Éjféli szivárvány

Mindenki látott már szivárványt. Mindenki szépnek mondja. Persze a szivárvány igazából nem létezik. nem lehet átmenni a szivárványkapun. Nem lehet megtalálni az arannyal teli fazekat, amelyet az ív egyik végében ástak el a leprechaunok. Írisz sem a hétszínű hídon jön le a földre. Sőt nem is jön le egyáltalán, mert semmi sincs ezen a földön, ami érdekelhetne egy olyan kaliberű istennőt, mint Írisz.

A meteorológus azt mondja, csupán egy légköri jelenség, a napfény megtörik az ott ragadt vízcseppeken. Az égnek mindig a nappal szemközti térfelén jelenik meg – ha megjelenik. Éjjel meg sehol. Ha mégis, az halált jelent. Az éjszaka fekete, ezért rossz. Ha valami nagyon rosszat akarunk mondani, mindig ott lesz a fekete szín. Fekete ördög, fekete kétségbeesés.

Nem szeretjük a fekete embereket, és ez akkor is így van, ha erről nem szabad beszélni. A fekete ember annyira más. Csak meg kell hallgatni az újabb mítoszokat. Egyenjogúság van, nekem személy szerint semmi bajom a fekete emberekkel, neked se, neki meg egyenesen bejönnek, de –

Például, ne akarjanak templomot építeni maguknak a város közepén. Csak, mert nem.

Nekem igazán semmi kifogásom a templomok ellen, mondja Géresi úr, de –

És már sorolja is, hogy a templom milyen legyen, milyen lehet. Egy kupolát engedélyez, de négy torony már nem lehet, legföljebb kettő. A tetejükön kereszt, kakas, vagy akármi, csak nem félhold. A félhold nem illik bele az európai képbe. És nálunk már egyszer megpróbálkoztak ezzel a félhold-üggyel. Köszönjük, elég volt.

Az építési telek megvan, bekerítették, lerakták az alapkövet. A polgármester pezsgőt akart bontani, nem tetszett neki, hogy ezt most nem lehet. Jó, akkor nem isszuk meg, csak odavágjuk a kőhöz. Ez itt nem egy hajókeresztelő. De mi európaiak –

Mi is Európában élünk.

Akkor illeszkedjetek be. Igyunk egy pohárka pezsgőt.

Nem.

Aztán még nagyon sok nem hangzott el, mert a lakosság tiltakozott. A lakosság mindig tiltakozik, akkor is, ha csak egy szállodát akarnak építeni. Mert a vészkijárat a szomszéd házakkal közös kertre nyílik. Vészkijárat kell. Igen, de mi lesz, ha a külföldiek bejönnek a mi kertünkbe? Van ott vagy tíz fa, pázsit, ahol az ország valamennyi gyomnövénye egyszerre tanulmányozható. Homokozó, hinta és csúszda, a játszótéri szentháromság. És kereken tizenhárom pad. A gyerekek fölmásznak a padokra, az anyukák bőszen üvöltik, ne mássz föl, mert le fogsz esni. Mivel az egész világon nincs olyan gyerek, aki nem mászik föl, állandó a hangzavar. Tulajdonképpen a hotel vendégeinek kellene tiltakozniuk. Leperkálják azt a nem kevés pénzt, és ez a jutalom. De a vendégeknek nincs joguk. Még csak az kéne, hiszen ők külföldiek. Akár fekete emberek is lehetnek köztük. Nem isszák meg a rumos kólát, vagy nem kérnek sonkás rántottát reggelire. Esetleg imádkoznak, ami nagyon bosszantó. Miért nem csinálja mindenki pontosan ugyanazt, amit én?

Ezen a ponton szokták emlegetni a szivárványt, amelyben a világ összes színe békésen megfér egymással.

Igen, mondja Géresi úr, de a szivárvány nem létezik, az csak egy optikai izé.

Rossz napod volt? – kérdezi Géresiné együttérzően, amikor a nyúzott arc megjelenik az ajtó keretében.

Géresi elhúzza a száját. Ahogy vesszük. Mindig ezek a – kisebbségek.

