Egy szűz vérével

Világéletemben rühelltem ítélkezni. Sohasem tartottam magamat elég bölcsnek és tanultnak ahhoz, hogy mások élete és halála felett dönthessek. Emlékszem, már sihederként szívesebben időztem harcosok, kutyák és lovak társaságában, mint Merlin mesterrel, aki a bölcselet, a törvénykezés és a mágia tudományára próbált okítani, nem sok sikerrel.
"Náladnál nagyobb tökfejet nem hordott hátán a föld, Arthur!" – mondogatta olykor, hogyha végképp cserben hagyta a türelme.
Királlyá lettem mégis. Nem rajtam múlt: Isten kegyelme ültetett a trónra, és ruházott fel nehéz kötelességekkel.
Itt van például ez az ügy Percevallal: szinte hihetetlen, hogy bíróság elé kellett citálnom! Éppen őt, a legjobb emberemet!
Kölyökkora óta ismerem: egyszerűségével és tiszta lelkével még azokat is megnyerte, akik gúnyolódtak rozzant gebéjén, rongyain és fiatalságán, azon a húsvéti napon, mikor Avalonba érkezett. Azóta nem egyszer bizonyította mindenki előtt, hogy méltán emeltem a Kerekasztal Lovagjai közé.
Két hónap telt el, hogy társaival, Owainnel és azzal a nyavalyás Lancelottal elindultak, hogy felkutassák a Szent Vér Kelyhét. És tessék! Három héttel ezelőtt valami szerencsétlen nőszemély jött az udvaromba a komornájával, hogy panaszt emeljen Perceval ellen, aki – állítása szerint – orvul legyilkolta a férjét, és felégette a kastélyát. Szóba sem akartam állni vele, akármilyen nyomorultnak tűnt is; méghogy az én lovagom ilyet tegyen! Ő azonban tudta, kihez kell fordulnia: megkörnyékezte bánatával Guinevere-t. Derék hitvesemről pedig mindenki tudja, hogy lágyszívű, és ha szárnyai alá vesz valakit, semmitől nem riad vissza. Ezúttal is így történt: kérlelt, sírt, fenyegetőzött, és végül megtagadta tőlem a testét. Kénytelen voltam engedni, és elfogatni Percevalt. Igazságérzetem is ezt kívánta, mert az idegen asszony pontosan leírta az embereimet és címerpajzsaik díszítését.
Ami őt illeti, Guinevere pártfogása alatt nyúzott macskából karmait próbálgató nőstényoroszlánná nőtte ki magát. Most is éppen királyném egyik uszályos, vérszín szaténköntösében pompázik, fején kifogástalan, fekete özvegyi fátyol. Lángoló szemmel méregeti ellenfelét.
Perceval hátrakötözött kézzel, lecsüggedt fejjel áll előttem. Tudom Gawaintől, aki hazahozta őt tegnap, hogy szó nélkül adta át neki fegyvereit. Unokafivéremnek Lancelottal és Owainnal már nehezebb dolga volt. Jobb lett volna, ha útjukra engedi őket: csöppet sincs ínyemre, ahogyan ez a felfuvalkodott ifjú, ez a Lancelot a hitvesem körül döngicsél. Most is micsoda szemekkel méregeti, és mint hajbókol felé! És Guinevere-nek ez tetszik! Pedig az anyja lehetne; nevetségessé teszi magát ezzel a kölyökkel.
Kay, az udvarmester hajol hozzám:
– Királyom, mindannyian összegyűltek.
Legyűröm kikívánkozó sóhajtásomat, és szigorú képet vágok, ahogyan a helyzet kívánja.
