Éjjelente

Amikor a szoba teljesen besötétedett a fiú összehúzta magát a kemény ágyon. Mire az ajtó résnyire kinyílt már egész testében remegett a félelemtől. A folyosóról hirtelen beáradó vakító fény elkápráztatta a szemét. Nem látta a belépőt, de nem is volt rá szükség, anélkül is pontosan tudta, hogy ki lépett be az apró, sötét, hideg szobába.
Összehúzta magát az ágyon, amely a biztonságérzet leghalványabb jelével sem kápráztatta, és igyekezett annyira beleolvadni a sötétségbe, amennyire ez lehetségesnek bizonyult. A magas, izmos, sötét alak egyre közelített felé, és ő érezte a torkában a szíve vad kalapálását, az orrában pedig a félelem már jól ismert édes-keserű illatát. Abban a pillanatban szeretett volna semmivé foszlani, eltűnni a világból, amely sohasem szerette, amely gyötörte és kivetette magából. Szeretett volna meghalni. Nem is tűnt annyira elképzelhetetlennek, annyira hiábavalónak. És mégis, annyira távoli volt, hogy a mellkasát szorító érzés, éles nyilallássá változott.
Szorosan lehunyta a szemét, amikor az erős férfimarkok megragadták a ruhájánál fogva, és a padlóra rántották. Összezárta ajkát és néma imát mormolt. De vajon kinek? Hiszen nyilvánvaló volt számára, hogy isten nem létezik, vagy ha mégis, elfordult tőle. De vajon miért? Mit tett, hogy isten nem segít rajta, hogy tétlenül tűri, hogy mindez megtörténjen vele. Miért hagyta őt magára az a valaki, akinek támaszt, reményt kellene nyújtania? Miért nincs most mellette senki? Miért csak a félelem, a rettegés, a reménytelenség lett a társa minden egyes éjszakán?
A padló hideg és kemény, mégis valamelyest megnyugvással tölti el. Talán mert valóságos. Mert az egész képzeletét képes betölteni a fertőtlenítőszagot magába szívó, mégis reménytelenül mocskosnak ható mozaikkő. A repedések, a kopások szinte kitörölhetetlenül, örökre beleégtek az agyába. A hideg ugyan tompította a fájdalmat, zsibbasztotta a fejében kavargó gondolatokat, a testét lebénító érzéseket, de nem szüntette meg a kétségeit, nem söpörte el félelmeit.
Az erős kezek leszorították, szinte gúzsba kötötték. Minden erejére szüksége volt, hogy ne vegyen tudomást a férfiról a szobájában. Szorosra hunyta a szemét, összeszorította a száját. Csak meg akart halni. Másra sem vágyott. A halált is elviselhetőbbnek érezte a szégyennél, amely átfutott rajta, miközben a férfi vaskos tenyere érintette csupasz bőrét. Bármit megadott volna azért, hogy abban a pillanatban meghalhasson. Bármit megadott volna azért, ha soha többé nem kelljen ezt eltűrnie. Ha soha többé nem kéne átélnie.
Nem érdekelte a feje mellett ziháló férfi alkohol bűzös lehelete, az izzadságszag, amely belőle áradt, a nyaka köré tekeredett kulcstartó, a bőrébe vágó éles körmök. Nem érdekelte a körülötte zajló világ. Nem érdekelte a fájdalom, amely beterítette az egész szobát. Már nem érdekelte ez az egész. Csak túl akart lenni rajta. Minél hamarabb, hogy aztán átadhassa magát a mindent elemésztő szégyennek és keserűségnek.
A teste elernyedt a férfi karjainak a szorítása alatt. Fejét beletemette a takaróba, és hagyta könnyeit folyni, amelyeket épp oly könyörtelenül nyelt el a durva pokróc, mint az éjszaka történteket.
De a reggel nem mindig hoz megnyugvást. Csak egy újabb sötét éjszaka lehetőségét…