Rohadt életbe, mondja erre Gréta, finoman és nőiesen, mikor költözünk már el egy olyan országba, ahol mi leszünk a kisebbség, és végre egyszer az életben nekünk is lesznek jogaink?

Hagyd el. Nincs olyan ország. Csak mi nem tudjuk a helyükön kezelni a problémákat.

Hát ez az, Babocsai néni. Éppen erről beszélgettünk ma a régi mozi előtt – tudják, amelyiket becsukták tíz éve, azt állították, hogy életveszélyes, volt pofájuk ezt mondani, pedig biztos, hogy nem igaz. Csak mert jött egy külföldi befektető, már nem is mondom, melyik országból, de könnyen ki lehet találni, mert csak AZOKNAK van pénzük. Először szupermarketet akartak a mozi helyére, de azt nem engedtük, még csak az kéne! Hajnalban áruszállítás, dübörögnek ezerrel a kamionok. Egész nap őrült forgalom, mert persze mindenki a tecsóban akar vásárolni, örülnek, hogy két fillérrel olcsóbb, de ez sem igaz. Vagy olcsóbb, de akkor nem tíz dekát vettél, hanem egy kilót, és megromlik a hűtőben. Koroknai néni tudja. A lakótelep összes hűtője neki jelent. Rohadt almák és avas szalonnák képviselik a vádat. Mert a tecsó külföldi tulajdonban van, és ezeket a szemét multikat nem érdekli más, mint a profit.

Gréta elismeri, hogy Koroknai néni jól nyomja. Párszor már megütötte a guta, két oldalról alzheimeres, de igaza van.

Tecsó nem kell.

Akkor a befektető irodaházat akart építeni, de az se kellett; toronyház a négyemeletesek között, az tájidegen. Vissza akarjuk kapni a mozit.

Nem rentábilis. Nem is jártok moziba.

Persze hogy nem járunk. Ha nincs mozi.

Azelőtt se jártatok.

De.

Azért kellett bezárni, mert a nézőtér üresen maradt.

Nekünk meg azt hazudták, hogy életveszélyes.

Nem volt az. Csődveszély volt.

Már megint hülyítik a lakosságot. Hazudnak. Biztosan lefizette őket a befektető.

Nem szívesen megyek haza, felelt a ki nem mondott kérdésre Barbi. Állandóan megy a vita. És mindig olyan dologról, ami engem egyáltalán nem érdekel.

A feldúlt ágy szélén üldögélt, és már csak a pulóvert kellett volna magára húznia ahhoz, hogy készen legyen. Szerette ezt a bérelt lakást, amilyen kicsi volt, olyan otthonos. Rendet nem igen lehet tartani, ahhoz kellene még vagy három szekrény, de nem férne el; csöppnyi a konyha is, ha az egyikük teát akar főzni, meg kell várni, amíg a másik végez a kávéjával. Egyelőre csak ez van, de a fiú minden fillért félretesz, hogy majd legyen egy igazi lakásuk. Barbi sajnos nem tud segíteni, utolsó éves a főiskolán. Alig várja, hogy vége legyen.

Igazából akkor kezdődik el a gond, mert apu hiába ígérte meg biztosra az állást, apu még nem tud mindent Barbiról. Egy bizonyos ponton túl pedig el kell mondani. Apu nem fog egyetérteni. Anyu szálanként tépi ki Barbi szőke haját.

Megint a mecset miatt vitatkoztak? – kérdezi a fiú egykedvűen. Hozzá lehet szokni az állandó csatározáshoz.

A mecset és a mozi, ezt a két problémát nem lehet megoldani. Ezeken megy a harc egész nap, nem csoda, hogy apu otthon sem tud leereszteni.

A fiú elgondolkodik, látszik rajta, hogy nagyon okosat akar mondani. Végre elszánja magát: A demokráciában az a jó, hogy mindenkinek rengeteg joga van. A rossz meg az, hogy senki sem tudja érvényesíteni.

Barbi végre magára húzza a pulóvert, és elindul az ajtó felé. Tudod, ilyenkor mindig úgy érzem magam, mintha Andi lennék, az ikertestvérem. Andi nagyon jó kislány, szorgalmasan tanul, és mindig azt csinálja, amit a szülei mondanak. Ha eljön az ideje, apuci összeismerteti egy tetőtől-talpig úriemberrel, aki majd jól feleségül veszi.

