Egyszeri út a végtelen mélybe

Este van. Mély csend vesz körbe mindent, messze nyúló sötétkék felhők útját követem, az ég alja feketéllik, sötét árnyékként susognak a fák lombjai, fenyő illata hullámzik felém.
Minden jól látható, szemem megszokta a sötétséget, a sűrű lombokat elhagyva utamon haladok, göröngyös talajon, tágas, széles úton, mely most kettéágazik. Egyik szélesebb, messze balra kanyarodik, kissé felfelé, egy hatalmas mezőben vész el. Másikra nézve lejtős, bokros, szűk kis út, egy völgy látszik sötétzöld foltokkal.
Az út szélére ülök, hajamat hűvös szél kergeti, térdemre borulva pihenek. Tiszta, nehéz a levegő, fülemben a fák moraja, a hideg levegő átjárja testem, úgy érzem, az égbolt egyre bezárul felettem, nehezen veszem a levegőt, hogy a nyomasztó súlytól szabaduljak, felállok, és lassan elindulok, visszafelé, egyik elágazást sem választom. Arra minden sokkal sötétebb, a fekete mélység vonz, hív, vágyom egybeolvadni vele, megszűnni benne.
A szél hirtelen elhallgat, messziről zúgás közeledik, egy fekete autó áll meg mellettem. Talán bolyongásom végét jelenti, elvihet valahová, ki tudja, nézem a sofőrt, homályból nehéz kivenni, miféle lehet, csak keze bátorító intése látszik, azt kéri, tartsak vele. A hátsó ajtót nyitja, puhán ülök le, most lelassul minden, az idő megáll, indul velem egy fekete örvény felé, megáll kicsit, az ablakból látom az örvényben folytatódó mély, lefelé haladó körkörös utat.
Fülledt és forró a kocsi levegője, ki akarok szállni, amikor hirtelen függőlegesen megdől, sebesen az örvény közepébe, s zuhanni kezd. Félek, hogy földet érve meghalunk, de a mélység végtelen, csak a zuhanást érzem, nem látok semmit. Mintha sosem lenne vége, majd gyors fékezés után ismét lebegni kezd.
A mély sötétséget szürkeség váltja fel, alattunk a körkörös tátongó mélység, lassan süllyedünk. A sofőrre nézek, karját félve érintem, kérem, hogy mondjon valamit, mi ez az egész, próbálom kivenni alakját, arcát, amikor megszólal, megdermedek, a hangomat hallom, első szavait nem is értem. Halványan látható, a sofőr én vagyok… elkapom kezem, az első ülésbe kapaszkodom… ekkor hallom, még mindig hozzám beszél.
– Ne félj! Bízz bennem, ha beszálltál, nincs visszaút, egyirányba megyünk, nincs visszaút. Egyszeri alkalom.
A homály egyre növekszik, hangja halkabb lesz, kétségbeesem, úgy érzem, újra kisgyerek lettem, könnyes lesz szemem, mellkasomban fojtó szorítás, nem értem, még mindig nem értem, szívem hevesen dobog. Fáradtság tör rám, hátradőlök, fejemet hátrahajtom, becsukom szemem, tehetetlen vagyok.
Vajon igaza van? Egyszeri út a végtelen mélybe? Ami örökké tart, sosem lesz vége. Igen, azt érzem, nincs semmi más, csak én, az autó, a fekete mélység, a fojtó zárt tér, a sötétség. Alszom… hallok egy halk távoli hangot, felfigyelek szép csengésére, lágyan, gyengéden szólítgat:
– Nem jönnél velem? Velem jössz? Itt vagyok! Gyere! Várlak nagyon!
Oly kedves, vidám vékony hang, nehéz ellenállnom, az autó ajtaja magától nyílik, ködszerű fénybe szállok ki. Ott áll tőlem kissé távolabb, kedvesen néz, arra gondolok, talán egy Angyal, de mindegy is, karjai ölelésre nyílnak, egyre csak hívogat. Nevet, és kedvesen köszönt, átkarol, most látom, jóval magasabb nálam.
– Örülök, hogy megérkeztél, és itt vagy velünk, vártunk nagyon régóta, gyere, s ne hagyj itt minket…
Kiket, kérdezem magamban, de már látom is, ugyanolyan fehér ruhás, szép Angyalok körben, és hirtelen meglátom középen Őt is. Engem néz, megértőn, mosolyog, kedvesen biccent felém, amikor is szívemet lángoló szeretet tölti el.