Viharos éjszaka volt. A mély sötétséget csak a villámok fénye oszlatta el egy-egy pillanatra. A zuhogó esőben egy fekete csuklyás köpönyeget viselő lovas vágtatott az erdei úton, maga előtt ölelve egy fehér ruhás nőalakot, nyomában üldözőivel. A lány felsőteste köré egy vastag takaró volt csavarva, hogy valamennyire védve legyen a hideg esőtől és széltől, de a ruhája alja már most csuromvíz volt, sötét hajának néhány kiszabadult tincse nedvesen tapadt az arcára. Így is reszketett, legalább annyira a hidegtől, mint a félelemtől. A vágta szele hátralökte a csuklyát a lovas fejéről. A fiatal férfi még jobban magához szorította a reszkető lányt, és a fáradt ló oldalába vágta a sarkantyúját, hogy gyorsabb vágtára ösztönözze. Sietve hátrapillantott, majd visszafordult. Az üldözői egyre közelebb értek hozzá. Kék szemében elszánt, lázas fény csillogott, ahogy megfogadta magának, nem engedi, hogy elszakítsák őket egymástól. Az utolsó leheletéig küzdeni fog a szerelmükért. Egy nyíl suhant el mellette, majd még egy. Megkockáztatott még egy pillantást hátra, az üldözőik már csak négy-öt lóhosszra voltak lemaradva tőlük. Perceken belül utolérnek – gondolta. – A ló már nem bírja sokáig ezt az iramot kétszeres súllyal. Ráadásul az ő lovaik pihentek, az enyém meg már ma éjszaka meg¬¬tette az ide utat is.
– Most mi lesz? – suttogta a lány, de a hangja alig hallatszott.
– Nem tudom – válaszolta éppoly halkan a fiú -, de ne félj! Nem hagyom, hogy bajod essen. Engem megölhetnek, de neked egy hajad szála sem görbülhet meg.
– Nem tehetek róla – suttogta a lány. – Félek, Ian!
Ian McGregor elgyötörten hunyta be a szemét egy pillanatra. Tudhatta volna, hogy a lány nem bírja sokáig ezt a nyaktörő vágtát, a menekülést. Hogy képzelte, hogy meg tudja szöktet-ni anélkül, hogy észrevennék? A ló véknyába vágta a sarkantyúját, de nem sokat ért el vele. Közben a nyílvesszők egyre záporoztak körülöttük, és a fiú tudta, ha egy eltalálja, akkor vége. Vagy a menekülésnek, vagy az életének. Nem mintha az élete olyan sokat számított volna ne-ki, de itt volt a lány! Persze az apja nem fogja a lányát bántani, de sok jóra sem számíthat. Legjobb esetben is egy örömtelen házasságra. A másik két lehetőség: a kolostor, vagy az élet-hosszig tartó fogság a vár egyik tornyában.
Egy újabb nyílvessző suhant el Ian mellett, alig elhibázva a vállát. A lánynak nem volt ekkora szerencséje. A nyíl hajszálpontosan a vállába állt bele. Felsikoltott, ha a fiú nem tartja erősen, le is esik a nyeregből.
– Jessie! – kiáltott fel a fiú.
A lány nem reagált. Iant elöntötte a perzselő düh. Visszarántotta a lovát, leszállt, leemelte a lányt is, közben a fülébe súgta:
– Kapaszkodj a nyakamba!
Jessie átölelte a fiú nyakát, és a vállára hajtotta a fejét. Ian, karjaiban a lánnyal, megállt az út közepén.
– Ezt akarta? – kiáltotta oda az első lovasnak, aki a lány apja volt.
– Ne akard rám hárítani a felelősséget, te gazember! Te szöktetted meg a lányomat!
– Nem kellett volna erre kényszerítenie! De ezt ne most vitassuk meg! Mindketten azt akarjuk, hogy életben maradjon, ezért azt javaslom, intézzük el itt a dolgunkat, most rögtön! Jessie-t pedig küldje vissza a csatlósaival a várába, ahol megfelelően el tudják látni a sebét!
– Rendben. Készülj a halálra!
Ian óvatosan átadta a lányt az egyik katonának, majd vállat vont.
– Mi már régi ismerősük vagyunk – felelte, és kirántotta a kardját.
A lány apja is követte a példáját.
Összecsaptak. A fiú eleinte csak hátrált, és minden csapást hárított. Azután támadásba ment át, és egyre hátrálásra kényszerítette ellenfelét. A lány apja látta, hogy vesztésre áll, hát aljas cselhez folyamodott.
– Jaj! – kiáltott fel hirtelen, mintha a fiú megsebezte volna.
Ian, akinek esze ágában nem volt megölni, nyomban hátralépett, és leeresztette a kardját. Az ellenfele csak erre várt, és a fiú szíve felé szúrt. Ian későn ismerte fel a veszélyt, de annyi ide-je még volt, hogy oldalra lépjen. A szúrás célt tévesztett, a fiú jobb oldalába fúródott a kard hegye. Ian a következő csapásával kiütötte a kardot a lány apjának kezéből, mely messze repült. Majd megvetéssel mérte végig.
– Ilyen aljasságot egy igazi lovag soha nem tett volna! – jegyezte meg csendesen. – Orvul támadni… Ne féljen, nem ölöm meg – vetette még oda, miközben a hüvelyébe lökte a kardját, és nyeregbe szállt. – Én, ellentétben magával, nem vagyok hidegvérű gyilkos – fejezte be, és megsarkantyúzva a lovát elvágtatott. Csak ekkor szorította a tenyerét az oldalán lévő mély sebre, melyből vastag sugárban folyt a vér. Ha túl akarom élni, nem várhatok addig, amíg hazaérek – gondolta. – Itt csak Mary segíthet. Még gyorsabb vágtára fogta a lovát, és az erdei kunyhó felé vette az irányt.
