Egy szakítás irodalmából

(Szakítás utáni gondolatok, és érzelmek változásai)

Kezdetben volt az érzéketlenség, majd követte a döbbent csodálkozás, majd az akarat a megkapaszkodásra.

S a gyanú, hogy talán örülnöm kéne, hogy ily könnyen vége,
hogy így alakult.

Ezt követte a csalódás és némi harag.

Majd annak tudása, nem kell megvárnunk, míg meggyalázzuk a szépet, ami a kapcsolatunkban, ha rövid ideig is, de kétségtelenül jelen volt.

Talán, „ez” a szép, az eddig látott legszebb szépek közül való. S akkor még elég szolidan fogalmaztam. Kétségtelen, a látottak közül, a legmagasabb esztétikával bírt. Megláttam Krisztust egy férfiban, ki fohászkodott a Gecsemáné-kertben.
Ezt a képet őrizni szeretném, szavakat találni rá, megfesteni, s megmutatni, mert ennyi szépség, nem lehet csak az enyém.
Ezért a szépért csináltam magamból majmot.

Pedig mondtad is korábban: Még érzel irántam, de akkora erő- és figyelemfogyasztó vagyok, hogy nem tudod, meddig lesz elég.
Hát, eddig!
Olyan szépen fogalmaztál, oly gyönyörű volt, s ettől, még jobban igyekeztem magam összeszedni.

Megfogtad velem az Isten lábát.
Ezek a Te szavaid.
Később, változtattál ezen, mintha az ördög patáját fogtad volna meg.

Jobb lett volna, ha hús-vér, esendő embernek látsz, aki szeret, szeret, még mindig szeret, s még azután is, hogy eltévedt, összezavarodott, de akkor is, próbál még mindig szeretni, miközben azon igyekszik, hogy a kedvedért feladja magát, mindenét.

De, nem tud semmiképp megfelelni. Mert egyre inkább gyanússá válik a túlzásba vitt igyekezetével.

Életemben először, a másik oldalra fésültem a hajam, kérésedre.
Megtartottam ezt a szokást, hisz belső igazodás volt.
Mint az imák, s minden más próbálkozásom.

Neked most boldognak kéne lenned, mint kereszténynek, hisz megváltott vagy.
Bűntelen. Krisztus szenvedése által a kereszten.
Rám nincs már szükséged.
Akár szerethetnél is.

Hidd el, nincs más megoldás, csak a megbocsátás.
Nem lehetsz szigorúbb senkivel, mint Isten.