Éjféli találkozás

Silas ott állt a háztetőn, magas kémények, és sötétlő árnyak között, és csak várt. Hosszú kecses ujjait begörbítette, hol kiegyenesítette. Éles, hegyes fekete körmei meg csillantak a csillagok ezüstös fényében. Ideges volt, még hozzá nagyon. Alig várta már ezt a találkozott. Remélte, hogy végre megkapja a válaszokat, amiket annyira hallani akart. Nagyon sokáig kereste a megfelelő személyt aki a kérdéseire válaszokkal tud szolgálni. Évtizedekig. Soknak hangzik, de egy vámpír életében ez az idő nem jelentett semmit sem.
Legfeljebb csak pillanatokat.
De Silas esetében ez más volt.
Fűtötte őt a bosszúvágy. Nem tudott felejteni, ki kellett elégíteni vérszomját, addig nem nyugodhatott meg – nem bizony. Pár évvel ezelőtt még meg is tébolyodott. Úgy gondolta semmit sem érnek az erőfeszítése. Nem tudta fel kutatni azt a nyomorult alakot, aki miatt feketébe öltözött lelke egyik része. Azt hitte csak az időt fecsérli, és soha sem fogja megtalálni a gyilkost, aki végzet a szerelmével, és aki miatt mondhatni ezer éve düh tombol a szíve mélyén.
Halkan felmordult ahogy a körmei a húsába mélyedtek, de ő nem törődött a fájdalommal. Majdhogy nem jó érzéssel töltötte el. A testi fájdalom semmi sem volt a lelkében dúló eszement vihartól.
A gyásztól és a fájdalomtól.

Éjfél volt.
A város nyugodtan aludt.
Az emberek már nyugovóra tértek. Alig járkáltak az utcákon, de őt nem láthatták, mivel egy magas lapos tetejű háznak a közepén állt. Üres ház volt, ami bontásra lett ítélve. Nem zavarhatta meg senki sem őt és azt a személyt akire várt. Csak jönne már! Silas felmordult, és az emberekre gondolt. A halandókra. A Beavatatlanokra. Sajnálta és egyben meg is vetette őket. Sokat változott a világ és az emberiség is, amióta Silas vámpír lett. A halandók egyszerűen nem tisztelték egymást, az életüket, a régiek eszméit, a törvényeket, és azt sem ahogy egyesek egyre magasabbra törnek, míg másokat hagynak a posványban szenvedni.
A múlt sem volt fenékig tejfel, félreértés ne essék, de talán egy fokkal jobb volt! Akkoriban a halandók nem akartak világuralomra törni, és nem akarták szétzúzni a világot. Voltak akkor is háborúk, az igaz… De nem akartak apokalipszist… egy szét robbantott világon uralkodni. Csak élni szerettek volna, és ki élvezni az élet minden egyes apró csodáját, amit a sors nyújtott számukra.
Ez a kor rosszabb volt a múltnál.
Mennyivel másabb lenne, a világ háborúk nélkül! Mit ért az I. világháború, a másodikról nem is beszélve? Csak vért és fájdalmat szült. Semmit mást nem zúdított az emberek nyakába, mint rettenetet és félelmet.
Gondolataiból, hirtelen fel riasztották mindig éber érzékei. Mozgást észlelt nem is olyan messziről. Az egyik kémény mögül egy árnyék mozdult meg. Nagyon halkan, úgy mintha a feltámadó széllel együtt mozgott volna.
Silas nyugodtan állt, és nem mozdult. Támadhatott is volna, de nem tette.
Az árnyék egy szempillantás alatt ott termett mögötte. Szorosan hozzá lapult a hátához, Silas érezte ahogy egy másik test kéjesen dorombolva hozzá dörgölődzik az övéhez. Egy kecses női kar ölelte át a mellkasát. Egyik fülébe pedig bele nyalt egy nagyon kacér női nyelv, amitől meg borzongott.
– Azt hittem már nem is jössz… – bökte ki Silas mereven
– Itt vagyok, láthatod! – kuncogott a nő
– Igen…
A nő hangja édes volt, mint a méz és nagyjából olyan ragadós is. Silas szembe fordult a nővel, de egy lépést hátrált előle, egyáltalán nem akart bele gabalyodni a hálójába.
– Üdvözöllek Mariasha! – hajtott fejet udvariasan a férfi
– Én is téged Silas! – vidámnak tűnt a hangja de ez csak a látszat volt. Mariasha olyan volt mint egy vipera. Soha sem lehetett tudni hogyan viselkedik a következő pillanatban.
