Egymás szemében

Újra találkoztak. Kinn, a pályán, ahogy megbeszélték. A fiú előbb érkezett, de csak egy pillanattal. Néztek egymásra és nem szóltak semmit sokáig, nekik nem kellett beszélniük, hogy megértsék egymást. Végül mégis megszólalt a fiú.
– Miért vagyunk itt? – kérdezte, ami tőle szokatlan volt. Ő nem kérdezett olyat, amire nem tudta, vagy legalább sejtette a választ. De mindketten tudták, hogy ez az alkalom eltér a szokványostól. Most ők két ember, akik életükben először őszinték lesznek egymáshoz.
– Látni akartál. Ahogy én is téged. Beszélnünk kell. – a lány hangja tisztán, érthetően csengett. Végre hangosan, nem félt kimondani, amit már régóta ki akart. Lélekben már levetkőzött a fiú előtt, odaadta a szívét, és már nem akarta visszavenni.
– Tudom.
És újra csak néztek egymásra. Túl nehéz volt elmondani, ami bennük kavargott. Hosszú idő telt el azóta, de nem tudták elfelejteni az utolsó kinn töltött délutánjukat a pályán. Akkor minden szép volt. Akkor őszintén cselekedtek. És azóta váratott magára a beszélgetés. Akkor nem beszéltek, még nem voltak elég bátrak.
A lány érezte, hogy lábai remegni kezdenek, a szíve hevesebben ver, és erőt kellett vennie magán, hogy levegőt vegyen. Lassan leült a fűbe, és körbe nézett a krosszpályán. Kavargott benne minden, főleg a gondolatok, de az ebéd is toronyugrásra készült.
A fiú nézte a lányt. Peregtek szeme előtt a képek, rájött, hogy a kis barátnője mellette érett nővé. Mélységesen sajnálta, hogy addig nem vette észre a lányban rejtőző szépséget, és most, hogy már túl késő, hiszen elmegy, hiába tette.
A lány fejében egy dal szólt, a közös daluk, amit még egyszer közösen énekeltek a buszon. Apróság volt, egészen apró dolog, mégis a lány egyik legkedvesebb emlékeként tartotta számon, ami a fiúhoz kötötte. „…szeretve lesz, és ő szeretve lesz” – szólt a lelkéből a zene, és a lány beleveszett a pillanatba. Alig érezte a körülötte kavargó szellőt, és alig érezte, hogy a fiú mellé ült. Nem karolta át, csak ült mellette, és ő is átadta magát az emlékeinek. A percek teltek, nem szóltak egymáshoz, nem tudtak. A közöttük lévő távolság fizikailag a semmihez közelített, de lélekben hosszú utat kellett megtenniük, hogy újra egymáshoz érjenek. Elindultak az úton…
– Nem csókoltál meg… – suttogta a lány, de a fejében még mindig zengett a dal. Nem nézett a fiúra, nem mert, félt, hogy meglátja a szeme sarkában összegyűlt könnycseppeket.
– Nem mertelek. Féltem, hogy elveszítettelek, féltem, hogy nem akarod. – a fiú hangját alig lehetett hallani, de a szellő a lányhoz sodorta, és szinte égette minden szó.
– Nem tudtam, mit akarsz tőlem. Bolonddá tettél. Gyűlöltelek. – egy könnycsepp elindult a lány ajka felé. A távolban lévő tavacska felé fordult, ahol hangosan kuruttyoltak a békák. A torkát keserű méreg marta, és nem tudta, mi lenne bajára orvosság.
– Azon az éjszakán nem aludtam el sokáig. Aztán veled álmodtam. Nem volt jó. Nem akartam emlékezni a történtekre.