A lány apja visszatért a várba. Majd szétvetette a düh, hogy Ian kioktatta, de annál jobban nem gyűlölhette a fiút, mint amennyire eddig is. A McGregor-klán összes tagja nem okozott még több bosszúságot a McLareneknek a családi viszály hosszú évtizedei alatt, mint ez a tacskó! Felsietett a lánya szobájába. A nyílvesszőt már rég kihúzták a sebből, csak a seb bekötözése volt hátra, minden egyébbel végeztek.
Jessie sápadtan feküdt az ágyában. Arcának színe alig ütött el a párna fehérségétől. Nem-csak a sebe és a fájdalom miatt volt sápadt, tágra nyílt, sötét szeme riadtan fürkészte belépő apja arcát. Ahogy az ágya mellé lépett, megragadta a kezét.
– Ian… – suttogta. – Mi történt vele? Ugye, él? Mondd, hogy él!
– Igen, él – morogta dühösen az apja, és kirántotta a kezét lánya görcsös szorításából. – de remélem, már nem sokáig. Ha szerencsénk van, belehal a vérveszteségbe, mire hazaér.
– Mit tettél vele? – nézett rá kétségbeesetten a lány.
– Ha sikerül a tervem, már átszúrt szívvel heverne az erdő közepén –válaszolta a vár ura. – De annak a gazembernek már sokadszorra volt nagy szerencséje. Remélem, az oldalán lévő seb is elég lesz ahhoz, hogy végre megszabadulhassunk tőle.
– Megsebesítetted? – sikoltott fel Jessie. – Hogy tehetted?
– Felejtsd már el ezt a gazembert! – mordult rá dühösen az apja. – A szerelmet meg verd ki a fejedből, mert amíg én élek, addig nem engedem még egyszer a közeledbe! Amint meg-gyógyultál, attól kezdve az északi torony lesz a lakóhelyed, melynek az összes ablakán rács lesz! Még egyszer be nem jut a szobádba, hogy megszöktessen!
– Ne! – kiáltott fel a lány, de az apja ügyet sem vetett rá, és elhagyta a szobát. Ez így túl sok volt Jessie-nek. A szeme lecsukódott, és mély álomba merült.
Iant már csak a lelkiereje tartotta öntudatánál, mire odaért az erdei kunyhóhoz. Mary a kunyhó előtt várt rá.
– Tudtam, hogy jönni fogsz – jelentette ki, miközben lesegítette a lóról, és bevezette a ház-ba. – Feküdj le, mielőtt elájulsz itt nekem!
Ian szót fogadott, miközben Mary meleg vizet és gyógyfüveket vitt az ágy mellé, majd le-húzta róla a véráztatta inget. Kimosta a sebet, majd gyógyfüveket helyezett rá, végül bekötöz-te. Ian fel akart kelni, de az öregasszony erélyesen visszanyomta.
– Ha meg akarod érni a huszonhatodik születésnapodat, és Jessie McLarennek is segíteni akarsz, akkor jobban teszed, ha nyugton maradsz.
– Honnan tudsz te erről? – nézett rá meglepetten Ian. – Soha nem meséltem.
– Sok mindent tudok, de még neked sem árulhatom el, hogy honnan – csóválta meg a fejét Mary. – De ezt nem volt nehéz kitalálni. Egyrészt az arcodra van írva, hogy beleszerettél valakibe, azt meg, hogy a McLaren lányba, onnan tudom, hogy úgy olvasok benned, mint egy nyitott könyvben. Hisz gyerekkorod óta ismerlek. Mindenesetre most jobb lenne, ha nem be-szélnél. Aludj inkább, akkor hamarabb rendbejössz.
Ian túl fáradt volt, és túlságosan legyengítette a vérveszteség ahhoz, hogy ellenkezzen. Engedelmesen lehunyta a szemét, és egy pillanattal később már mélyen aludt.
Jessie néhány nap múlva már elég jól volt ahhoz, hogy elhagyja az ágyát, és felköltöztessék az északi toronyba. Az ablakokra akkorra már rács került, és a toronyszoba ajtaja is ki lett cserélve egy erős, tölgyfából készült, kulccsal zárható ajtóra. A toronyszoba berendezése persze némiképp megváltozott, hogy a várúr lányának megfeleljen lakóhelyül, de mégiscsak kalitka maradt, ha aranyból voltak is a rácsai. Mikor az apja közölte a lányával, hogy a szoba készen áll, a lány büszke mártír módjára felállt, és elindult új lakhelye felé, mely egyúttal a börtöne is lesz. Egyetlen dolog maradt, amiről az apja nem tudott, és ami valamennyire enyhíthette a lány magányosságát, egy levélköteg, melynek darabjait Iantől kapta titokban, és melyekre ő is titokban válaszolt. A szerelmes szavak megkönnyítették elviselni a fogságot, és azt, hogy távol van a szerelmesétől. Mert nem halhatott meg! Az első kétségbeesés után Jessie pontosan tudta, hogy Ian életben van. Ha meghalt volna, azt érezné, ebben biztos volt. És ez épp elég reményt nyújtott neki arra is, hogy azt hihesse, még minden jóra fordul, és Ian megtalálja a módot arra, hogy újra felvegye vele a kapcsolatot. S egyszer talán még az az idő is eljön, ami-kor már soha többé nem kell elválniuk egymástól. Sokszor nézett a torony ablakából az erdő felé, mely a McGregorok és a McLarenek között régóta vita tárgyát képezte, hogy melyik családnak van több joga ahhoz, hogy birtokolhassa. Ez is csak egy ürügy lehetett – gondolta a lány -, hogy folytathassák a viszálykodást, hisz már egyikük sem emlékszik arra, mi volt az oka eredetileg az ellenségeskedésnek. Majd mikor besötétedett, addig feküdt sírva az ágyában, míg el nem nyomta az álom.
