Egyre mélyebben…

Álmaim tengerének felszínén járok. Mostanában egyre gyakrabban révülök ide. Itt nincsenek mások, nem zavar senki ostoba kérdésekkel, itt senki sem várja el, hogy jobb legyek. Jobb mindenkinél, jobb saját magamnál, jobb a határaimnál. Körülöttem minden fényes, tiszta, magával ragadó. Tökéletes a szememben. Számomra itt minden olyan, mintha csak értem lenne, mintha csak az én lelkemet boldogítaná összetett lénye. Mindig várom, hogy mikor juthatok újra ide. Itt mindent szeretek, kivéve az álmaimat. Feketék, talpamat hideg esőként mossák, majd tapadnak oda új, néha gyötrő álmok. Nem tudok megszabadulni tőlük. Fekete hajamat a szemembe fújja a lágyan lélegző szellő, mely most meg akar fosztani szomorú álomvilág-szemléletemtől. Hiszen mi más írhatná le jobban belső világunkat, mint álmaink. Egyek vagyunk velünk.
– Hogy gondolhatok ilyet? Még hogy egyek!- mondtam halkan, majd kezemmel egy mozdulattal letöröltem számat feltáratlan arcomról. Nem volt többé szükségem rá, itt úgy se vettem sok hasznát. Nem volt mellettem senki. Nem akartam, hogy még egyszer tévedjek, nem akartam, hogy akár egyszer is rosszra gondoljak, így örömmel bűntettem meg magam főben járó bűnömért. Olyat mondtam, ami nem lehet igaz. Nem lehetünk azok, amik az álmaink. Hiszen ki az, aki megérti ezeket a különös szabadlélek-vándorlási képzeleteket? Én nem. Egyelőre nem…
A Napról elfordítom tekintetemet, és a Holdra helyezem azt. Próbálom megérteni ezt az isten-építményt. Próbálok egy hihető választ keresni, de csak kérdések kavarognak nyílt elmémben.
Miért is hozhatták létre? Túl sok volt a hely a világegyetemben, ezért alkották ezt a fölösleges testet? Ostoba kérdések… ostoba emberféleség.
Vörös ruhámat hajtogatja a szél, megpróbál ledönteni a valósághoz kötő lábaimról. De egyelőre képtelen lennék repülni. Túl sok köt még a világhoz. De ennek nincs értelme! Nem élhetek mindig rideg falak között! Nem mondhatom magamnak azt, hogy most nem, azt, hogy majd később! Itt a lehetőség, mely most édesen csókolja arcomat. Most kell megragadnom… vagyis ebben az esetben most kell magam hagynom. Rá kell bíznom magam. Ugyan mi történhetne velem? Meghalnék? Túl késő, már rég megtörtént. Az első alkalommal, amikor itt jártam. Csodás volt! Most nevetnék, ha tudnék… de nem tudok… Lelkem viszont most öröm táncot lejt.
Engedek a szélnek, a kísértésnek, és hagyom, hogy vigyen magával egy másik, izgalmasabb, elvontabb és talán őszintébb világba. Messziről még látom álmaim tengerét, mely most olyan aprónak tűnik innen fentről. Egy csepp a tenger fenekén. Régen gyűlöltem őket, pedig az én agyszüleményeim voltak. De úgy éreztem, más lélek lakott minden egyes álmomban.
Egyikben szerelmes, a másikban vágyakozó, a harmadikban gyötrelmesen szenvedő lélek, és várták, mikor hívom újra életre őket. Mert ők is éltek. Különálló életet, kicsiny zárkájukban örök egy-pillanatnyi szabadságra bűntetve. Most azonban itt szabad lehetek, fent a Hold és a Nap között, elrejtve a levegő karjaiban. Nincs szükségem egyszerű testre, mely börtönbe zár, elmére, mely mindig csillapíthatatlan vágyat érez a tudás iránt, szívre, mely mindig bolonddá tesz tudásomat megcáfolva. Oly igaz, és mégis kimondatlan szavak maradtak ezek. De most, mikor már nem tudok szavakat formálni, nem tudom őket hangosan az emberiségre kiáltani, akkor jöttem rá. Fájdalmasan keserű érzés, de legalább én most már tudom. Kár, hogy most már nem oszthatom meg őket másokkal.