Beszéd közben végig mérte az előtte álló nőt. Gyönyörű volt, nem kétséges. Emberként is az lehetett, de vámpírként szemkápráztató volt a szépsége. Kihívó, sokat sejtető ruhákba öltözött, szemérmetlenül meg mutatva mindenét, az éhes férfi szemeknek. Mélyen dekoltált V alakú dekoltázsa engedni láttatta a mellei nagy részét, anyaga pedig rá feszült homokóra alkatára. Szűk, és kicsi forrónadrágot viselt alul, ami ráadásul fekete bőrből készült. Combközépig érő hegyes orrú, és magas sarkú csizma virított a lábain, ami a térdei közepén fel volt hasítva, hogy jobban lehessen benne mozogni. Kreol világos barna bőre csillogott az éjszaka fényeiben, és finom levendula illat áradt egész lényéből. Fekete haja egyik oldalt a koponyáján teljesen le volt borotválva, csak a másik oldalán volt meg hagyva és lenövesztve egészen a háta közepéig ami selymesen csillogott. Arca szépsége akár egy szoboré is lehetett volna, amit nagy odaadással faragtak ki a mesteremberek. Szemei mandulavágásúak, és csábítóak voltak, amit fekete szemfestékkel ráadásul még kiemelt, orra pisze volt, szája teltnek és puhának volt mondható. Silas tekintette elkalandozott egy pillanatra a nőn. Vonzónak találta, olyannak, akiért a férfiak ölre mennének egymással.
Ismerte Mariasha történetét. Sokáig bujkált a vámpírok elől a középkor legsötétebb éveiben, miután vége lett az Ősök hatalmának. Mariasha volt a Nagyúr ágyasa, de nem csak azért volt fontos a Sötétség Urának mert kellemes volt vele az ágyban, hanem mert különleges képessége volt.
Nem is akár milyen.
Érezte mások kisugárzását és ezért bárkit képes volt megtalálni.
Ez a képessége érdekelte Silast is.
– Örülök, hogy feleltél a hívásomra Mariasha! – szólalt meg Silas nyugodt hangon, miután abba hagyta a bámészkodást, és le tudta venni a szemeit a nő feszes melleiről. Hiába szemrevaló nő volt… – Köszönöm neked! Tudom nagy kiváltságban van részem! Nem sokan találkoztak veled a fajtánkból! Miért élsz még mindig száműzetésben?
– Jobb ez így nekem! – jött a felelet. – Sokáig vadásztak rám a fajtánkból egy olyan tettért amit, mind a mai napig nem bántam meg, habár ez mások szemében óriási bűn! Nem felejtek könnyedén. Vigyáznom kell az ellenségeimre, mert még vannak. Shamael nem irtotta ki a régi eszméket, és azokat akik a Sötétség Ura pártját fogták.
Most Mariasha mérte végig a férfit.
Silas magas volt, és izmos. Erejét a sok gyakorlásnak köszönhette és a mestere Caius vérének. Nem volt jó képű. Arcát számtalan sebhely, és mély hegek csúfították el. Egy elnyűtt régi dzsekit viselt magán, teljesen kinyitva, fekete farmernadrágot, és acélbetétes csizmát a lábain.
– Mit akarsz tőlem Silas?
– Beszélgetni akarok veled! Baj?
– Jól sejted. – jött Mariasha unott válasza.
– Miért vagy ilyen rideg? Nem jó valakivel beszélgetni? Nem jó emberi hangot hallani? – kérdezte Silas karba fonva a kezeit a mellkasa előtt. – Nem akarlak bántani. Soha sem vadásztam rád. Nem kívánom a halálodat!
– Minek hiszed magad Silas? Attól hogy Shamael kis kedvence vagy nekem nem kell engedelmeskednem neked!
– Egyáltalán nem kértelek arra hogy engedelmeskedj nekem! Csak beszélgetni akarok veled. Mi ebben olyan szörnyű? Ha, nem tetszik amit hallasz, hátat fordíthatsz nekem! De előbb hallgass meg kérlek, és jól gondold át mit teszel ha hallottad kérésemet!
Mariasha hangosan fel sóhajtott. Ujjait be görbítette mind a két oldala mellett. Fekete karmai meg csillantak Silas előtt.
– Harcolni akarsz? – kérdezte a férfi unottan, de azért nem állt olyan lezserül, mint eddig, inkább úgy mint aki kész áll arra, ha esetleg meg támadják. – Nem akarok harcolni veled Mariasha!
– Én sem akarok veled, de ha nem mondod meg hogy mit akarsz tőlem, akkor harcolni fogunk!
Silas fel mordult. Torkából vadállatias morgás tört fel, és messzire szállt az éjszakai levegőben.
– Ostoba nőszemély! Nem akarok harcolni! A segítségedet akarom kérni! Hát Shamael nem mondta el, mit akarok?
Mariasha ekkor felengedett.
Az élet olyan kiszámíthatatlanul kegyetlen! Sokat ábrándozott egy olyan férfiról amint amilyen Silas is volt. Aki olyan bátor, és önfeláldozó aki képes pokolra szállni a szeretett nő emlékének tett ígéretért. Ilyen férfi – sajnos – egy sem volt az életében, ami igen hosszú és magányos volt.
– Furcsa egy figura vagy te Silas! – mondta
– Hát te sem vagy le maradva mögöttem…
Mariasha hangosan fel kacagott. Telt, szép hangja volt, amibe gyengédség vegyült. Silast egyszerűen elbűvölte. Mikor abba hagyta Mariasha a kacagást közelebb lépet a férfihoz.
