Egy szál cigaretta…

Hosszasan tartotta kezében, sodorta, nézegette a cigarettát,
mire nagy nehezen, remegő kezekkel rágyújtott. Mélyen leszívta a
füstöt a tüdejébe, majd lassan, nagyon lassan fújta ki,
miközben nyugtatta magát: "oké, minden renben van, pár pillanat és
kész, vége, ennyi volt" – gondolta, miközben lógatta lábait az alatta
elterülő sötét mélységben, és körbenézett a kivilágított városon.
Félhomály mindenütt, a panelházak, mint a katonák álltak egymás
mellett, az ablakokból fény szűrődött ki. Egy apró kis félhomály,
melyben benne van a küszködés, a sivár hétköznapok és ami
a legfontosabb, egy CSALÁD BOLDOGSÁGA. Talán hiányzott neki.
Nem messze tőle, egy utcai lámpa alatt az épp meglátott (meglesett?!)
szerelmespár BOLDOGSÁGA, talán ez hiányzott neki. Ki tudja? Ebben
a pillanatban ő sem tudta ezt megmondani. (Tovább szívta a cigarettát.
Lentről nem lehetett látni semmit, csak a parázs apró kis fényét. Még
egy slukk, s még egy…) Talán csak egy kis SZERETET hiányzott neki,
talán csak pár kedves szó, vagy mégsem?! Lehet, hogy a VILÁG
összes Szeretete kevés lett volna akkor, azokban a percekben?
Tovább cikáztak a gondolatok a fejében, egymást kergették, mint
vadászkutyák a sebzett vadat… Meg kell tenni, érzem, nem tudom,
miért, nem tudok rá magyarázatot, de érzem egy ismeretlen VILÁG hívó
szavát, egy világét, mely talán sokkal szebb és BOLDOGABB lesz,
gondok, problémák nélkül. Mindegy, egy pillanat és kész. Végre vége
lesz – gondolta. Ebben a pillanatban két dolog történt: elfogyott a
cigaretta, a halvány kis parázs megszünt létezni, kialudt majd … egy
mozdulat… egy pillanatra megáll az idő, egy pillanatra érezni azt, milyen
a MINDENSÉG közepén lenni, majd csak a zuhanás, zuhanás,
másodpercek törtrészei alatt, gondolatok milliói járják azt az agyat,
Úristen, mit tettem, nem kellett volna, ezt nem mégsem így akartam
ISTENEM segíts, mikor lesz már vége, mekkora marha vagyok. ANYA,
ANYA bocsáss meg, mit tettem, nem lett volna szabad, elszakadt egy
kötél, mindjárt vége, s hirtelen… a test nagy csattanással földet ér, a
cigaretta parázsa még egyszer utoljára felizzik, majd elalszik örökre…
aztán a SEMMI… vagy mégsem?! Élek még csak nem érzek?! Mi ez a
nyugalom, mi ez a csend?! Ez az, ami vár ránk, ami egyszer ránktalál?!
Vagy csak a képzeletem játéka az egész?! Nem tudom, nem értem,
csak azt kérem: Hagyjatok nyugodtan elmennem.

Gyurinak

2004. 01. 06.