Kérlek szépen, mondja a fiú, maradj meg Barbinak. Vagy szerezz be magadnak egy másik ikertestvért, mert ezt az undok Andit nem szeretem.

Barbi nem kap mindig csillagos ötöst –

Nálam mindenből csillagos ötöse van.

Nem hallgat a szüleire.

Még szép.

Előbb-utóbb kihúzza a gyufát –

Miféle gyufát?

Semmi. Ez csak olyan mondás. Azt jelenti, hogy bajba kerül. Barbi szülei nem fognak cicózni, ha megtudják, kivel akarja összekötni az életét.

Cicózni, mi az?

Hogy is mondjam? Nem lesznek kíméletesek.

Azt is szeretem benned, hogy olyan aranyos szavakat használsz. Cicázni –

Az más. Játszani a fiúkkal.

Micsoda nyelv! De akkor miért van benne mindkét szóban a macska?

Barbi és a fiú összenevetnek. Macskával nem lehet mondani, csak cicával – cicóval – cécó is van, tudtad?

Soha nem tanulok meg rendesen magyarul.

Már most is nagyon jól tudsz. Bocs, de nem maradhatok tovább. Át kell mennem Andiba.

Egyszer még elkergetem ezt a te – ikertestvéredet.

Nem tart sokáig. Leteszem az utolsó vizsgáimat.

Még egy puszi, és Barbi eltűnik. Andi siet haza. Szerencsére senkit sem érdekel, hogy hol volt eddig. Délután lakossági fórum volt, és apunak eldurrant az agya. Na jó, nem szó szerint. Az önkormányzat építési osztályának csak egy igazi ellensége van, a lakosság. Szegények látástól-vakulásig ott ülnek, keményen dolgoznak, hogy fellendítsék a kerületet, boldoggá tegyék az embereket. Miért nem jó nekik egy szép, nagy, tejjel-mézzel folyó Kánaán-tecsó? Ne mondják már, hogy a lábukat se tennék be, előfordul az néha Grétával is. Mondjuk, azt nem szereti, ha ott találkozik az ismerőseivel, mert az maxigáz. Grétának az. De a lakosság mire vág fel? Vagy miért nem mindegy nekik? Ahelyett, hogy ujjonganának, amiért kapnak egy remek tecsót.

Az is baj, hogy el akarjuk adni a galambos házat. Azért nevezik így, mert két gipszgalamb van a homlokzatán, meg a felirat: A mi fészkünk. Egy hentes építette száz évvel ezelőtt, pontosan annyi mócsingot mért aranyáron a lakosságnak, hogy a különbözetből kitelt a fészek. És most ugyanaz a lakosság ragaszkodik a rémséges giccshez. Meghatározza a városképet. Már akiét. Amikor tudják, hogy az önkorinak sürgősen szüksége van a pénzre.

A harmadik ügy meg, nahát, ez egyszerűen nevetséges. A lakosság egy része mecsetet akar építeni. Elég sokan vannak, és összeadták rá a pénzt. A lakosság másik része tiltakozik. Egymás ellen tiltakoznak. Már így is tele van velük a kerület. Özönleni fognak, ha elkészül a mecset. Mi a gond velük? Semmi. Minden. Tudjuk, hogy nagyon rendes emberek, de menjenek egy másik kerületbe. Másik városba. Költözzenek el. Szedjék a kis motyójukat – mit, hogy ezek nem hajléktalanok, akik számára két plasztik szatyor az egész vagyon? Akkor is. Nagyon fogjuk szeretni őket, ha egyszer leengedtük mögöttük a sorompókat. Nem érdekel a másik ember joga. Az érdekel, ami az én jogom. Nem akarok minden nap síkideg lenni egy mecset miatt. Építsenek rendes templomot. Azt se, mert a vallás miatt van minden nyomorúság. Sose lett volna szabad beereszteni az országba a térítő papokat. Le kellett volna lökni mindet a szikláról, mint a Gellért püspököt. Nem bírom a klerikális bagázst. És vegyék tudomásul, hogy a lakosság azt akarja –

Itt iszonyatos kiabálássá fajult a fórum, hiszen mindenki lakosság volt, és mindenki mást akart. Mondjuk, abban mindenki egyetértett, hogy monnyanak le – mennyenek el –

Mindenki menjen haza, arra a négyzetméterre, amelyen született, ne merjen kilépni a körből. Ott találd meg a boldogságodat, a faludban, a családodban, a kutyaólban, te nyomorult paraszt. Minek toltad ide azt a füstös képedet?