Hirtelen megjelenik egy alak mellettem, ő is lebeg, teste szinte már a Holdat súrolja. Felém fordul, leírhatatlan arcvonásai túl ismerősek, túl fájdalmasak. Szívem újra életre kényszerít, újra dobban egyet szétfeszítve mellkasomat. Majd még egyet. Nem bírom, újra jön. Nem akarom. Újra életjelenség. Újra élet. Nem akarom!
Jönne a sikoltás imája a számra, de nem megy. Könny csordul ki végtelen fehér szememből, majd tekintetem a másik alakra révül. Látom, hogy neki sincs szája, teste formátlan, aligha nevezhető emberinek. Engem figyel. Próbálom elfordítani tekintetem, de nem megy, túl erős kötelék kapcsol hozzá, mely emberi tudat vagy akarat el nem szakíthat.
Zuhanni kezdek, lelkem könnyei közben vérvörössé váltak. Még látom az égen a lényt, amely most őrületes sebességgel beleütközött a Napba, és egyé vált vele. Még hallottam távolról jövő kiáltását, bár nem tudom, miért történhetett, hiszen nem tudott mivel hangot kiadni, nem hogy sikítani. Talán túl makacs volt, lelke utolsó kívánságát még Isten égi ajándéka sem hagyhatta figyelmen kívül. Utolsó mondatában sem makogott bölcs mondást, vagy életigazságot, egyszerűen csak ösztönösen viselkedett. Ahogy egyre közelebb kerülök a földhöz a szél egyre nagyon darabokat szakít ki testemből. Ruhám is már csak emléki lehetnek földi énemnek. Végül álmaim tengerére érkezek, a gyors becsapódás miatt fejemet a kőkemény, sima felületbe verem. De hogy lehet ez? Hiszen ez víz, nem? Most mégis szilárd. És ekkor értem meg, hogy miért. Bántani akart, azért mert elhagytam, bántani minden egyes lélegzetért, amit engedélye nélkül vettem. Féltékeny volt.
Megpróbáltam felállni, de túl késő volt, újra folyékonnyá vált, és többé nem volt felszíne, melyen fennmaradhatnék. Nem volt többé számára határ, így elkezdett felfalni engem, az alkotóját. Testemet megragadva húzott egyre mélyebbre magában. Utolsó evilági mozdulatomként kezemet a Nap felé nyújtottam, mely erre válaszul szétrobbant, és apró darabjaival még tovább erősítette egykori megértő álmaim tengerét. Nem segített. Egyetlen kiutam már csak a Hold lehetett, de túl késő volt. A víz magával ragadott, teljesen beborított, körülöttem álmaim szereplői sírtak és kacagtak egyszerre. Egyre mélyebbre sodortak, le a fenékre. Sötétség vett körül, és végső utazásom egyre kegyetlenebb lett, a saját tengerem legalján már vártak rám a rémálmok, melyek már kérlelték is egymást az első cibálás, fojtás, rúgás jogára. És ők megadták nekik, amit kértek. Nem kérdeztem, csak vártam, és végül megérkeztem. Szenvedésem elviselése miatt kénytelen voltam behunyni szememet, de nem segített, csak ösztönösen cselekedtem. Utolsó kívánságom már pusztulóban lévő elmémben megszületett, az utolsó emlék kérelme. Kinyitottam hát szememet, és megláttam a víz alatt a Holdat… ennél szebb nem is lehetett volna, mint amikor lebeg a körülötte lévő embermások között, melyeket én teremtettem, melyeket én zártam be ide. Szinte vonzotta álmaim szereplőit, átkarolták, simogatták, táncoltak körülötte. Boldogok voltam, és most már egy végtelen zárkában pihenhettek, mely akkor is csak börtön maradt nekik. És végül én is itt végeztem, bezárva közéjük szabadulási remény nélkül, és akkor megértettem. Egy vagyok az álmaimmal, még akkor is, ha sosem kértem ezt. Akkor is, ha most azt kívánom, bárcsak tovább álmodhatnék szabadon.