Egyik percben még…

Hiszek benned, hiszek benned, ismételgette magában a bankrabló – aki valójában egy nagyon tehetséges grafikus, ám manapság a művészetet arra se méltatják, hogy… –, miközben a széf tartalmára gondolt és egy karcolat gyűrődött bal markában, amelyre éppen egy kinyitott széf körvonalai voltak felvázolva, benne sok-sok pénzformájú alakkal, akik éppen arra vártak, hogy az egydolláros kinézetű bakó nyakát vegye egy halálraítélt embernek, aki tulajdonképpen őt ábrázolta, tehát ezek alapján, átvitt értelemben, ezt nevezhetnénk önarcképnek is.
Amikor magához tért infúzió áramlott szervezetébe, és érezte, hogy ez azért történik vele, mert amit választott, nem a járható út, nem a helyes ösvény. De hát, mit is tehetett volna ő, amikor semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy a társadalom végre mást is észrevegyen az anyagiak csábító csillogásán kívül. Ismerős történet: senki se figyelt fel rá, még a kutyának se kellett. Hiába van neki tiszta szíve, álmodozó természete, amikor arra sem képes, hogy önmaga és kis családja megélhetését biztosítsa, a lőfegyver is, amivel szánalmas tettét véghez akarta vinni, csak kasírozott, mert igazira nem tellett, sőt még játék pisztolyra sem.
Ide-oda cikázó sugarak jelentek meg ágya fölött, és koronatanúja lett annak, ahogy elhagyta gyilkos golyóktól tépázott testét. Elrohanok gondolta lelkiismeretesen, kérdések nélkül – sorsának lapján egy megfestett orrszarvúbogár lárvájával, ami lehet, hogy a következő élettervét jelezte –, már nem kell valameddig számomra levegő.