Egy szép nap

– Tibi, Tibike! Nézd, mekkorát ugrom! – nevetett a bátyjára a szőke, hat év körüli kislány. Copfjai lengedeztek, ahogy lóbálta magát a faágon, aztán kökény kék szemeit becsukva ugrott. Bugyiban, egészen a kis tavacska közepébe. A víz nagyot csobbant, és Évike gyöngyözve kacagott.
– Halat, azt már nem fogok – bosszankodott a nyolcéves fiúcska, és kihúzta a horgászbotocskát a tó vizéből, és ő is becsörtetett a húga mellé. Nevettek, fröcskölték egymást, aztán egyszerre futottak ki a partra. Hanyatt dőltek a puha, zöld fűben és bámulták a felhőket.
– Az olyan, mint apu, amikor mossa az autót – bökött egy pamacs felé Évike.
– Az meg olyan, mint anyu, meg apu, amikor táncolnak – mutatott egy másikat a kisfiú.

Élvezték a nyári szabadságot. A délután nap bearanyozta a tájat. A bokrokban feketerigók kapirgáltak a tavalyi száraz avar között. Tibike hasra fordult, és nézte az orra előtt elmasírozó hangyákat. Egy hernyó maradványait cipelték. A kisfiút mindennél jobban érdekelték a természet csodái. Biológus akart lenni, mint az apja.
Kis gátakat épített gallyacskából, meg fűszálból, és csodálta az apró rovarok erejét, ahogyan a náluknál nagyobb hernyót keresztül cipelték rajta. Aztán észrevett egy harkályfészket a szemközti fán. Macska ügyességgel mászott fel az ágak közé. Belesett a fészekbe.
– Mit látsz? – kérdezte a húga.
– Sötét van bent, de azt hiszem három fióka van benne.
– Vegyél ki egyet – kérlelte a kislány.
– Nem szabad őket piszkálni. Apa mondta, hogyha hozzá nyúlunk, elhagyja az anyja őket – a kislány bólintott, és visszafeküdt a fűbe. A fiú hamarosan lefeküdt mellé. Komoly szemmel nézte a húgát, és büszke volt rá, hogy ahhoz képest, hogy csak egy kis pisis, milyen hamar megértette a dolgot.
– Mesélj nekem – kérlelte most a kislány.
– Mit? – kérdezte a fiú.
– Valami sárkányosat – fordult felé a kislány. Tibike pedig hanyatt dőlt, és mesélni kezdett. Sárkányokról, tündérekről, szerelemről, halálról. Látta Évike szemén a feszültséget. Imádott neki mesélni. A kislány szinte élt a mesében. Arcocskája kipirult, szeme ködben úszott, copfocskáit tekergette, és imádattal függött a bátyján.

A mese végére Tibikébe belebújt a kisördög, és meghuzigálta a húga haját.
– Na, megmondalak anyunak – nyafogott a kislány, és a szája lefelé görbült. A fiú tovább bosszantotta:
– Árulkodó Júdás, nem kapsz piros tojást – kántálta az ismert rigmust. Évike igazán dühbe gurult, és belecsípett a fiúba. Két pillanat múlva már nevetve birkóztak.
– Játszunk lovagost – ajánlotta a fiú.
– Az nem jó, akkor csak én ülök, Te meg vagdalkozol. Inkább krimiset.
– Jó, én leszek a főfelügyelő, Te meg a segédem – a két gyerek pedig elindult a tó környékén kinyomozni a szörnyű gyilkosságot. Rablókat, gyilkosokat kergettek, kifulladva tértek meg a kapitányságra, vallatták a gyanúsítottakat. Néha összevesztek a szerepkörökön, ilyenkor általában Évike győzött, mivel a családban mindenki őt kényeztette, még Tibike is. Már sötétedett, amikorra kigobozták a szálakat.

Egymás kezét fogva, bolondosan ugrándozva futottak lefelé a völgybe a ház felé. Sötét volt odabent.
– Anyu! – kiáltott a fiú, de a válasz elmaradt. A két gyerek bement a konyhába. Az asszony ott ült a sötétben. Dohányzott. A konyhában úszott az áporodott dohányszag. Előtte bögre.
– Hol voltatok? – kérdezte a két gyereket rekedt hangon.
– A tónál játszottunk – mondta a fiúcska megszeppenve.
– Üljetek le, tálalok – mondta az asszony. Felállt az asztal mellől, és megtántorodott, de aztán koordinálta a mozdulatait. Elővett két mélytányért, és főzeléket mert a két gyereknek.
– Egyetek – csapta oda a félig kihűlt ételt a reszkető gyerekek elé, aztán nagyot húzott a bögrében lévő vodkából.
– Apa nem eszik velünk? – merte megereszteni Tibike a kérdést.
– Apátok – tántorodott meg az asszony ismét, – apátok Pestre költözött a drága kis Melindával, azzal a ronda postáskisasszonnyal. Az a beképzelt majom apátok többet nem vacsorázik velünk. Vacsora után feküdjetek le – parancsolta az asszony, és fogta a bögrét, és betántorgott a nappaliba.
A két gyerek csak ült a kihűlt vacsora felett. Évike csöndesen sírdogált, Tibike pedig azon törte a fejét, hogy merre is szökhetnek ebből a pokolból.