Nem tudtál megélni? Úgy. Mondta azt valaki, föl van az vésve a kéménybe korommal, hogy neked meg kell élni? Jobb, ha tőlem tudod meg. Nem kell.

Már így is túl sok van belőletek. Feketék, sárgák, zöldek.

Gréta öccse kizárólag azért él most Kaliforniában, mert itthon nem kap egy tisztességes állást. A bevándorlók miatt. Kivált a feketék, ők terpeszkednek a legjobb helyeken. Szegény Misi, most kétszer annyit keres dollárban, mint amennyit itthon forintban összekaparna, de micsoda borzalmas árat kellett érte fizetnie, elűzték őt az édes hazájából az idegenek. És most Kaliforniában kell gyötrődnie, Rákospiszokfalvától messze, felháborító, rettenetes. Már veszem is elő a zsebkendőmet. Mekkora szégyen, Kalifornia. Még azt is megérjük, hogy Maria Shriver lesz a kormányzó vagy a szenátor, mi a fenéje van egy amerikai államnak? Na, az.

Barbi (vagy Andi?) becsukja maga mögött a szobája ajtaját. Pump up the volume! Nem akarom végighallgatni a családi veszekedést. Mindig ez megy, apu előáll a megváltó javaslattal, és a lakosság tiltakozik. A lakosság nem akar szemétégetőt, rézbányát, atomreaktort, egyáltalán semmit sem akar, csak jól élni, lehetőleg munka nélkül. A munkajellegű tevékenységeket a többi kerületbe kell átcsoportosítani.

A Nirvána még mindig szuper, és Kurt Cobain a király. Mondjuk, ezt nem lehet mindenütt hangoztatni; valakinek az a véleménye, hogy Kurt Cobain egy senki, egy drogos csóka, akinek egyszerűen szerencséje volt – mármint, ha szerencsének tekintjük, ami vele történt, Courtney Love inkluzíve. Persze nem fogunk összeveszni ilyen apróságokon. Szeretjük egymást, és nem veszekszünk, sem a zenén, sem a piros miniruhán. Miért ne tudnánk megtalálni a középutat? Ez már másoknak is sikerült.

Vannak nagyszerű vegyes házasságok, nekem is van egy ismerősöm, egy Ibolya nevű szőke tehén, aki hozzáment egy nála húsz évvel idősebb arabhoz, és milyen szépen élnek – legalábbis remélem, mert már évek óta nem találkoztam velük. Először nekem is furcsa volt az a barna kéz az Ibolya hófehér bőrén. Nem volt kompatibilis. De most –

Egy plázában láttam őket, az arab éppen megfogta Ibolya karját, azzal az ismerős mozdulattal, ami ezt mondja: Gyerünk már, meddig vacakolsz itt, mit nézel rajtuk, amikor mind egyforma – na jó, lehet, hogy a nők észrevesznek valami lényegtelen különbséget, hiába, másként vannak huzalozva, lapra szerelve. Nekem ez akkor még nagyon új volt, nem ismertem sok külföldit, csak két bolgár lányt, egy lengyelt, de ugye, ők mindketten európaiak – nem, nem úgy értem, nem akarok senkit megbántani, csak még mindig bennem van a rossz emlék, azon a tejfehér bőrön egy barna kéz. Csodálkoztam is egy picit, mi lesz ebből, tényleg ez lesz jó Ibolyának? Húsz évvel idősebb, és tessék, még ez is.

Akkor még nem tudtam, hogy nemsokára megismerkedem Ounkunle Ayoolával, aki Nigériában született, és most nem tudom, hogyan mondjam meg a szüleimnek, hogy a vőlegényem muszlim és fekete.