Zsófi mégis rábeszélte. Pedig semmi kedve nem volt hozzá, részint mert nem hitt ezekben a hókusz-pókuszokban, másrészt pedig, mert nem is akarta tudni a jövőt előre. Azonban Zsófi addig kért, könyörgött, parancsolt, kedveskedett és durcáskodott – bevetve minden női fortélyt -, hogy egy este ő mondta:
– Menjünk egyet sétálni, közben útba ejthetjük azt a cigány asszonyt -, ha annyira tudni akarod, hogy mikor hagylak el.
A végét már nevetve mondta. Zsófi felcsillanó szemekkel fogadta a bejelentését, és gyorsan öltözni kezdett. Közben telefonált is:
– Megkérdezem, tud-e fogadni bennünket. Be kell előre jelentkezni. Így lehet, drágább lesz, mint kettő ezer.
– Te jó ég, de sok korsó sör az – nevetett Feri.
– Nem is iszol soha semmi alkoholt, számold át inkább egy szép ruhára nekem – replikázott Zsófi tettetett duzzogással, de közben a szeme mosolygott.
Végre felvették a vonal másik végén. Rövid beszélgetés volt csak:
– Fél óra múlva lesz húsz perc szabadideje, mehetünk.
A jósnő öt utcányira lakott, ami tíz perc séta, úgyhogy nem siettek. Egy kissé már romos belvárosi bérház volt a végcél, annak is a harmadik emelete. Csöngettek a harmincnégyes ajtónál.
Feri felkészült, hogy egy sok szoknyás öreg, csiri-csáréra kifestett, gubancos hajú cigány nő nyit ajtót, szájában cigarettával, némi alkohol szaggal, épp ezért meglepődött, amikor kinyílt az ajtó.
Egy vékony fiatal nő állt előttük. Gondozott, fekete szoknya, fehér blúz rajta, rövid haja ápolt, hatalmas fekete szemei szomorúan néztek rájuk, halkan szólalt meg:
– Fáradjanak be. Lakatos Erzsébet vagyok, de a nevem már tudják.
Feri a szobában se látta az elképzelt kellékeket. Sehol egy kristálygömb, sehol egy fekete macska, sehol egy pakli kártya. Szépen berendezett, de szolid lakás volt, normális világítással, semmi "művarázs". A jósnő látta a meglepetését, elmosolyodott:
– Látom, meglepődött. Nem ezt várta, ugye? Nos, én nem "kellékekkel", jósolok. Talán hallott már olyanokról, akik megérzik, tudják, hogy eltűnt embereket hol lehet megtalálni. Igen, léteznek ilyenek. Nos, valami ilyen képességem van nekem is, bizonyos dolgokat látok a jövőben. Az én jóslásom annyi, hogy a vendégem kezét a kezembe fogom, a szemem lehunyom, és valami pörögni kezd előttem. Amit „látok,” azt elmondom. Megelégszenek ezzel?
Zsófi szólalt meg:
– Persze, sőt, nekem ez sokkal jobban hitelesnek tűnik mintha fekete macska nyávogna az asztalon.
– Akkor kérem, üljön ide mellém a pamlagra, és adja ide a kezét.
Megfogta Zsófi kezét, szemét lehunyta, lassan, nagyon lassan ringatózni kezdett. Halkan egy dalt dúdolt. Percekig csak a furcsa dallamot hallották. Aztán elengedte Zsófi kezét, és beszélni kezdett:
– Nyugodt, biztonságos életet látok – sokáig. Sok év múlva, hogy mikor, azt nem tudom megmondani, lesz egy szomorú esemény. Talán tizenöt-húsz év múlva, de, hogy mi, azt nem láttam. A kisbabájában nagyon sok öröme lesz, szülni fog, ön terhes. Az a szomorú esemény majd anyagi biztonságot is fog egyúttal jelenteni. Lehet örökölni fog, ezt nem tudom biztosan. Röviden ennyi.
Zsófi felnevetett:
– Három napja voltam a nőgyógyásznál, nem vagyok terhes. Már három éve várjuk, hogy teherbe essek, de még nem sikerült.
– Ön terhes, ez biztos. Kérem uram, üljön ide mellém és adja a kezét.
Feri kissé viszolyogva fogta meg a nő kezét. Valami olyat érzett, mintha hirtelen benne kutatnának, szinte érezte minden sejtjében az érintést. Furcsa volt, de nyugodtan ült. Nézte a fiatal nőt, és hallgatta a dúdolását. Egy alkalommal azt érezte, hogy a nő keze megszorítja a kezét, és látta, hogy a nő összerezzen. Nem sokára kinyitotta a szemét:
– Komoly munkája van, sikeres ember lesz ott. Anyagiakban nem szenved hiányt. A családja nagyon szereti önt. Békés és boldog élete lesz. Néha választania kell a megszokott világa és az új között. Ne féljen soha. Ön bátor és okos ember. Minden akadályt le fog küzdeni. Többet nem tudok egyikőjüknek sem mondani. Elégedettek?