– Tudom mit akarsz kérni. De nemet kell mondjak rá! Sajnálom! A bosszúnak nagyon ritkán van valami értelme, de most nincsen. Tudom, hogy a szerelmedért akarod Belthazor fejét! De ha erre az útra lépsz véged van!
– Vezess el Belthazorhoz! A többi az én dolgom! – parancsolóan szólt Silas hangja. – Az indulat hirtelen kezdett fel forrni benne, és készülődött kitörni, mint egy vulkánból a forró vörös láva. Közben maga előtt látta Sarah-t mintha még mindig élne; gyönyörűen, és vidáman. Bíborvörös haja selymesen keretezte bájos szív alakú kedves arcát, nagy zöld szemei boszorkányos fénnyel ragyogtak, bennük volt minden ami képes volt meg fogni Silas kemény szívét. Egyenrangú társak voltak, ahogy Sarah mindig mondta: „Egyek”. Silas szomorúan gondolt erre. Most már nem. Egyedül vagyok, magamban, és csak az emléked maradt nekem. Gondolataiból Mariasha hangja rázta vissza a valóságba.
A nő felháborodottan szólt hozzá
– Magamra haragítsak egy Démonherceget a hét közül? Nem, köszönöm, ebből nem kérek! – mondta Mariasha a férfi szemeibe nézve. Nyugodt volt, egyáltalán nem akarta bántani Silast. A többi vámpírhoz képest sokkal másabb volt. Érződött az aurájából valami, amit Mariasha rögtön észre vett. – Jobban teszed, ha nem cselekszel úgy, ahogy eltervezted! Akkor talán életben maradsz!
– Kérlek segíts nekem!
– Nem! Értsd meg Silas, nem akarok meghalni! – kiáltotta Mariasha kétségbeesetten.
Tudta milyen ereje van Belthazornak. Ismerte a híreszteléseket. Sokkal erősebb volt mindenkinél… hiszen le tudta győzni a Halált… Nem lehet akármilyen ereje!
– Ez gyáva beszéd! – köpött a nő lábai elé Silas
– Szerintem meg nem. Inkább értelmes beszédnek tűnik a számomra! Olyan valakitől, aki inkább élni szeretne, mint sem alulról szagolni az ibolyát!
Silas elfordult Mariashatól. A legközelebbi kéményhez lépet, és bele vágott egyet kemény öklével. A tégla összetört az ütés erejétől, por lett belőle aminek a maradványait messzire sodorta a szél. Dühös volt. Vörös köd lepte el az agyát, amitől úgy érezte kezd meg vadulni. Felordított. Torkából vadállatias üvöltés szakad fel, ami elkeveredett a keserűséggel, és a tehetetlenség fájdalmával. Miért? Miért nem vihetem véghez a bosszúmat, amire felesküdtem? A környező ablaküvegek meg remegtek. A halandók akik aludtak fel riadtak a hangjára, akik pedig a környékbeli utcákat rótták azok ijedten nézegettek jobbra és balra… és keresték a hang forrását.
Vissza fordult a nőhöz, és könyörögve szólt hozz.
Nem választotta el sok attól hogy térdre essen előtte.
– Kérlek! MARIASHA! Segíts rajtam! Ha meg is hallok az sem számít, csak az hogy az eskümet beteljesítsem! KÉRLEK!
Mariasha a férfira nézett, nagyon sajnálta, és a lehetőségeit fontolgatta. Az alsó ajkába harapót, és csípőre tette a kezeit. Lehet, hogy segítenie kellene ezen a bolondon. Talán jól is ki jöhet ebből a helyzetből. Hiszen valami követte… valami ami elborzasztotta őt. Valami vadászott rá. A vérét akarta.
Fel sóhajtott.
– Rendben segítek neked Silas, de ne köszönj meg semmit sem! – Mariasha Silasra vetette vágyat keltő pillantását – Kössünk egyezséget. Egy alkut! Segítek neked, ha te is nekem! Valami követ engem már egy ideje, gőzöm sincsen, hogy mi lehet az, és hogy miért van a nyomomban… De ha segítesz elpusztítani ezt a Valamit akkor elvezetlek Belthazorhoz, de ha nem, akkor már itt sem vagyok! Beleegyezel drága Silasom?
A vámpír fújt egy nagyot, és szúrósan meredt Mariashara. Tekintette égetett, ami a nőnek nagyon tetszett.
Nem nézett félre. Kihívóan meredt Silasra. Sőt mi több még a csípőjére rakta a kezeit.
A férfi először nem szólt semmit sem, csak közelebb lépet hozzá, majd bólintott egyet a fejével. Szavai akár késpengék olyan élesek voltak – Belegyezem az alkuba! De a szavamat adom Mariasha, ha becsapsz, és nem vezetsz el Belthazorhoz, miután végeztünk a téged üldöző Valamivel, akkor nagyon meg fogod bánni! Addig nem lesz békéd, míg le nem vadászlak, és le nem tépem azt a csinos kis fejedet a nyakadról! – vicsorgott Silas
Mariasha csak mosolygott.