Egyedülálló nő

… egyenjogúság?

SOKAN el se tudják elképzelni, mennyi gonddal jár munka mellett három gyermeket nevelni, köztük egy beteg gyermek életútját igazgatni. Mikor egyedül maradtam, legkisebb gyermekem 3 éves volt, lányom 10, a fiam 13. A kicsit – betegsége ellenére – bölcsődében helyeztem el, mivel egyedüli eltartója lettem családomnak. Utána óvodába ment, mikor azt is kinőtte – mivel speciális képzést igényelt – sok utánjárással sikerült foglalkoztató iskolába adnom. Abban az időben ilyen intézmény legközelebb csak a fővárosban működött, azonban képességeinek ez felelt meg. Bentlakásos iskola lévén, hetenként hazahoztuk. Idősebb fiam érdeklődési köre miatt szintén Budapestre került középiskolába, majd egyetemre. Ezért leginkább kislányommal voltam itthon. Ő helyben végezte a középiskolát, én irodába jártam.
Kimerítettek a mindennapok gondjai, de lassan minden gyermekem sínre került, lányom már pályát választott, nagy fiam előfelvételivel nyert fölvételt a műszaki egyetem villamosmérnöki karára, miközben Debrecenben letöltötte katonaidejét. Sokat utaztam abban az időben: szüleim Balaton mellett éltek, gyakran lejártunk hozzájuk, a szünidőket a gyerekek mindig ott töltötték, – én is a szabadságomat. Pesten a gyerekeket és rokonaimat sűrűn látogattam, hivatalos kiküldetésekre is mennem kellett. Kislányommal színházba jártunk. Az utazás nem jelentett különösebb akadályt, mert vasárnapokon rendszeresen közlekedett egy olyan autóbusz, amelyik Budapestről éjfél után indult hazafelé.
Amikor lányom már nem igényelt különösebb gondoskodást, módom nyílt rá, hogy szakszervezeti beutalóval üdülni menjek, ami nagyon rámfért; lehetőséget kaptam Siófokra, Mátraházára, voltam Kékes-tetőn, Parádon. Sok kedves emberrel találkoztam, s végre magammal is foglalkozhattam, kipihentem a mindennapi fáradalmaimat.
Mindig nők társaságát kerestem üdüléseim alkalmával, mivel a legtöbb asszony féltette a párját. Én a régen letett jegygyűrűmet ilyenkor az ujjamra húztam, különben a szabad nőket sok férfi prédának tekintette. Mulatságos esetek fordultak elő. Még saját kollégáim között is volt, aki udvarolni óhajtott.

EGY ALKALOMMAL főnököm kollégámat kérte, vigyen el engem saját autójával egy közeli településre hivatalos ügyben, mivel a hivatali gépkocsit máshová irányították. Utunk erdőn keresztül vitt. Kedves kollégám már az út elején szorongatni kezdte a kezemet, majd a térdemet próbálta simogatni. Én megfogtam a kezét, és finoman visszahelyeztem a saját térdére. Tréfából odaszóltam neki, hogy biztonságosabb az utazásunk, ha a kormánykerékre és a kanyargós útra koncentrál.
Eszembe jutott egy idézet, nem emlékszem, kitől származik. Ekképpen szól: Van, amikor az embernek nem tetszik valami. De miért is tetszene az, ami tulajdonképpen nem jó és nem helyes, ami annyira távol áll tőle, az ízlésétől, világfelfogásától… Nos, – most én valahogy így éreztem magam kollégám társaságában.
Ő meg családi életére kezdett panaszkodni, hogy a felesége nem érti meg… Nekem ez a szöveg már nagyon ismerős volt, nem először hallottam. Aztán megállította a kocsit az erdőben. Én is szeretem a szép erdei tájakat, a tiszta levegőt, de kollégám másra gondolt, nem a madarak csicsergése érdekelte, nem is a szép kilátásban akart gyönyörködni. – Szép szóval megmondtam neki, hogy legjobb, ha továbbra is úgy viszonylunk egymáshoz, mint eddig, jó kollégákként. Megértett, és ezután békében hagyott.

