorakozott ebben a temetőben, néhány fejfán rajta volt az egykori harcos sisakja. Nappal a házbeli gyerekek játszottak itt bújócskát, katonásdit. A líciumbokrok sűrűn benőtték az egész temetőt, jó rejtekhelyeknek bizonyultak. Voltak kripták is a túlsó bejáratnál, de néhány fedél nélkül maradt ember ezekben húzta meg magát. A gyerekek féltek tőlük, messze elkerülték őket.
Egyik nap a sokgyerekes fiatal szomszédasszony kopogtatott Zsuzskáék ajtaján.
– Vértessyné asszony! Itthon van-e Gábor bácsi? A kisfiamék katonásat játszottak a temetőben. Neki nem jutott sisak, és a legkisebb lányom éjjeli edényét húzta a fejére. Beleszorult, nem tudom levenni róla.
A Zoli gyerek közben úgy ordított az ütött-kopott biliben, mint a fába szorult féreg.
– Nincs itthon Gábor, Erzsikém. Már harmadik napja, hogy a gyárban van, sürgős munkát kaptak. Mindjárt viszem neki az ebídet meg a váltás tiszta ruhát. Próbálja meg a kisfattyú fejit bekenni szappannal, hátha úgy lejön az éjjeli róla.
Végül a szemközti utcában lakó lakatos vágta le óvatosan a bilit a gyerek fejéről.
Zsuzska sokáig idegenkedett az új körülményektől, de nem panaszkodott senkinek. Megszokta a szomszédokat is, hisz a nélkülözésben egymásra voltak utalva. A két fiának is közel volt az ipariskola, Zsuzsóka meg gépírást tanult. Szép nagylány lett belőle, különösen a fekete bogárszemei tűntek föl először rajta. A fiatalemberek is felfigyeltek rá, legkitartóbban egy mézeskalácsos fia kezdte kerülgetni. Zsuzsó is hajlott feléje, egyszerre érdekelni kezdte a mézeshuszárok, tükrösszívek készítésének csínja-bínja. Az öreg mester örült volna az ügyes fiatal lánynak a műhelyében, szerette volna, hogy kitanulja a szakmát, és a menye legyen, ha eljön az ideje.
De az emberi sorsok nem mindig alakulnak úgy, ahogy azt az érintettek elképzelik.