– Hallgattassék meg először a sértett! Lady Elaine…
A hölgy harciasan lendül előre, és belevág:
– Uram királyom, ez a lovag itt, aljas módon, mint valami orvgyilkos, leszúrta a férjemet! Nem becsületes párbajban történt! Mindenki látta, meg azt is, hogy lángoló fáklyával támadt az udvarmesteremre! Porig égett az ősi kastély, és a kikötő, a hajóink: minden! Egyedül mi maradtunk életben Mauddal, a komornámmal! Igazságot követelek, és…
– Ennyi elég lesz! – szakítom félbe az izgatott kotkodácsolást. – Mit felelsz Lady Elaine vádjaira, Sir Perceval?
Ő felemeli elkínzott, fiatal arcát.
– Királyom, a vádak igazak.
Ettől még én is hátrahőkölök. Annyira reméltem, hogy az asszony hazudott vagy tévedett! Jaj, Perceval, legalább megpróbálhattál volna tagadni; ez a beismerés egyet jelent a vérpaddal! …Istenem, milyen nehéznek érzem most fejemen a koronát!
– De hát miért tetted ezt, fiam?
Perceval halott-sápadtan, keményen szegi fel fejét. A hirtelen támadt, rezzenéstelen csendben ostorcsapásként csattan hangja:
– Egy szűz véréért! A testvérhúgomért!
Felzúdulás, izgatott moraj. Kay nem győzi rázni csengős pálcáját, hogy rendet teremtsen. A vádló arcát nézem: fehérsége szinte világol az özvegyi fátyol alatt. Ő is megdöbbent, akárcsak én. Vagy megrettent volna?
– Miféle vérről beszélsz, Sir Perceval?
– A húgom, Luned véréről, uram! Ez a kegyetlen nőszemély itt, felnyittatta az ereit, s a vérében fürdött!
Elszörnyedt hangzavar. Gyomromba karmos kéz markol. Perceval nem szokott hazudni, nem is tudna. A hangok sikító káosszá folynak össze fülemben: elő-elővisongat belőle a hölgy méltatlankodó szava, s aztán Perceval csatakürt-bömbölése. Kay hiába rázza pálcáját; nekem kell rendet teremtenem. Ököllel csapok a trónszék faragott kőoroszlánjára, és felordítok:
– Csend! Elég legyen ebből!
Ez mindig hatásos. A halotti csendbe belesipákol Lady Elaine siránkozása:
– Királyom, ez rágalom! Én nem fürödtem…
– Hadd beszéljen először Sir Perceval! Az ő húgáról van szó.
A fiatal harcos rám emeli égő, szürke szemét.
– Királyom, ti nem ismertétek Lunedet… – kezd hozzá, gondosan mérlegelve a szavakat.
– Nem bizony! – szól közbe Guinevere; végre, újra nyeregben érzi magát. – Hiába kértelek, sosem hoztad el az udvaromba, hogy bemutasd. És édesanyádat sem.
A lovag összeszorítja az ajkát. Jómagam ingerülten pillantok az asszonyomra; szemöldököm ráncba szalad, szemem kékje szikrákat vet.
– Folytasd, Sir Perceval!
– Királyom, én a legjobbat akartam a szeretteimnek! Ők nem voltak ilyen szépek és kifinomultak, mint Guinevere királyné és a hölgyei. Luned a rengetegben nőtt fel, a világtól elvonultan. Anyámon és az erdei vadakon kívül nem látott más társaságot. Olyan egyszerűcske volt, mint egy parasztleány: napégette, vaskos, szeplős arcú, jóságos. Talán meg is szólták volna, ha idehozom…
Tekintete, melyet Guinevere-re vet, minden, csak nem hódolatteljes. Hitvesem az ajkát pittyeszti válaszul.
– Térjünk vissza a vérhez! – vágok közbe, mielőtt királyném szóra nyithatná csinos kis száját.