ABBAN AZ IDŐBEN jó társaság volt a munkahelyemen, a Szilvesztert minden évben együtt ünnepeltük: Munkatársak, családtagok, rokonok és ismerősök együtt vártuk az újesztendőt. Most is így történt. Nemrégen neveztek ki hozzánk új titkárt, aki nálam jóval fiatalabb volt. Mivel a kelleténél jobban szerette az italt, már enyhén szólva spiccesen érkezett az összejövetelre. Ez nem is lett volna nagy hiba az év búcsúztatóján, ha az illető tudja, hamar megárt neki, és tisztában van azzal is, miket művel ebbéli állapotában. Ugyanis kevés ital befolyása alatt teljesen megfeledkezett a jó modorról.
Most is mit tesz? A nagyteremben, ahol együtt volt a társaság, felém fordulva, komoly képpel azt mondja: – Valami fontos dolgot akarok mondani, de itt sokan vannak, nem alkalmas rá a hely, legyen szíves bejönni velem az elnöki szobába.
– Rendben, – szóltam – és átsétálunk a szomszédos irodába. Én mentem elől, belépve a helyiségbe, fölkattintottam a villanyt.
– Ne! – Én ennek ellenére megnyomtam a kapcsolót.
Az irodákban mindenütt kabátok voltak lepakolva, ember nincs a láthatáron. Mondta, hogy üljünk le. Jó. Helyet foglaltam egy nagy fotelban, mire ő mindenáron mellém akart telepedni, – velem egy ülőhelyre! Gyorsan fölálltam, másik helyet választottam, majd kértem, mondja meg gyorsan, amiért ide hívott, aztán menjünk vissza a nagyterembe.
Erre megfogta a kezem, próbált magához húzni. Elég erőszakosan közeledett.
– Ezt már nem! – Felugrottam és megkérdeztem tőle: – Ezért hívott? Ha nem hagy békén, bemegyek a nagyterembe, egyenesen a feleségéhez, és elmondom neki, hogy mit akart mondani nekem!
– Jaj, csak azt ne!
Azonnal faképnél hagytam és visszamentem a társasághoz.
Tehát a kedves kollégák is, ha szabad nőt látnak, a világért sem hagynák ki az alkalmat és próbálkoznak, pedig én sosem viselkedtem kihívóan, sosem kacérkodtam velük, – és mégis.
Viszont több régi és új ismerősöm feleségül kért, volt, aki már első látásra! Sokszor bosszankodtam miatta, máskor magamban jókat mulattam a dolgon, mert én hallani sem akartam második házasságról.
Ilyenkor mindig főnököm jutott eszembe, mikor egy hivatali összejövetelen több nő volt a társaságban – sorban jellemezni kezdte a kolléganőket. Mindenkié pozitív, udvarias értékelés volt, bóknak is beillett. Én következtem, és ekképp' fogalmazott: reprezentatív, gondoskodó, jó feleség-típus. (Magamban arra gondoltam: ennek ellenére mégis kudarcot vallottam házasságomban.)
Ekkor a velem együtt dolgozó kolléganő (vezetőállású férfi felesége) megsértődött, ugyanis az ő jellemzése így hangzott: – Csinos, helyes, házias, jó szeretőtípus.

RÖVID ÍRÁSOM nem akar tudományos fejtegetés lenni, én csupán saját életemből, a velem, vagy körülöttem megtörtént eseményekből szemelgetek. Az viszont tény, hogy életem folyamán átélt nehéz időkben nem volt könnyű a nők helyzete. Bár szabadabb utat nyitott a politika arra, hogy ne csak a négy fal közé bezárt otthonban éljük életünket, hanem más területen is érvényesülhessünk. Az is tény, hogy nehezebb volt előrejutásunk, mint hasonló vagy azonos képzettségű férfiaké.
Nemrégen olvastam egy ismerősöm könyvében: a formális egyenlőség éppen az egyensúlyt bontotta meg.
Nekem azonban részben családi, másrészt olvasmányaimból szerzett tapasztalatok alapján más elképzeléseim voltak az életről, a jövőről, mint sok nőtársamnak. Sosem akartam mással, – például egy férjjel – eltarttatni magam. Úgy készültem az életre, hogy saját tehetségemből, munkámból fogok karriert építeni! Művészi pályára: festőnek, ruhatervezőnek indultam – volna – érettségi után. Sorsomat és elképzelt pályámat sajnos, a háború döntötte el.
Önálló életre készültem. Nem akartam kizárni életemből a házasságot, a gyermeknevelést, de kora ifjúságom idején (ha a helyzet nem változik), megoldható lett volna dupla jövedelemből a háztartási teendők ellátását másra bízni. Elképzelésemet sosem elégítette volna ki, hogy a négy fal közt élve, csupán háztartási munkával legyek elfoglalva, s más jövedelmére szoruljak. Ezt a nézetet viszont – főleg akkor – kevés férfi tudta elfogadni.

