Egyedül

Két apró fénypont, messze az éjszakában. Két fényforrás, mely növekszik, mint rák a testben. Két tűzgolyó, mely megállíthatatlan, mint a halál.
Két elárvult láb, szembe vele az úton. Két ökölbe szorított kéz, mely erős akar lenni. Két megfáradt szem, mely szembenéz a fénnyel…
A fájdalom gyorsan jött, úgy tizenegy tájban. Sírni akart, vagy üvölteni, de nem tudott. Ő nem! Kimászott az ágyból.
– Járok egyet – mondta a nejének, és felöltözött.
Visszanézett az ajtóból. Mit is hagy itt?
Pár gyűrött gyönyört a párnán. Az óra siralmas ketyegését. Száz felejthetetlen képet, s az ezerszer kimondott „Jó éjszakát”-ot. Egy lakást, amit sohasem szeretett, s egy otthont, melyért meghalt volna mindig…
Kinn az utcán még zúgott az élet. Villogó szemű autók rótták a kilométereket. A bárokból kihallatszott a zene, a lárma, és eleredt a májusi eső. Csendesen – mint kislány, ha sír – potyogtak az égből a szikrázó vízcseppek. És ami fent még szép, lent tócsában gyűlik össze, és az ember utálattal kerüli ki.
– El innen! – gondolta magában – Valami nyugalmas helyre, ahol én vagyok csak, és az országút…
A fény már vakította a szemét.
– Mindjárt, mindjárt. – nyugtatgatta magát.
Vakító világosság, felbőgő motorhang, s egy kiáltás, mely beleharap az éjszakába…
A kocsi távolodik, s neki a fülében dobog a szíve.
Letörli a vizet az arcáról, s megindul tovább.
– Majd a következő – mondja, és erre megnyugszik egy kicsit…
És jön két apró fénypont messze az éjszakában. Két fényforrás, mely növekszik, mint rák a testben. Két tűzgolyó, mely megállíthatatlan, mint a halál.
Két elárvult láb, szembe vele az úton. Két ökölbe szorított kéz, mely erős akar lenni. Két megfáradt szem, mely szembenéz a fénnyel…
– Majd a következő – suttogja reszketve.
Mindig lesz következő.