Iannek lényegesen több idejébe került, hogy annyira begyógyuljon az a seb az oldalán, hogy Mary egyáltalán megengedje neki, hogy felkeljen. De még így is hamarabb rendbejött, mintha otthon látták volna el a sebét. És Marynek nem kellet magyarázkodnia, hol és hogyan szerez-te, hisz tudta. Az ő családja sem nézte jó szemmel a kapcsolatát a McLarenek egyik sarjával, és Ian már régen megtanulta, hogy jobb, ha egy szót sem szól a terveiről, ha azok Jessie-vel kapcsolatosak. Így a lányszöktetési kísérletének a szándékát sem kötötte az orrukra, főképp meg azért nem, mert megakadályozták volna a végrehajtásában. Ő is tudta, hogy őrültség volt megpróbálnia, de nem volt más választása. Egyre nehezebb volt Jessie-vel titokban levelezni-ük és találkozniuk, és nem látott más megoldást, ha lányt ki akarta szabadítani zsarnok apja kezei közül. És nem akarta megvárni, amíg a lány úgy nem dönt, elvágja lánya menekülésének útját azzal, hogy férjhez adja. Igaz, erről még nem esett szó, de nem mert kockáztatni.
– Most mit akarsz csinálni? – kérdezte tőle Mary egyik este.
– Nem tudom – bámult Ian a tűzbe. – Azt hiszem, újra meg kell próbálkoznom a megszöktetésével.
– Az az út már nem járható, el van torlaszolva. – jelentette ki az öregasszony.
– Mit tudsz, Mary? – nézett rá követelőzve a fiú.
– Az apja befoltozta a rést – válaszolta lassan Mary. – Jessie McLaren új lakhelye az északi toronyszoba, melynek ablakain rács van.
– Akkor is meg kell próbálnom – szorította össze a fogát elszántan Ian.
– Ne is álmodj róla, amíg teljesen meg nem gyógyultál! – csattant fel Mary. – És jó, ha tudod, ha fejjel rohansz a falnak, az a legbiztosabb módja annak, hogy megölesd magad. Most pedig épp arra készülsz: nekirohanni fejjel a McLaren-vár északi toronyfalának. Van más megoldás is.
– Mi lenne az? – kérdezte suttogva a fiú kiszáradt torokkal.
– Először is újra fel kell venned a kapcsolatot vele – tért ki az egyenes válasz elől az öregasszony. – Azt is tudom, hogyan teheted meg.
– Hogyan? – lehelte Ian.
Mary válasz helyett kiment a kunyhóból, majd nemsokára egy hófehér galambbal tért viszsza.
– Galambpostával – válaszolta meg kis késéssel a kérdést, és megsimogatta a madarat. – Írsz egy levelet, és Dove majd elviszi hozzá. És meghozza a választ is.
– Mikor írhatok neki? – ragyogott fel izgatottan Ian tekintete.
– Majd ha hazamentél – intette le Mary. – Nálam nincs se papír, se tinta, hisz én nem szoktam írni.
– Holnap indulok – jelentette ki Ian. – Hazamegyek.
– Mégy ám a tüzes pokolba! – gurult dühbe Mary. – Majd talán egy hét múlva, ha már szinte teljesen begyógyult a sebed. Főleg, ha magyarázkodni sem akarsz otthon, hogy hol szerezted a sebesülésed.
– Nem várhatok addig! – esett kétségbe Ian. – Addig bármi történhet. Mi lesz, ha örökre el-veszítem?
– Nem lesz semmi, mert semmi nem fog történni addig. Bízz bennem! – nyugtatta meg Ma¬ry.
– De… – kezdte még Ian.
– Hazudtam én valaha neked? – nézett a szemébe az öregasszony.
– Nem – adta meg magát Ian.
– Jó – bólintott Mary. – Akkor, azt hiszem, ezt megbeszéltük. Egy hét múlva hazamehetsz. Megígérem. Akkor mit mondasz, ha arra kíváncsiak, hol voltál? – váltott témát.
– Majd valamit – felelte Ian. – Egyébként meg semmi közük hozzá, nagykorú vagyok, és azt csinálok, amit akarok.
– Kivéve a házasodást – somolygott Mary.
– Abba se hagyom, hogy beleszóljanak – vigyorgott vissza Ian. – Jessie McLarenen kívül engem senki nem érdekel.
– Csak arra vigyázz, ez maradjon is így! – komorodott el hirtelen Mary.
– Ezzel meg mire célzol? – nézett rá meglepetten Ian.
– Semmire – rázta meg a fejét Mary, de Ian tudta, hogy most nem mondott igazat. Tud vala-mit, amit ő nem, de nem mondhatja el neki, amit tud. Legalábbis még nem. Ezért nem faggatta tovább. Leheveredett az ágyra, és addig bámult a tűzbe elgondolkozva, amíg le nem csukódott a szeme, és mély álomba nem merült.
Jessie úgy érezte, belehal az unalomba. Eddig is betéve tudta Ian minden levelét, de most már nem érezte elégnek csak a leveleket. Rettenetesen hiányzott neki a fiú, és nem volt sem-mi, ami elterelhette volna a gondolatait róla. Végül úgy döntött, megnézi, mi lehet a toronyban hagyott régi ládákban. Nem mintha sokat várt volna a kutatástól, de ez is jobb volt a semminél.