VISZONT az egyenjogúság, amit – a háborút követően kiosztottak a nők számára – nem egyenjogúság. Oda jutottunk, hogy a pénzkeresés mellett nyakunkba szakadt a háztartás, gyermeknevelés minden gondja-baja, mert a TEREMTÉS KORONÁI (tisztelet a kivételnek) elvárták, hogy ugyanúgy ki legyenek szolgálva, mintha a feleségekre csupán ez a szerep jutott volna. Ezt szerintem a háború, a rossz rendszer hozta magával, és igazságtalannak tartanám, és nem is akarom teljesen a férfiak nyakába varrni!
Saját bőrömön is tapasztaltam, hogy – bár munkahelyeimen (természetemből adódóan) szorgalmasan, kiemelkedő módon dolgoztam, amit feljebbvalóim ugyan elismertek (sorakoztak a kitüntetéseim), mégis alulmaradtam hasonló beosztású férfikollégáim jövedelmével szemben. Igaznak bizonyul a mondás: Mindig azt a lovat fogják be, amelyik jobban húz!
Én is így jártam, s ezért pályafutásom alatt sorozatosan előfordult, hogy a jobban megfizetett, ennek ellenére lusta, nemtörődöm, vagy netán párttag kollégáim elfuserált előterjesztéseit, beszámolóit; nekem kellett átírnom, átdolgoznom, hogy főnökeim ne valljanak szégyent fölöttes szervek és testületek előtt.
Az a gyakorlat talán máig megmaradt, hogy a nőknek férfitársaikkal szemben mindig, mindenhol jobban kellett bizonyítaniuk!
Ezért ama megállapítással értek egyet, hogy ez az úgynevezett egyenlőség, csupán formális egyenlőség!

TALÁN ÉN – másokhoz viszonyítva – szerencsésnek érezhettem magam, hogy legutóbbi munkahelyemen – ahol huszonhárom évig dolgoztam – jó és igazságos főnökkel áldott meg a Teremtő, de ennek ellenére éreznem kellett, hogy nem érvényesülhetek úgy, mint férfi kollégáim. Csak egy példát említek meg a sok közül, amik előfordultak abban az időben.
Az apparátus osztályain dolgozó vezetők nem fordítottak különösebb gondot a lakosság beadványaira vonatkozó válaszokra, – nem egyszer félvállról kezelték, a testületi ülések előterjesztéseit nagyvonalúan (mondhatnám úgy is, hogy hanyagul) összecsapták. Ebben főnököm nem ismert tréfát. Egy délután – már majdnem hazainduláskor – behívatott. Ott ült vele szemben – lehorgasztott orral egy osztályvezető kolléga; aztán odarendelte még két másik osztályvezetőt is. Tanácsülésre készülő előterjesztésről volt szó, amivel a főnök nem volt elégedett. Előttem alapos fejmosást rendezett; (ami számomra igen kellemetlen volt), utasította őket, hogy addig ki nem tehetik lábukat az épületből, amíg az általa elmondott témákban készített adatokat át nem adják nekem.
Az egész előterjesztést át kellett dolgozni, mivel másnap postára kellett adni. Ez annyit jelentett, hogy nem mehettem haza a szokott időben. Lányomnak hazatelefonáltam, hogy tudja, hol vagyok. Kolléganőmet – aki előadóként dolgozott a titkárságon – kértem, maradjon bent velem az irodában. Én fogalmaztam át az előterjesztést, beledolgozva a főnök által előírt gondolatokat, adatokat és azokat a részeket, amelyeket a fiúk; később szép sorban hoztak nekünk. Az átdolgozott szöveget pedig Irénke, kolléganőm írta gépbe.
Este tíz volt, mire elkészültünk, másnapra csak a sokszorosítás maradt. Már a takarítók rég'; elmentek. Észre se vették, hogy mi bent dolgozunk. Bezárták a főkaput és az udvar felőli bejáratot is. Nálam akkor nem volt kapukulcs, előre nem számítottam rá, hogy bent kell maradnom. Csak néztünk egymásra kolléganőmmel…
– Bezártak bennünket, most mi lesz? Itt fogunk aludni? Keresni kellett olyan ablakot, ahol ki tudunk jutni. Aztán lezártuk az irodát, a hátsó üvegfalnál – elég magasan – egy nyitható ablakra leltünk, egy szék segítségével felmásztunk, aztán jókedvű kuncogások közt kimásztunk a szűk nyíláson, s mivel az udvari nagykapu is zárva volt, a Bank épülete felé jutottunk ki az elcsendesedett főutcára.