– Anyánk, szegény, nemrég meghalt, s a húgom elhagyta az erdőt, hogy meghozza nekem a hírt. A Sabrina-folyó partján találkoztunk. Alig ismertem rá: évek óta nem láttuk egymást. Elszégyelltem magam, hogy nem kerestem őt előbb, s amikor együtt sirattuk az édesanyánkat, már tudtam, nem engedem el többé magam mellől. Boldogan belegyezett, hogy velünk jöjjön a Grál keresésére. Hajóra szálltunk. Ki gondolta volna, hogy az ő útja csak a következő kikötőig vezet?! – Perceval hangja elfullad, és haragtól gyötrött tekintete Lady Elaine-t keresi.
– Uram, én… – kezdené újra a hölgy, de leintem.
– Beszélj, Sir Perceval, mi történt Lady Luneddel a kikötőben!
– Harmadnapra értünk ahhoz az átkozott kastélyhoz. Először ki sem tudtunk kötni, mert a folyót lánccal zárták le előttünk. Aztán a hajónkra lépett az a sötét lelkű udvarmester, meg ez a szolgáló, itt. Bár sosem engedtem volna fel őket a fedélzetre! Az a szemtelen fattyú megkérdezte tőlünk, ki asszonya a velünk utazó hölgy. Majdnem a vízbe vetettük érte! Ám Luned lecsendesített bennünket, s maga válaszolt az udvarmesternek. Az még tovább merészkedett: faggatni kezdte a húgomat, hogy őrzi-e még szüzessége kincsét. Kardot rántottam rá, és keresztülszúrom nyomban, hogyha Luned szelíden le nem fogja a kezemet. Az udvarmester erre mentegetőzni kezdett, és a vár úrnőjét emlegette, aki súlyos beteg, s ezért minden áthaladó szűzleány véréből kér egy kevéskét.
„Mit zagyválsz te itt össze-vissza, gazfickó?” – rivalltam rá.
Az a gyáva pondró reszketett, és magyarázkodott, hogy a hölgynek egy tudós szerzetes megmondta, addig nem gyógyul ki a bajából, míg sebeit egy kiválasztott szűz vére nem mossa tisztára.
„A húgom vérében nem fog az úrnőd mosakodni, erről kezeskedhetünk! És mi nem afféle éhenkórász kóbor lovagok vagyunk, hanem Arthur király emberei, ezt vésd az eszedbe.” – feleltem, és kivont karddal űztük vissza őket a csónakba.
Hosszas huzavona következett ezután: nem engedtek bennünket tovább a folyón, és amikor mégis ki akartunk kötni, hogy lóháton folytassuk utunkat, egy seregnyi harcos várt a parton minket. Persze levágtuk őket. – Perceval kihúzza magát, és társaira néz. Arcukon kevély mosoly villan fel, amikor hozzáteszi:
– …Az összeset.
– A legderekabb vitézeinket pusztítottátok el! – jajdul fel Lady Elaine vádlón.
– Megérdemeltétek! Lóra kellett volna kapnunk nyomban, de akkor előhozták ezt a nőszemélyt. – mutat az asszonyra kurta megvetéssel. – És szegény Luned, vesztére, megsajnálta…
– Tényleg beteg volt? – kérdezem, kivívva ezzel hitvesem rosszalló pillantását.
Perceval rándít egyet a vállán.
– Nem tudom. Az egész teste le volt takarva. Hordágyon feküdt.
– Mit gondolsz, miért mutatkoztam előttetek fekve? – süvít elő a harag Lady Elaine-ből. – Azért, mert jártányi erőm sem volt!
– Miért takarták le a testedet, hölgyem? – faggatom tovább.
– Uram királyom, szörnyű lett volna azt idegeneknek látni! Még a szolgálóim sem állták a látványt. Tele volt bűzhödt fekélyekkel, és a lepra az arcomat sem kímélte.
– …Lepra?! – minden önuralmamra szükségem van, hogy ne ugorjak fel a trónomról. A hölgy közeléből csak úgy tágulnak az emberek. Guinevere rózsás ajka iszonyodva nyílik el. Remegő ujjakkal keresztet vetek magamra, akárcsak a többiek.
Lady Elaine önérzetesen szegi fel fejét.
