Valamikor réges-régen élt egy család az erdő szélén. Csak úgy emlegették őket, hogy a „vérszívók”. Miért? Igen egyszerű a válasz rá. Állatok és emberek véréből táplálkoztak az éjszakában, mikor a Hold felkelt.
Történt egyszer egy éjjelen, mikor mentem arrafele, hogy hirtelen elém ugrott az egyik jószág, én meg csak álltam és néztem rá. Kővé dermedtem. Nézett rám a nagy vérszomjas szemeivel és így szólt:
– Érzem a félelem illatát, ami belőled sugárzik. Látom az aggódó tekinteted, sötét és vérszomjas jövőd. Te már nem kerülheted el a végzeted, változnod kell! Nyugalom, nem öllek meg, csak átalakítalak kedvemre. – mondta
Majd közeledett felém szép óvatosan. Mire észbe kaptam, már harapta volna az ütőerem, de nem sikerült neki. Fogtam a zsebemben levő keresztet és felé tartottam. Üvöltöttem az arcába:
– Nem leszek a tiéd! Nem leszek emberevő állat! Távozz tőlem, te gonosz dög! – majd elkezdtem szaladni az erdőn keresztül. Ő pedig utánam eredt. Futottam, ahogy csak a lábam bírta. A templomot vettem célba. Néha már majdnem utolért szinte, de akkor felé szegeztem a keresztet, ő csak hátrált a védelmem elől. Rohantam Isten házába, de a kapunál elkapta a kezem, és húzott magához.
A keresztemet elejtettem, amit próbáltam elérni a kezeimmel, de esélytelen volt. A vámpír ereje nagyobbnak bizonyult, mint az enyém. Hiába tiltakoztam, az övé lettem. Átváltoztatott, egy vérszomjas vadállattá, aki az éjszakába nyúlóan vadászik embertársaira. Azután magamra hagyott és eltűnt a sűrű erdőben.
Mire magamhoz tértem, már a fogaim is kibújtak és a vér illata után eredtem. A fán ültem, figyeltem az áldozataim. Egy kislány volt és az apukája, haza fele tartottak. Harcoltam az ösztöneim ellen, de végül lecsaptam rájuk. Eléjük ugrottam és így szóltam:
– Ne féljetek, nem bántalak titeket, csak kiszívom a véretek! Utána eltűnök, mert ha felkel a Nap, nekem végem. Ha rám süt, porig éget.
Ők meg csak álltak előttem, mint ahogy azt én is tettem egy pár perccel azelőtt, a vérszomjas dög láttán. Gondolkozni kezdtem. Addig töprengtem, míg a Nap is felkelt. Döntöttem.
Így szóltam hozzájuk:
– Nem tudok harcolni a vérszomjam ellen, így hát választom a halált! – majd a Napfényre léptem és porig égtem. Testemre sütött a Nap, szép apránként megszűntem létezni az élő vérszomjasok táborában.
7 hozzászólás
Többnyire megvidámítanak az írásaid, ezért szeretem olvasni őket:-))
Ennek örülök, hogy valakit boldoggá tudok tenni az alkotásaimmal:)))
Ennek örülök, hogy valakit boldoggá tudok tenni az alkotásaimmal:)))
Kedves Eddie!
Nem csak a vámpíroknál, néha a valódi embereknél is van úgy, hogy nem tudnak dönteni, mit tegyenek. Sokan menekülnek a sorsuk, végzetük elől, de ez általában nem sikerül. Ilyenkor állnak igazán fontos döntés előtt, amit néha jól, néha rosszul hoznak meg.
A történet főhőse esetében úgy látom, hogy jó volt a döntése; inkább feláldozta magát, minthogy embereket öljön.
Gratulálok a művedhez!
A.í.: Faddi Tamás
Tamás!
Az emberek valóban néhány helyzetben döntésképtelenek. Valaki az adott pillanatban nagyon rosszul dönt. Ki mennyire befolyásolható ez is mérvadó. Mennyire van hatással a másik ember az illetőre. Egy biztos , sose hagyjuk, hogy mások befolyásoljanak, magunk döntsünk a sorsunkon! A tanácsot illik meghallgatni, de megfogni már a te döntésed!
üdv: Eddie
Egyszer azt írod hogy nem bírt az ösztöneivel, aztán mégis tudott gondolkodni? Ez valahogy nem stimmel, szerintem ugyanis valaki vagy gondolkodik, ami józanságot feltételez, vagy csak az ösztönei vezérlik, de itt a gondolkodás kikapcsol.
Szerintem a vámpírok nem tudtam a vérszomj ellen harcolni, de nem is akartak…te úgy látom másnak képzeled a vámpírokat, ami nem baj, mert színessé teszi a fantáziavilágot.:)
Arthemis!
Láttad a Penge című filmet?:) Ott tudott harcolni az ösztönei ellen:) Ott volt agya, mármint esze és nem hagyta, hogy a vérszomja legyőzze, mikor szinte elvették az erejét neki és a barátnője adott neki vért. Nem vitte túlzásba a dolgokat! Talán kissé róla mintáztam a dolgokat:))) Valóban kissé ellentmondásos a sztorim, de ez van! Magam sem vagyok egy egyszerű eset!
üdv: Eddie