EGYÉBKÉNT nem volt napirenden az ilyen hosszúra nyújtott munkaidő. Főnökömnek az volt a véleménye, hogy nap közben kell elvégezni a munkát, mert mindenkinek van családja és magánélete. Ez kivételnek számított.
Mégsem volt egyedülálló eset. Kollégáim gyakran csak lazán összecsapták, és elkéstek az előterjesztésekkel, jelentésekkel, amiért többször kaptak fejmosást, s a munkájukat nekem kellett újraírnom helyettük. És mégis, ők voltak azok, akik hamarabb kaptak előléptetést, magasabb fizetést. Hogy miért? Ki tudja? Pedig a főnök nem egyszer elismerte, hogy a nők szorgalmasabbak és megbízhatóbbak, mint a férfikollégák.

ERŐS AKARATTAL, és szorgalommal kellett megküzdenem az élettel, hogy egyedülállóként, három gyermek nevelése, taníttatása mellett fennmaradjak, és elérjem azt, amit elérhettem. Idézek Életem regényéből:
Kevés ember mondhatja el, hogy olyan lett az életútja, amilyennek ifjú korában elképzelte, amilyennek megálmodta valamikor régen, amikor még azt hitte, minden úgy alakul, hogy mindig, mindenben saját döntései érvényesülnek majd.
Nem gondolunk mindig arra, mennyi minden befolyásolja jövőnket, nem számolunk azzal, hogy egy-egy döntésünk hogyan hat további életünkre. Néha pillanatokon múlik, melyik lehetőség mellett döntünk. Ha életem fontos lépéseit fontolóra veszem, akkor rádöbbenek, milyen másként alakult volna sorsom, ha akkor, abban a döntő pillanatban nem ezt, hanem egy másik utat választok. Talán akkor másfelé vezetett volna életutam, ahová valamikor vágyaim szálltak… De akkor Isten adta lehetőségemnél fogva, szabad akaratomból másként döntöttem, tehát más lett az életem, s más lettem én is, mint amilyen a másik utat választva, lehettem volna.
S hogy nekem ez jobb lett volna?
Talán.
Ki tudhatja?
Mindez életünk nagy titka.
Életutunkon találkozunk kellemes, szép fordulatokkal, de sokszor lépünk rögös utakra. Van, amikor mi dönthetjük el, merre induljunk, de gyakran a körülmények nem teszik lehetővé, hogy a jobb irányt válasszuk. Főleg igaz ez szüleink sorsára (akik az első világháborút szenvedték át), és a mi generációnkra is, akiknek a következő világháború minden következményét el kellett viselnünk.
Szerencsés ember az, aki nem ragad le a rossz emlékeknél, aki a mélypontok közül megkeresi, és megtalálja a felemelkedés ösvényét. Ezt kell megtanulnunk. Én hálát adok az Egek Urának, hogy Apám optimizmusát örököltem, s ezért ha bajba kerültem, bíztam Isten irgalmasságában, mert a mélypontoknál nem ragadtam le, azonnal a kiutat kerestem, s talpra tudtam állni.
Ifjúkoromtól fogva életem mottójául Ady gondolatát választottam: Amikor elhagytak, amikor a lelkem roskadozva vittem, csendesen és váratlanul átölelt az Isten.
Hányszor éreztem Isten jóságos kezét, amikor nehéz helyzetemben, bánatomban segített. S ha most leltárt készítenék életemről, mérlegre tenném a szépet, a jót, a kellemest, másik serpenyőbe helyezném a gondokat, a kellemetlenségeket, a nehéz éveket:
Hová billenne a mérleg nyelve? Milyen volt az életem? Most is azt mondom, amit egyik írásomban már korábban kifejeztem: hogy az életünk csodálatosan, borzasztóan fájó, szép kaland az egész!

**-*-**