– Igen, leprás voltam. Az Úr megbüntetett hiú pompakedvelésemért: egy keleti selyemruha hozta rám a dögletes nyavalyát.
A hölgyek idegesen rándulnak össze. Nem csoda: én is így tennék, ha tetőtől-talpig selyembe lennék bugyolálva.
– Iszonyatos kínok között sebek nyíltak a testemen. Aki nem élte át, nem tudhatja, milyen a valódi szenvedés… – folytatta Lady Elaine emelt hangon, kevélyen állva a borzadó tekinteteket. – Elveszítettem szépségemet, alabástrom-simaságomat, férjem rajongását, és tudtam, a lepra lassan elszívja belőlem az életet. Kérdem én: ti mit tettetek volna a helyemben? Nem próbáltatok volna meg bármit, hogy mentsétek magatokat? És te, Arthur király, te nem nyittattad volna fel a szűzek ereit?
Tudtam, hogy rám is sor kerül. Micsoda hálátlan szerep a bíróé! Tébolyult szempár kereszttüzében kell feszengenem, mint valami bűnözőnek. És ami a legrosszabb, megfelelni sem tudok az éles kardként nekem szegezett kérdésre.
– Nézzetek rám: megtisztultam. – folytatta a hölgy. – Bizony, a vér tisztított meg; azé a leányé! Látjátok, milyen sima lett a bőröm? Isten áldja meg őt, hogy feláldozta magát értem…
Már Perceval tekintete is olyan, akár egy eszelősé:
– Isten áldja meg őt – és verjen meg téged, mert áldozatát kierőszakoltad sóvár könyörgéseddel! Emlékezz csak: „Még egy kicsit adj! Csak még egy keveset!” Aki téged megszabadított a szenvedéstől, kíntól reszketett, amíg az a gaz udvarmester az utolsó csepp vérét is kinyomorgatta! – a lovag egészen közel hajol a hölgyhöz, ragadozó-fogai kivillannak, míg fröcskölnek belőle a kemény szavak: – Ugye nem felejtetted el, hogyan vált holtra az arca, és ködösültek el szemei, azért, hogy megmentse a te nyomorult életedet?! És még ide merészelsz jönni, hogy az igazadat kérjed!
Lady Elaine tenyerébe temeti arcát, és sírva fakad:
– De hát mi mást tehettem volna?
Perceval vállának izmai megfeszülnek: letépi magáról a köteleket. Némán és vadul veti magát az asszonyra. Őrség után kiáltok; a dühöngőt hárman fékezik meg, a tébolyultan zokogó Lady Elaine-t pedig Guinevere hölgyei veszik gondjukba. Istenem, hát mihez kezdjek ezekkel az őrültekkel?
Az ifjú lovag már nem küzd: zihálása nyöszörgéssé tompul, remegő izmai elernyednek társai kemény szorításában. Tanácstalanul meredek rá, s a hölgyre. Fáradt vagyok. Fáradt és szomorú. Ha nem lennék király, most felállnék, és faképnél hagynám az egész bandát!
Ekkor szólal meg Owain, a hűséges bajtárs:
– Királyom, ha Percevalt elítéled, mondj ítéletet az én fejemre is! Ott voltam vele, és segítettem őt bosszújában. – azzal lekapcsolja derekáról a kardot és a tőrt tartó övet; már-már kihívóan veti lábam elé.
Rövid habozás után, Lancelot természetesen csatlakozik hozzá:
– Ítélj el engem is! – zengeti erős hangját, és hősnek kijáró elismerést várva pillant Guinevere-re.
Persze, nem kell csalatkoznia.
Nem veszem fel a trónom elé hajított fegyvereket. Ugyan, mi haszna lenne? Segélykérőn sandítok Merlin mester felé, aki szokása szerint az egyik mély ablakfülkében bóbiskol; vagy legalábbis úgy tesz, mintha álom és ébrenlét határán lebegne, miközben éles füle valósággal issza a szavakat, és szinte látom, amint gondolatok özöne kergeti egymást busa, ősz fejében. Szerencsés ember; nekem nincs most egy épkézláb javaslatom sem!
