Zsuzsó ügyesedett a mézeskalács-készítésben, a mester fia meg egyre jobban beleszerelmesedett a szép lányba. Néha moziba mentek, vagy csak sétáltak a főutcán. Nézték az Aranybika nagy üvegablakán át a szálló vendégeit. Nem volt ott valami fényes csillogás, számukra mégis elérhetetlennek tűnt.
Közös képet is csináltattak magukról egy ismert fotográfusnál. A fényképész sokáig nézegette Zsuzsót.
-Kislány, ha a haját másképp fésülné, úgy nézne ki, akár egy filmsztár.
A fiú mérgesen mérte végig a sovány, langaléta férfit, hogy meri így fixírozni az ő Zsuzsóját. Az utcára kiérve rá is támadt a lányra.
-Te meg csak elhallgattad, ahelyett, hogy kikérted volna magadnak…
-Hagyd már, Sándor! Nem mondott semmi olyat.
A fiú megállt, megragadta a lány karját, durvábban, mint kellett volna. Zsuzsó csodálkozva nézett rá.
-Engedj el! Hazamegyek.
És otthagyta Sándort a Csonkatornyú templom tövében.
Otthon nem szólt semmit, de tettetett vidámságán az anyja észrevette, hogy baj van.
-Korán hazajöttél.
-Anyukám, ez a Sándor olyan féltékeny, már rám se nézhet senki az utcán.
Zsuzska épp a pogácsákat szedte ki a sparhelt sütőjéből.
-Az nagy baj, kisjányom. Az olyan betegség, ha abba eccer beleesik valaki, nehezen gyógyul ki belőle.
Zsuzsó kivett egy jó forró pogácsát a tepsiből, és fújkálva-hűtve, egyik kezéből a másikba téve, kiment az udvari nagy erkélyre. Tavaszi este volt, olyan langymeleg levegő, olyan selymesen puhafelhős az ég, hogy egy ilyen fiatal teremtésben akaratlanul is feltámadt a szerelem utáni vágyakozás. Nem tudta megfogalmazni, mi is ez az érzés, de Gábor bácsi könyveiben, egyik-másik történetben valami ilyesmiről lehetett szó. Sándorra gondolt. De a fiú már eltűnt a lelkéből. Megbizonyosodott róla, hogy nem vele akarja leélni az életét.
A folyosó végén lévő lakásban valaki hegedült. Idegen, de mégis valahogy ismerős volt a dallam, mintha hegyek sírnának valahol távol. A sokgyerekes szomszéd lakásából jöttek a hangok. Zsuzsónak eszébe jutott, hogy Gábor bácsi az előző este mondta a vacsoránál:
-Erdélyből jött két fiatalember Szilberékhez. A házigazda öccsei. Az egyik katonaszökevény. Átjött a határon, csak úgy. Ha elfognák, kivégeznék.
Lehet, hogy ő hegedült, gondolta Zsuzsó. Bárcsak ő lenne! Aztán ki is nevette magát mindjárt. Mert miért is lenne jó, ha épp a katonaszökevény játszott volna? Fülelt még egy kicsit, de épp tolatni kezdtek valami tehervonatokat a ház előtti vágányokon, így nem hallott semmit.
9 hozzászólás
Kedves Kati!
Ez a rész igen olvasmányosra sikeredett. 🙂
Örülök, hogy rábeszéltek a történet folytatására.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm a figyelmedet és a hozzászólásaidat.
Kati
Nekem is tetszik ez a folytatás.
Mindig találsz valamilyen témát, ami nagyon jó folytatás.
Az nagyon jó hogy otthagyta udvarlóját, ami azt
vetítette ki neki, hogy féltékeny, és később is az lesz a sorsa, hogy
féljen attól, hogy más véleményét akár meg is hallgassa.
Jöhet a következő! Tetszik ez a rész is.
Szeretettel olvastam: Kata
Köszönöm, Kata!
Írom a következőt.
Szeretettel: Kati
furán írsz, de tetszik
Szerinted miért fura, ahogy írok?
Kati
Furcsa, hajszálon függő dolog a civilizáció. Háború, újrakezdés, szerelem. Olvasom.
Laca
Amíg van túlélő, addig mindig újrakezdődik.
Kati
Az erószak, a féltékenység átok mindenkire nézve!
Szeretettel
Ica