5 óra 54 perc

Sokat szenvedtem, és sosem értettem, miért bántják egymást az emberek, miért oly sok az áldozat. Tízéves voltam, amikor láttam, ahogy apám megveri, majd megfojtja anyámat. A látvány örökre beleégett retinámba, a túlélésre játszottam, lelki menekült vagyok azóta is e földön. Nem tartozom senkihez, önmagamat keresem. Most itt vagyok, a világtól elvonultak között, a Völgyben, és megbékéltem. Sokan vagyunk itt, velünk vannak Mestereink, úgy működünk, mint egy szerzetesrend. Már egy éve élek a Völgyben. Én a földeken dolgozom, szeretem ültetni, öntözni a zöldségeket, de vannak gyümölcsfáink is. Önellátóak vagyunk, békésen élünk, nem bántjuk a másikat.

Ma gyönyörű napsütésre ébredtünk. A földeken dolgoztam délig, ettem keveset, majd pihentem. Ahogy néztem a forróságtól hullámzó tájat, hirtelen eldöntöttem. “Most megkérdezem!”
Siettem a mesteremhez.
– Mester! Ráész?
– Persze, mondd!
– Kérdezni szeretnélek… miért bántják egymást az emberek?
– Ez nem olyan bonyolult, mint gondolod. Hogy értsd, elmondok egy történetet, veheted legendának, vagy egészen konkrétan is értheted:
“Az emberi faj sok évezrede élt már itt a földön. Boldogok voltak az emberek, hosszú életüket egymást szeretve, segítve élték. Egy napon minden megváltozott. Ez a nap volt amikor elkezdődött a szenvedésük. Azon a napon váratlanul az égből egy hatalmas űrhajó érkezett, India felett, és leszállt. A következő 50 évben hetente jöttek az Idegenek a földre. A legtöbben nem tudtak erről. Az emberiség kezdett megváltozni. A békétlenség egyre nyilvánvalóbbá vált. Soha addig nem látott szörnyűségek történtek, gyilkosságok, ellenségeskedés, irígység, háborúskodás, elkezdék egymást kontrollálni, megvádolni, lenézni. A romlás ezer évig tartott, az emberek nem tudták, mi történt, és miért, az Idegenek már többé nem jöttek soha.

Átalakult az emberi faj. Az eredeti faj mellett egy nem emberi faj él köztünk. A testük pont ugyanolyan, mint az embereké. Azonban nincs emberi lelkük. Ők egy másik faj. Egymással keverednek. Köztük két típus van, vagy fajtának is nevezhetjük. Az egyik eleve úgy születik, hogy életét parazita módjára fogja leélni, bántalmazó lesz, kihasznál másokat, kontrollál, lételeme a hatalom, önző, empátiája nincs, nyilvánvalóan nem emberként viselkedik. Két altípusa van, az alattomos, aki behízelgi magát, és a másik, aki grandiózus, önimádó, villog, parádézik, sérteget. A másik fajta két lehetőséggel születik. A szülein múlik minden. Ha rosszul bánnak vele, verik, elhanyagolják, vagy épp túl engedékenyek, kényeztetik, ő az első fajtába tartozókra jellemző lénnyé cseperedik. Azonban ha a szülők okosan, megfelelően szeretik, nevelik, akkor ő az emberekhez nagyon hasonló lénnyé válik. Ritkán mutatja igazi arcát, csak akkor, ha megtámadják. Az emberi faj és az Idegen faj keveredése során alakult ki az új emberiség. Az emberekben is ott lapul az idegen gén, mint lehetőség, viszont az emberek rossz gyerekkor miatt sem válnak parazitává. Az Idegen faj génjeit úgy képzeld el, hogy azok információkként vannak jelen. A pontos működését ennek a keveredésnek nem értjük. Amit tudunk az egészből, hogy sok ” ember” bántja a másikat, elneveztük őket bántalmazóknak. Aztán amikor a pszichológia, a pszichiátria mint tudomány kialakult, új néven neveztük el az ilyeneket. Nárcisztikus személyiségzavar, narcopata, pszichopata, sötét triász személyiség, sötét empaták. Mert azt gondoljuk, ők emberek, csak úgy fejlődtek, vagy születtek, hogy nincs empátiájuk, vagy ha van, akkor is képesek ártani másoknak. Érzelmeik alig vannak, önmagukat szeretik. Ők okozzák a békétlenséget, ők azok, akik bántalmazzák a feleséget, verik a gyereket, kirúgatják a kollegájukat, rengeteg szenvedést okoznak a földön. Jelen korunkban együtt élünk, elfogadjuk őket, gyakran sajnáljuk is őket, hálójukba szorulunk, rengeteg a lelki sérült ember miattuk. Mi emberek szelídek maradtunk, nem tesszük ki őket a társadalomból. Sok -sok ember él itt a földön, aki egész életében menekül, szenved, és boldogtalan”

A mester szomorúan a távolba meredt, követtem a tekintetét. A tiszta ég kékjében apró fekete felhők a nap elé úsztak, homályosabbá tették a távoli hegyek élénk zöld színeit. Belső fájdalmamat láttam odakint, mesterem arcán, az égen, a hegyeken, mellkasomban szorító, hasogató fájdalmat éreztem. Nem sírtam el magam. A visszatartott lélegzetem hirtelen szakadt ki mellkasomból.
A mester hirtelen rám nézett, tréfás mosollyal kérdezett:
– Na és? Mit érdekel ez téged? Gyere, a pataknál láttam még tegnap kavicsokat, pont olyanokat, amivel körbe kerítheted a tulipánjaid!
Hirtelen mozdulattal állt fel, intett, és elindult a patakhoz. A kavicsokat egy rongyba szedtük össze. Megpihentünk. Hirtelen álmos lettem, azt hiszem, elaludtam.

Kezdtem ébredezni, még csukott szemmel feküdtem, a homlokomban erős fájdalmat éreztem, fullasztóan meleg volt, hirtelen nyitottam ki szememet. Egy pici szobában voltam, félhomályban, fülledt, párás levegőtlen szobában, egy ágyban… az ágyamban. Agyam lassan betöltötte a “szoftvert”.

Hajnal van, egész pontosan 5 óra 54 perc.