Az első ládában nem talált semmi érdemlegeset; néhány régi ruhát, egy-két ronggyá olvasott könyvet, melynek már a címét sem lehetett kibetűzni. Majd a többi ládát kutatta végig. Ezekben sem talált semmi érdekeset. Már az utolsó ládánál járt, mikor észrevette, hogy ennek a ládának kisebb a mélysége, mint amekkorának a külseje alapján lennie kellene. Kipakolta a láda tartalmát, majd megkopogtatta az alját. Jól gondolta. A láda dupla fenekű volt. Végigtapogatta a láda „alját”, amíg egy helyen érezte, hogy bemélyed. Gyengéden megnyomta, és a láda alja felnyílt. A láda igazi alján egy kissé már kifakult és a szélein megsárgult, de valaha világos-kék szalaggal átkötött levélcsomót talált, és papírba csomagolt kemény tárgyat. Mikor kibontotta, egy félbetört aranyérme egyik felét tartotta a kezében. Csodálkozva forgatta, nézegette, nem értette, kinek lehetett ilyen fontos ez a fél érme. Mindenesetre visszacsomagolta a papírba, lezárta a láda alját, visszapakolta a tartalmát, és leülve az ágyára kibontotta a levélcsomót. Lehet, hogy az választ ad a kérdésére.
De csak még jobban meglepődött, mikor széthajtotta az első levelet. Mert a levél szinte hasonmása volt az Ian által hozzá írt leveleknek, de levél nem Jessie, hanem Christina McLarennek szólt, és nem Ian, hanem Stuart McGregor írta! A következő levél pedig Stuart McGregornak szólt Christina McLarentől, és nyilván a válasz volt. Jessie-nek fogalma sem volt, ki lehetett Christina McLaren, de arra rájött, hogy az egyik őse, aki szemmel láthatólag éppúgy szerelmes volt ebbe a Stuart McGregorba, ahogy ő Ianbe. Vajon őket is eltiltották egymástól? – gondolta a lány. – Ezért kellett nekik is titokban levelezniük? Lassan végigolvasta a leveleket, egyiket a másik után, de a kérdéseire nem talált választ, sőt, inkább szaporodtak. A fejét rázva hajtotta össze az utolsó levelet, és kötötte át ismét a csomagot. A rejtvény megfejthetetlennek látszott. Bárcsak mesélhetnék erről Iannak! – jutott eszébe. – Lehet, hogy ő tudná, mi ez. Istenem, mennyire hiányzik! – szöktek könnyek a szemébe. Próbálta visszatartani a sírását, és a talált levélcsomót a fél érmével együtt becsúsztatta a derékalja alá, ahol Ian leveleit is őrizte. Majd odalépett az ablakhoz, és mélyeket lélegzett a hűvös, esti levegőből. A tekintete ismét a távolt fürkészte, az egyre sötétedő erdőt, mely elrejtette előle a szerelmeséhez vezető utat.
Mary, ahogy ígérte, egy hét múlva engedte, hogy Ian hazamenjen, és odaadta neki Dove-ot is. Ian, mielőtt felszállt volna a lovára, még puszit nyomott az öregasszony ráncos arcára.
– Mindent köszönök – suttogta, majd nyeregbe szállt, és hamarosan eltűnt az erdő fái között.
Ian, amint hazafelé fordította a lovát, azonnal megérezte azt a vonzóerőt, amit Jessie jelen-tett a számára. Úgy érezte, nem éli túl, ha most rögtön nem láthatja. Az életet és a halált egyaránt jelentette neki ez a lány, de mégse tudta magát tőle távol tartani. Hirtelen elhatározással megfordult, és máris a McLaren vár felé vágtatott.
Már teljesen besötétedett, mire odaért, hiszen Mary – épp azért, hogy ne tegyen ekkora őrültséget – csak késő délután engedte útjára. Ha egyenesen hazamegy, szinte ugyanekkor ért volna haza. Ian most mégis itt volt, persze azt Mary is tudta, hogy az, amit ő tett, nem biztos, hogy vissza fogja tartani.
A teljes sötétség persze csak annyira volt teljes, amennyire a hold fénye engedte. Annak fényében pedig élesen kirajzolódott a vár mind a négy tornya, így az északi is, melynek ablaka mögött halvány fény derengett. Nagyot dobbant Ian szíve. Ott van! – gondolta boldogan. – Ott van Jessie! Leszállva a lováról, az állatot megkötötte egy fához, úgy, hogy az teljesen rejtve legyen, ő maga pedig elindult a vár felé. Megpróbált mindig az árnyékos részeken maradni, és lassan oda is ért az északi torony lábához. Jól emlékezett még arra, hogy a múltkor, amikor kötélen felmászott Jessie szobájáig, felfedezte, hogy nem is lenne kötélre szüksége. Hisz a kövek illesztéseinél számtalan rés volt, ahol megvethette a lábát, és kapaszkodót kereshetett. Itt sem lehet nehezebb megmászni a falat. Nekirugaszkodott, és elindult fölfelé.
Jessie a szobáját alig bevilágító egyetlen gyertya lángjába meredt az ágyán fekve. A legmerészebb álmaiban sem tudta volna elképzelni, hogy még ma este látogatója lesz. A gondolatai nagyon messze jártak, jóval az aranykalitka falain túl. A képzelete szárnyán túl téren és időn egyre távolabb repült, és a legszívesebben vissza sem tért volna abból a világból, amelyben most járt. De egy alig hallható halk kaparászás visszarángatta a földre, majd valaki megkocogtatta az ablakot. A lány riadtan ugrott fel, s mikor újra felhangzott a kopogás, kinyitotta. A rácson túl Ian arcát pillantotta meg, aki a rácsba kapaszkodva tartotta fenn magát egy keskeny kőperemen.