Feri csak nézte, furcsa volt, hogy bár neki szóltak a szavak, de végig Zsófira nézett a nő. Amikor ránézett, mindig összerezzent. Annyit kérdezett:
– Egyszer éreztem, hogy megszorítja a kezem, és furcsán összerándult. Mit látott akkor?
A nő hallgatott, sokáig hallgatott, aztán halkan csak ennyit mondott:
– Nem tudom, valamit láttam, ami egyben volt rossz és jó is, de nem tudom mit láttam. Nekem is furcsa volt valami. Egy csillagot láttam az égen és egy időpont jött elő. Az éjfél. Nem tudom mit jelent ez. Éjféli csillag. Nem tudom megfejteni. Elnézést, elfáradtam, és öt perc múlva új vendégem jön. Viszontlátásra.
* * *
Otthon Feri és Zsófi megbeszélték a történteket. Jót nevettek az egészen. El is felejtették egy idő után. El is felejtették, amíg a következő nőgyógyászati vizsgálatnál az orvos nem vigyorog rá Zsófira, és nem közli vele:
– Gratulálok, végre gyermekáldás elé néz. Vigyázzon most már magára. Megszenvedett érte.
Feri és Zsófi boldogan várták a babát. Az életük különösebben nem változott. Zsófi továbbra is, mint dada dolgozott, Feri pedig egy ideje már a Nyugati – Szeged vonalon vitte a vonatokat. Még nem az IC-ket, de ahogy a jósnő megjósolta, pár év múlva már ő száguldott velük. Juditka szinte pillanatok alatt lett babából középiskolás. Minden rendben volt körülöttük, ahogy azt a fiatal cigánynő is megjósolta. Néha még eszükbe jutott két dolog miatt. Egyik az, amit Zsófinak mondott. A baj, ami valami biztonsággal együtt jön. A másik az "éjféli csillag". De nem sokat foglalkoztak ezekkel. A hétköznapok dologgal teltek, az ünnepeken pedig boldog család voltak.
* * *
Október volt. Abból a fajtából, amikor a természet már megmutatja, hogy bizony tud bántani is. Fekete, súlyos felhőkkel borított ég, hideget hozó szél, mind a telet hirdette már. Ferinek ezen a napon nem az IC jutott. Csak este kellett bemennie szolgálatra. Egy három mozdonyból álló szerelvényt kellett Szolnokra vinnie. Csak ő és másod-vezető utazott. Nem szerette ezt a munkát. A tehervonatok is ilyenkor járnak leginkább, és ez a vonal nagyon forgalmas. Bárhol is van valami fennakadás, akkor ők lesznek az elsők akik kitérőre kerülnek és várnak. Meg is lepődött, hogy szinte alig kellett megállniuk. Úgy számolta, hogy a legelső hajnali vonattal már indulhatnak is haza. Társa fiatal ember volt, néhány vizsgája hiányzott ahhoz, hogy hosszú-járatú mozdonyvezető legyen, csak mások mellé beosztva dolgozhatott. Beszélgettek, de a szemük a pályán volt. A csapkodó esőben bizony figyelni kellett. Öreg mozdonyok voltak már ezek. Szűk ablakrésekkel, más volt a kilátás, mint a modern újakon. Ráadásul ezekben baj esetén nem lehetett hátra futni, nem volt folyosó a motorok mellett. De hát ez csak akkor számítana, ha szemben is jönne egy mozdony. Az pedig elképzelhetetlen volt.
Beszélgettek. A fiatal ember nősülés előtt állt, és kért néhány tanácsot. Ő szívesen mesélt azokról az időkről, amikor Zsófival tervezték az életüket. Eszébe jutott a jósnőnél tett látogatásuk is. Mikor elmondta az "éjféli csillagot", a társa jót mosolygott rajta.
A hetvenes korlátozást feloldó jelzés után megeresztette a mozdonyt. Ez a pálya a bírja a százhúszat is. Zöld a jelzés, lehet menni. Csak arra figyelt, hogy a kanyargósabb részen egy kicsit visszavegyen. Ez most pont olyan volt.
Hirtelen a társa felkiáltott:
– Mi az ott? Mintha két csillag lenne, de nem is, egyre nagyobb, mi az?
Feri csak nézte, aztán hirtelen a vészfékre csapott. Sikoltottak a kerekek, de tudta, hogy sok száz méter kellene a megálláshoz. A két fénycsóva pedig egyre rohant feléjük, azon a vágányon, ahol ők is haladtak. Ránézett a társára, és higgadtan megkérdezte:
– Hány óra van?
– Huszonnégynullanulla, éjfél.
Feri elmosolyodott:
– Azok az éjféli csillagok.
Még végigfutott benne egy gondolat, hogy milyen jó az a nagy életbiztosítás, amit Zsófi ellenkezése se tudott megakadályozni. Nekik életük végéig biztosít így mindent. Igaza volt a jósnőnek. Rendes férj és apa ő.