A fiú minden szava égette a lány torkát, nem tudta, mennyire bírja sírás nélkül. Felnézett az égre, és arra gondolt, hogy miért van ott, miért szenved, miért kellett neki ez a fájdalom? Annyi megválaszolatlan kérdés…
– Nem akartam emlékezni arra, amit tettem. Nem akartam emlékezni arra, amit éreztem. – folytatta a fiú, és nem vette észre azt a rombolást, amit szavaival végzett, hiszen ő is máshova nézett. Férfi volt, de férfi létére neki is fájt az őszinteség. Fájt neki az a néhány mondat, amit nem mondott ki addig.
A lány kérni akarta, hogy fejezze be, ne mondjon többet, mert elég volt neki a fájdalom, de nem akarta, hogy a fiú lássa, sír. Nem tudott megszólalni, így újra csend telepedett rájuk.
– Nem akartam emlékezni arra… – kezdte a fiú, de a lány erőt vett magán és közbe szólt, rekedten suttogva a tónak – ne mondj többet, kérlek. – de a fiú folytatta – nem akartam emlékezni arra, amit éreztem. Nem akartam emlékezni arra, hogy azt éreztem, hogy szeretlek. És nem akartam emlékezni arra, hogy utána is ezt éreztem.
Csend. Békák kuruttyolása, néhány veréb önfeledt násztánca, de a két ember között újra csend. A lány szakadozottan lélegzett. Lebénították a szavak, a szeme elfelejtett könnyezni, és úgy érezte, csuklania kell.
– Szerettél? Tényleg… szerettél engem? – suttogta, miközben könnyes szemeivel a fiúra pislogott. A fiú visszanézett, és a kék szempárban látta a választ. Az ajka finoman kinyílt, meglepődött. Miután észrevette magát, gyorsan becsukta, de a fiú addigra már mosolygott, és átölelte a lányt.
– Őrültség, ugye? Te is őrültségnek látod? – kérdezte a szellőnél alig hangosabban.
A lány elhúzódott, és nem nézett a fiúra.
– Őrültség? – kezdte halkan – Az egész életünk őrültéség. Az összes együtt töltött idő őrültség. Minden pillanat, amikor átöleltél, őrültség volt! – a lány torkát csípte a kitörni készülő sírás, mégis újra a fiúra nézett. – De én mégis szerettem őrült lenni, és ez volt a legnagyobb őrültség!
– Tudod, mi az őrültség? Hogy itt vagy. Hogy bármi történt, itt vagy. És hogy elmondtam, hogy szeretlek. És hogy nem csókoltalak meg. Pedig szerettem volna. És bárcsak tettél volna valamit, adtál volna egy jelent, hogy te is szeretnéd.
– Féltem. Féltem attól, hogy te mit gondolsz. – suttogta a lány maga elé. A fiú újra átölelte, szorosan, mert úgy érezte, sohasem akarja már elengedni.
– Azt gondolom, hogy szeretlek. És fáj ezt elismerni.
– Elmész, és én egyedül maradok, tudva, hogy szerettél és szerettelek, mégsem lehettünk soha együtt. Őrültség, ahogy mondtad. – a lány könnyei áztatták a fiú pólóját, de nem érdekelte egyiküket sem. Őszinték voltak, életükben először őszinték voltak egymással – és magukkal.
A fiú hátradőlt a fűben, a lány a mellkasára feküdt és hallgatta, ahogy a szíve dobogott. Hevesebben, mint addig bármikor. Megszűnt körülöttük a külvilág, virágok illata nehezítette a levegőt, és szabadnak érezték magukat. Az összes láncukat elszakították, együtt, mert egyedül nem sikerült.
A lány végül fölemelte a fejét, és a fiú világoskék szemében a saját arcát látta. Az arcot, ami érezte, hogy kipirult, és mosolyog. Régen nem volt ura a testének, a mosoly sem a testéé volt, hanem a szívéé. A fiú felült, elveszett a lány tekintetében, és önkéntelenül megtette azt, amit már annyi ideje meg kellett volna tennie. Megcsókolta a lányt.

Három nap múlva a fiú külföldre utazott egyetemre. A lány tényleg egyedül maradt. Nagyon egyedül.