– Istenem! – sikoltott fel a lány. – Te meg hogy kerültél ide?
– Az kissé hosszú történet – felelte a fiú -, de valamivel kényelmesebb helyzetben szívesebben mondanám el.
– Várj egy kicsit, remélem az egyik rácsot ki tudom már szedni – szedte össze a gondolatait Jessie. – De akkor jobb lenne, ha nem kapaszkodnál bele.
– Rendben – egyezett bele Ian, és fogást váltva most már az ablakpárkány szélébe kapaszkodott. – De siess egy kicsit, ha tudsz!
Jessie nekilátott a műveletnek, melyen már napok óta dogozott. Egy kölcsönvett késsel megpróbálta kilazítani a rács és a fal találkozásánál lévő köveket, és már nem sok hiányzott hozzá, hogy sikerüljön. Most addig feszegette az egyik követ, amíg siker nem koronázta a fáradozását. A rács kiugrott a falból, a lány pedig segített a fiúnak bemászni az ablakon. Ian ujj-begyei véreztek, és kicsit kimerült volt, de egyébként sértetlen.
Alig érzett szilárd talajt a lába alatt, máris szorosan magához ölelte a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. Jessie is átölelte Ian nyakát, és a fiúhoz simulva viszonozta a csókot. A csókot befejezve Ian a lány fejét a mellkasára vonva tovább ölelte, Jessie pedig egyre szorosabban simult hozzá.
– Annyira hiányoztál! – suttogta a fiú mellkasába lehunyt szemekkel.
– Szerelmem! – lehelte a fiú a lány fülébe. – Nem bírtam tovább, látnom kellett téged.
– Szeretlek, Ian! – emelte rá a tekintetét Jessie. – De te itt halálos veszélyben vagy. Nem
ma¬rad¬hatsz! Meg fog ölni az apám, ha itt talál!
– Nem érdekel. Már úgyis rég a rabod vagyok, azzal pedig bármit lehet csinálni. Rab vagyok: az apád karóba húzhat, keresztre feszíthet, halálara kínozhat, amikor csak akar, de tőled nem tarthat távol. Szeretlek – suttogta Ian, és újra megcsókolta a lányt. Hosszasan csókolóztak, kiélvezve minden pillanatot, elveszve a másik csókjában. Levegő után kapkodva váltak szét. A fiú mélyen belenézett abba a tüneményes barna szempárba, amely egykor rabul ejtette, és szerette volna bámulni azt az örökkévalóságig. Jessie is megbűvölve nézett Ian kék szemé-be, melynek mélyén ott csillogott a visszafojtott vágy. A lány még nem tudta, mi az, amit most érez, de az ösztönei megsúgták neki, hogy mit tegyen
– Ian… – suttogta szinte könyörögve, a fiúnak pedig ennyi is elég volt.
– Szerelem – lehelte a lány ajkára hajolva, és szenvedélyesen, vággyal telve csókolni kezdte. Jessie készségesen szétnyitotta az ajkát, Ian pedig benyomult az ajkai közé, közben lehúzta magáról az inget. Már csak egy vörös forradás emlékeztetett a néhány héttel ezelőtti súlyos sebesülésre a fiú jobb oldalán. A lány gyengéden végigsimított rajta. Ahogy felnézett, a tekintetük találkozott. Ian bólintott a Jessie szemében lévő kérdésre, mire a lány szorosan átölelve a fiút, hozzásimult. Ian most a lányt kezdte megszabadítani a ruháitól, miközben Jessie gyengéden simogatta a hátát. A fiú letolta a lány felsőtestéről a ruhát, a száját a vállán lévő hegre tapasztotta, és megcsókolta. Jessie beleborzongott, mikor megérezte Ian ajkát a meztelen bő-rén, majd amikor a fiú a mellét kezdte simogatni, halkan felnyögött. Ian szája a következő pillanatban már az ajkára tapadt, és szenvedélyesen csókolni kezdte. Hevesen csókolózva rángatták le egymásról a maradék ruhákat. A fiú ölbekapta Jessie-t, odament vele az ágyhoz és letette rá. Melléfeküdt, újra a karjába zárta, és elkezdte felkutatni a testét. A lány viszonozta a becézgetést. Már az elviselhetetlenségig fokozták egymás vágyát, mikor Ian végre a lány fölé gördült. Mélyen belenézett Jessie vágytól csillogó barna szemébe.
– Vigyázz rám, Ian! – suttogta a lány.
– Vigyázni fogok, megígérem – súgta a fülébe a fiú, majd szorosan átölelve a magáévá tette. Jessie önkéntelenül felsikoltott a fájdalomtól, de Ian gyöngéden, vigasztalóan megcsókolta, és lassan, óvatosan mozogni kezdett. A kín elillant, átadva a helyét a gyönyörnek. A lány a fiú vállgödrébe temetve az arcát, mélyen beszívta az illatát, és így is csak nehezen tudta a gyönyörteljes sikolyokat halk nyögésekké tompítani. Végül Ian egy utolsó lökéssel mindenkettőjüket a csúcsra juttatta. Egyszerre nyögtek fel a gyönyörtől.
– Szeretlek – suttogta Jessie.
– Egyetlenem – csókolta meg a fiú, és legördült róla, de továbbra sem eresztette el.
A lány szorosan hozzábújt Ianhez, aki magához ölelte és magukra húzta a takarót. Jessie szeme hamarosan lecsukódott, és álomba szenderült a fiú vállán, karja védelmező ölelésében.
