Egy tanító vakációja

A vakáció előtti utolsó óra osztályfőnöki volt. A hetes az Ó után felrajzolta a felkiáltójelet is. Egyetlen témánk volt csak, ki hol tölti majd a nyarat? A gyerekek egymással versengve sorolták, hová mennek a szünidőben. Voltak, természetesen, olyanok is, akik megvalósíthatatlan utazásról ábrándoztak, de így van ez jól. Tízévesen még olyan tág számukra a világ, csak később, felnőttkorban kezd szűkülni körülöttük a tér meg az idő. Szaporodnak majd az elszalasztott lehetőségek, magasodnak az áthatolhatatlan korlátok.
Hallgattam a tanítványaimat, de egyre inkább a saját “vakációm” járt az eszemben. Számomra nemcsak a nyár lesz szünidő, hanem csodálatosnak, de egyben félelmekkel telinek ígérkező három év.
Gyereket várok, szeptember elején fog megszületni. Márciusban, éppen akkor, amikor biztossá vált a “dolog”, a férjem közölte velem, hogy elhagy egy másik nő miatt.
– Fiatalabb? Szebb? – kérdeztem.
– Nem.
– Velem van valami bajod?
– Nem.
– Akkor miért?
– Csak. Más, mint te. Beleszerettem.
Ha te így, akkor én is így. Nem szóltam neki a gyerekről. Ne a baba miatt kuncsorogjon vissza hozzám. Nehéz lesz egyedül, de majd megoldom. Nagyanyám mesélte, hogy ő három gyereket nevelt fel egyedül, miután a háborúban nagyapánk odaveszett. Erős vagyok, egészséges, képes vagyok az egész napot végigdolgozni. Csak az esték, az éjjelek múlnak nehezen.
A gyerekek még mindig arról ábrándoztak, hogy milyen jó lesz majd a vakáció.
– Mi a Balatonra megyünk.
– Mi Olaszországba.
– Mi meg a Marsra! – kiáltotta be egy kisfiú.
– Na, majd pont te! Oda csak teljesen egészségesek mehetnek. Te meg olyan sovány vagy, mint egy gebe.
Erre kitört a nevetés. A fiút Gebei Andrisnak hívták. Még én is elmosolyodtam.
Közben megszólalt a csengő. A gyerekek pillanatok alatt elhagyták a termet. Én is szedelődzködni kezdtem. Az egyik kislány – komoly arcú, szemüveges -, maradt utoljára. Ő nem dicsekedett nagy utazásokkal. Minden szünidőt a nagyszüleinél töltött, két kicsi testvérével együtt, amíg a szülei dolgoznak. Bepakolta a táskáját, és elém állt.
– A tanító néni sem utazik sehová sem az idén, ugye? – inkább mondta, mint kérdezte, és rápillantott a hasamra.
– Nem.
– És jövőre már nem tetszik tanítani minket.
– Nem. Felsősök lesztek, más lesz az osztályfőnökötök.
– Kár. Tessék a tanító néninek nagyon vigyázni magára! – mondta búcsúzóul, és elment.
Egy pillanatra úgy éreztem, ő a felnőtt, és én vagyok a gyerek. Majdnem megindultak a könnyeim is.