– Még nem dönthetsz, Arthur, – mondja lassan, minden szót alaposan megforgatva nyelvén. – amíg nem hallgattál meg mindenkit.
– De hát kit kellene még meghallgatnom?
Válaszától végigfut hátamon a hideg:
– Lady Lunedet.
Sóhajtva kecmereg ki az ablakfülkéből, és botjára támaszkodva a kandallóhoz vonszolja magát. Az udvari népek elkerekedő szemmel és remegő tisztelettel engednek utat neki. Hosszan válogat a megszenesedett ágak között, míg végül kiválaszt egyet. Szemrehányó pillantást vet rám, mintha fogyatkozó erejét akarnám megrabolni, majd nagy, fekete kört rajzol a márványpadlóra. Az emberek riadt birkanyájként bújnak össze. Bárcsak én is meghúzódhatnék közöttük; nem szeretem, amikor Merlin mester áthágja az isteni törvényeket! Legalább ne a szemem láttára művelné, akármire készül is!
A vén mágus a sötét körhöz lép: karját magasba lendíti a bottal, és érhetetlen szavakat kiált a terem némaságába. Fojtogató, szürke fátyol telepszik ránk. Szorongó szívvel figyelem, amint a kör közepén lassan egy test körvonala rajzolódik elő. Guinevere szánalmasan remeg: karcsú ujjai rettegve markolják széke karfáját. Átnyúlok hozzá; keze már rég nem simult ilyen alázattal hűvös tenyerem alá.
Merlin mester fellobbantja az elszenesedett ágat: fényénél mindannyian láthatjuk az ifjú leányt. Leeresztett vállal, lecsüggedt fejjel áll előttem. Vérmocskos ruhája ujja vállig felgyűrve, könyökhajlatát vaskos, sötét vágás vonala ékteleníti; fehér karján vörös patakocskák futnak végig.
Az udvari nép némán hátrál a falhoz; Lady Elaine ájultan csusszan a padló kőkockáira; Perceval tágra nyílt szemmel, hangtalanul zokog, de nem mer testvéréhez közeledni. Pokoli a csend: csak egy nekikeseredett légy veri magát zümmögve, a fakóvá sápadt üvegablak festett virágaihoz.
A jelenés lassan felemeli fejét: szívfájdítóan fiatal arc tűnik elő a szőke hajsátor alól. Hangja mintha évszázadok távolából szólna:
– Tanúként hívtatok ide: de mit mondhatnék én nektek? Ami megtörtént, azon változtatni már nem lehet.
Szelíd, barna őz-szem pihen meg rajtam. Kérdeznem kellene talán? De nem, a leány csendesen így folytatja:
– Mindig is tudtam, hogy nem élhetek sokáig: áldozatra rendeltettem. Senkin nem segít, ha mások vérét ontják az én kiontott véremért.
Lady Luned most egyenesen hozzám intézi a szót:
– Arthur király! Vedd eszedbe, mielőtt ítéletet mondanál, hogy milyen sok arcát mutatja az igazság: igaza van fivéremnek, a jó Percevalnak, igaza Lady Elaine-nek, Sir Lancelotnak, Guinevere királynénak, és neked, uram… Igazsága van földnek, fának, víznek, embereknek… és egyik sem alább való a másikénál.
A vértelen arc körvonalai lassan beleolvadnak a kandalló márványcirádáiba.
– Várj még, Lady Luned! Ne siess el! – kiáltok utána.
– …Emlékezz egy tudatlan leány szavaira, Arthur király, és dönts bölcsen! – suttogják a semmibe vesző, sápadt ajkak, de a hang már a bensőmben szól.
S a kör üresen feketéllik a márványpadlón.