Ian is fáradt volt, de őt messze kerülte az álom. Különben sem mert elaludni. Tisztában volt a rá leselkedő veszéllyel, de mégsem a saját sorsa aggasztotta. Tudta, hogy a lánynak több baja szárazna abból, ha őt rajtakapnák a szobájában, mint neki. Most már semmi sem mentené meg a kolostortól, vagy egy örömtelen, életfogytig tartó rabságtól: a házasságtól. Az ellen már ő sem tudna semmit tenni. Abba pedig belepusztulna. Nem bírná elviselni a gondolatot, hogy az a lény, akit a legjobban szeret a világon, halálosan boldogtalan, ő pedig semmit nem tud tenni azért, hogy ez megváltozzon. Ahogy az alvó Jessie-t figyelte, elszorult a szíve, hogy itt kell hagynia. De most még nincs más választása. Nehéz szívvel felébresztette. A lány pár pillanatig még álomittasan nézett rá, de aztán hamarosan teljesen éber lett.
– Mennem kell – suttogta a fiú.
Jessie a nyakába vetette magát, és szorosan átölelte. Ian is magához szorította a lány karcsú testét, miközben Jessie a vállgödrébe fúrta az arcát.
– Még ne! – suttogta a lány. – Kérlek, maradj!
– Nem tehetem – ölelte a fiú még szorosabban magához.
– Mikor látlak újra? – nézett fel rá Jessie.
– Nem tudom – suttogta Ian. – Majd írok – ígérte meg.
– Hogyan? – kérdezte a lány.
– Galambpostával – túrt bele a fiú Jessie hajába, majd forrón megcsókolta. – Szeretlek – suttogta.
– Vigyázz magadra! – viszonozta a lány a csókot. – Ígérd meg! – nézett Ian szemébe.
– Megígérem, egyetlenem! – suttogta a fiú, és elengedve Jessie-t öltözködni kezdett. Mikor végzett, még egyszer átölelte.
– Isten veled! – suttogta a fülébe, és megcsókolta, majd elengedte.
– Isten veled! Szeretlek – csordult ki egy könnycsepp a lány szeméből.
Ian odalépett az ablakhoz, kimászott rajta, és eltűnt Jessie szeme elől. A lány a köntösét fel-kapva visszatette a rácsot a helyére, hogy a felületes szemlélő ne vehesse észre, hogy ki van szedve. Majd visszafeküdt az ágyába, és a párnájába fúrva az arcát mélyen beszívta a fiú illa-tát, és lassan újra álomba merült.
Ian vissza tudott térni a lovához anélkül, hogy felfedezték volna. Eloldozta az állatot, fel-szállt a hátára, és gyors vágtában hazafelé indult. Rettenetesen nehezére esett otthagyni a lányt, ráadásul még mindig érezte az ajkai ízét a sajátján, a karjai ölelését a nyaka körül. Talán épp azért vágtatott olyan gyorsan, hogy meneküljön ezek elől az emlékek elől. Nem is szólva arról, hogy még emlékszik a lány bársonyos bőrének a tapintására, a haja selymére, a meztelen testének melegére is, amikor hozzásimulva elaludt. Annak az érzésnek az emlékét viszont az előbbiek közül egyik sem múlhatta felül, amelyet akkor érzett, mikor Jessie feltétel nélkül odaadta magát neki. És semmit nem kért azért, hogy nekiajándékozta az egyetlen kincsét, amije volt: az ártatlanságát. Azt a tisztaságot, amit soha nem tud már visszaszerezni. Mégsem tétovázott egy pillanatig sem, mert teljesen megbízott benne. Mi ez, ha nem igazi, mély, forró, őszinte szerelem? A fiú úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, már hajnalodik. Most felnézett, és hajnal ezüstös csillogásában feltűnt előtte a McGregorok ősi kastélya. Hazaért.
Jessie még akkor is az igazak álmát aludta, mikor reggel az apja benézett hozzá. Arra sem ébredt fel, hogy nyílik az ajtó. Nagy szerencséje volt, hogy az apja nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a földön heverő ruháknak, sem az ő testhelyzetének, hiszen a takaró a teste alatt volt. Valószínűleg azért, mert az a hír töltötte be a gondolatait, amit a lányának hozott. Nevezetesen: a McKinley család legidősebb fia megkérte a lánya kezét, és ő gondolkodás nélkül odaígérte neki. A lány azonban mélyen aludt, és álmodott. Az álom pedig olyan, mint a fény, ami magához hív és elragad. Őt is magával ragadta álma szépsége, amelyben ő és Ian titkolózás nélkül élhettek, és szabad volt szeretniük egymást. Az apja viszont nem bírta kivárni, míg felébred a lánya, így hát hamarosan felébresztette, és közölte vele hírt. Jessie, amint meghallotta, fehér lett, mint a frissen meszelt fal. Sötét szeme riadtan csillogott, ajka néma sikoltásra nyílt.
– Nem! – szakadt ki belőle, mikor végre megtalálta a hangját. – Nem megyek hozzá! Nem kényszeríthetsz! Inkább a sírba, mint hozzá!
– Miket beszélsz? – nézett rá az apja. – Hisz még nem is láttad.
– Nem is akarom! – kiabálta a lány. – És nem is érdekel, mert nem megyek hozzá! Egyetlen férfi van csak a világon, akinek szívest örömest a felesége lennék: Ian McGregor.
– Felejtsd el! – hördült föl a következő pillanatban az apja. – Soha többé ne merd kiejteni ezt a nevet a szádon! Csak megerősítettél az elhatározásomban. Hozzámész McKinley-hez, és kész! – jelentette ki, majd bevágta maga mögött az ajtót, magára hagyva Jessie-t a kétség-beesésével.
A lány visszarogyott az ágyára, és keserves sírásra fakadt. Egész testét rázta a kétségbeesett zokogás. Nem megyek hozzá! – ismételgette magában makacsul. – Inkább a halál! Mégis tudta, hogy ebben a döntésben az érzelmei nem számítanak. Az apja annak ígéri oda, akinek akarja, és ő nem szólhat ellene egy szót sem. Hozzá kell mennie ahhoz, akit az apja kiválaszt. Tényleg csak egy menekülési útvonala van: a halálba vezető.
Visszarettent ettől a gondolattól. Nem mintha félt volna meghalni, hisz nem volt semmije, mindent kész örömest itt hagyott volna. Csak Iant nem. Őt nem lenne képes itt hagyni szó nélkül. Hiszen szereti! Majd írok – csendültek fel a fejében a fiú szavai. – Galambpostával. Ebbe a két mondatba görcsösen belekapaszkodott. Ha értesíteni tudom… – gondolta. – Istenem, segíts! – fohászkodott kétségbeesetten.
Ian mit sem sejtett a szerelmüket fenyegető veszélyről, ugyanis épp azzal volt elfoglalva, hogy leszerelje a családja tagjait, akik mind tudni akarták, hol járt.
– Nem mindegy az nektek? – kérdezte már sokadszorra. – Jártam, ahol jártam. Nagykorú vagyok, és tudok vigyázni magamra. Hagyjatok békén! – fakadt ki végül, és felmenekült a szobájába Dove-val együtt. Jessie már most rettenetesen hiányzott neki. És fogalma sem volt ró-la, mikor láthatja újra. Legszívesebben már most rögtön felszállt volna a lovára, és elindult volna a McLaren vár felé, fittyet hányva az összes veszélynek. De azzal nem érne el semmit, ha megöletné magát. Egyelőre nem mehet vissza, de írhat neki. Rögtön elő is vett egy papírt, és írni kezdett. Mikor befejezte a levelet, ráerősítette Dove-ra, és útnak eresztette. Tudta, hogy teljesíteni fogja a feladatát.
Jessie az ablaknál állt, és az eget fürkészte. Minden gondolatával abba az egy reménybe kapaszkodott, hogy a fiú írni fog neki. Ha megtudja, mit tervez az apja, valamit biztos ki fog találni, hogy megmentse őt ettől a sorstól. Hát amennyire tudta, a távolt kutatta a tekintetével, hátha meglátja a kis hírnököt, aki a levelet hozza. De egyelőre még semmit sem látott, akár-hogy erőltette is a szemét. Fáradni kezdett a szeme, így elfordult az ablaktól, és az ágyára dőlt. A hosszú éjszaka miatti fáradtság meglepte, és aggodalmai ellenére hamarosan elnyomta az álom.
Szárnycsapások zaja ébresztette fel. Mikor kinyitotta a szemét, egy hófehér galambot pillantott meg, amely a szobájában körözött. Amint a lány felült, letelepedett az ágy végében, és szemügyre vette őt. Nyilván elégedett lehetett a látvánnyal, mert odaröppent elé. Jessie a kezébe vette, leoldotta róla a levelet, majd köszönetképpen megsimogatta. Letette a takaróra, Dove pedig ott is maradt.
– Megvárod a választ? – kérdezte tőle Jessie.
Dove továbbra sem mozdult, ezt a lány igennek vette. Most már a levélre fordult a figyelme, széthajtotta, és olvasni kezdte:
Drága, egyetlenem!
Már most rettenetesen hiányzol, és úgy éreztem, most rögtön írnom kell neked. Köszönöm a csodálatos éjszakát, és a bizalmadat, amiért nekem adtad az egyetlen kincsedet, amid volt. Nem tudom, mikor találkozhatunk legközelebb, de én akár ma éjjel is hajlandó vagyok visszamenni hozzád, ha ezt akarod. Csak írd meg, és én máris indulok! Minden gondolatom körülötted forog, egyetlenem, és nagyon szeretnék segíteni neked. Minden erőmmel azon leszek, kitaláljak valamit, hogy soha többé ne kelljen elválnunk egymástól. Lehet, hogy még egyszer megpróbállak megszöktetni, és most nem fogom hagyni, hogy elkapjanak! Írd meg, hogy mi-kor találkozhatunk, vagy melyik éjszaka szöktethetlek meg! Írd meg a válaszod, és küld el Dove-val! Szeretlek, egyetlenem, és kimondhatatlanul hiányzol! Csókol, akinek a szíve csakis a tiéd:
a te Ianed.
Jessie a levél végéhez érve a szívéhez szorította a papírlapot, majd megcsókolta a kedvese ne-vét rajta. Dove szeme rajta függött, és türelmetlenül verdesni kezdett a szárnyával.
– Jól van! – nyugtatta meg a lány. – Mindjárt megírom a választ.
Dove mintha értette volna. Jessie előhúzott egy lapot, és írni kezdett:
Egyetlen szerelmem, Ian!
Amióta itt voltál, rettenetes dolog történt. Apám azzal ébresztett, hogy McKinley-ék legidősebb fia megkérte a kezemet, és ő odaígért neki. Elkövettem azt a hibát, hogy kiejtettem a neved, ezért eltökélt szándéka, hogy hozzáad. De én nem akarok hozzámenni, inkább meghalok! Ha nem lehetek a tiéd, nem leszek senkié! Szerelmem, meg kell mentened ettől a házasságtól, vagy csak egy út marad számomra: ami a halálba vezet. Nincs semmi, amit sajnálnék itt hagyni: kivéve téged. Te vagy az egyetlen dolog a világon, akiről képtelen lennék lemondani, hiszen szeretlek. És szeretni is foglak a halálom pillanatáig. Félek, Ian! Nagyon félek! Könyörgöm, segíts, mert én már nem tudok menekülni, minden út el van zárva előlem, kivéve az utolsót, de azt nem akarom használni, csak ha nincs más megoldás. Minden reményem benned van, szerelmem! Szeretlek, és nagyon hiányzol! Örökké a tiéd:
a te Jessie-d.
Összehajtotta levelet, és odahívta Dove-ot. Ráerősítette, majd még egyszer megsimogatta, miközben odavitte az ablakhoz.
– Vidd el Iannek! – suttogta, és eleresztette. Dove felröppent, és a lány addig nézett utána, amíg el nem nyelte a messzeség.
Már alkonyodott, amikor Dove visszatért a válasszal Ianhez. A fiú megsimogatta, ellátta a madarat, csak aztán olvasta el a levelet. Minden szín kifutott az arcából, mire a levél végére ért, majd eltökélten felpattant. Rögtön lement az istállóba, felnyergelte a lovát, és nyeregbe szállva elindult a McLaren vár felé.
Már késő este volt, mikor odaért. Az északi torony ablaka mögött most is halvány fény pislákolt. Ian ismét elrejtette a lovát, és elindult a vár felé. Gyorsan és csendesen megtette az utat az északi torony lábáig. Kifújta magát, majd elindult. Egyenletesen mászott fölfelé.
Jessie ma este nem csukta be az ablakát. Nem tudhatta biztosan, hogy a fiú jönni fog, de valami azt súgta neki, igen. Minden kis neszre feszülten figyelt, így még azelőtt meghallotta Iant, mielőtt a feje felbukkant volna az ablakban. Gyorsan kiszedte a rácsot, a fiú pedig bemászott. A lány rögtön a karjába vetette magát, és szorosan hozzásimult. Ian is magához szorította Jessie-t, és vigasztalóan megsimogatta a haját.
– Nem lesz semmi baj! – suttogta. – Ne félj!
Ajkaik egy halk csókban érintkeztek. Jessie-nek azonban ennyi nem volt most elég. Szétnyitotta az ajkát, és a fiú abban a pillanatban elveszett. Szenvedélyesen birtokba vette a lány ajkát, akinek esze ágában nem volt tiltakozni. Mikor zihálva szétváltak, Jessie mélyen belenézett Ian kék szemébe:
– Szeress, Ian! – suttogta szenvedélyesen. – Kérlek, szeress!
– Kész örömmel, szerelmem! – lehelte a fülébe a fiú, majd csókkal zárta le a lány ajkát, és vetkőztetni kezdte. Jessie is kirángatta Ian ingét, és becsúsztatva alá a kezét, simogatni kezdte a mellkasát. A fiú megremegett, ahogy a lány belecsókolta a nyakába. Ian a két keze közé fog-ta az arcát, és csókkal borította minden egyes négyzetcentiméterét, majd lehúzta magáról az inget. Türelmetlenül rángatták le egymásról a többi ruhadarabot, közben egy percre sem hagyták abba a csókolózást. Mikor már semmi sem maradt rajtuk, a fiú ölbekapta Jessie-t, és le sem tette, amíg el nem ért vele az ágyig. Ott talpra állította, és mellét kezdte becézgetni. A lány felnyögött, és Iant magával húzta az ágyra. A fiú most lehajtotta a fejét, és csókolgatni kezdte Jessie mellét. A lány végigsimította a fiú hátán, a teste ívbe feszült. Ian felhördült, és az ajka összezárult az egyik mellbimbó körül. Jessie felsikoltott, Ian pedig most a két melle közti völgyet fedezte fel a nyelvével, közben az egyik keze becsúszott a selymes szőrszálak közé, míg a másik a lány hasát járta be. Jessie megemelte a csípőjét, combja követelőzve szorította a becéző kezet, a keze közben végigsimított a fiú mellkasán. Ian a hátára fordult, és magára húzta a lányt.
– Most te jössz! – suttogta rekedten a vágytól.
Jessie végigsimított a vörös forradáson a fiú oldalán, majd rátapasztotta az ajkát. Ian felnyögött, és behunyta a szemét. A lány keze végigsimította a hasát, majd megmarkolta a fiú izgalmának félreérthetetlen bizonyítékát, és érzékien simogatni kezdte.
– Igen… – nyögött fel Ian. – Még… Folytasd… Abba ne hagyd… Istenem, Jessie…!
A lány már csaknem az őrületbe kergette, mikor a fiú ráhengeredett, és most ő kezdte simogatni a lány legérzékenyebb pontját. Jessie felsikoltott, mikor Ian ujja betévedt a hüvelyébe.
– Ez az… – suttogta. – Ott… Így… Nagyon jó…!
A fiú addig izgatta a lányt, hogy már önkívületben dobálta magát, és kegyelemért könyörgött:
– Kérlek, Ian! – suttogta Jessie. – Nem bírom tovább… Könyörgöm…, szeress már!
– Azonnal, szerelmem! – suttogta rekedten a fiú, és a magáévá tette.
A lány felsikoltott, aztán Ian vadul és gátlástalanul mozogni kezdett, Jessie pedig a fiú csípője köré kulcsolva a lábait, körözni kezdett a csípőjével tovább fokozva mindkettőjük élvezetét. A gyönyör elsöprő erővel ragadta őket magával. A fiú fel-felnyögött az évezettől, a lányból sikolyokat fakasztott a kéj. Ian a csúcs felé közeledve magához szorította Jessie-t aki a vállgödrébe temette az arcát, és végül egy utolsó lökéssel mindkettőjüket a csúcsra jutatta. Mikor elérték a beteljesülést, a fiú felnyögött, a lány pedig úgy érezte, mintha belezuhant volna a mennyországba. Mindketten zihálva kapkodtak levegő után, és úsztak az izzadtságban.
– Soha nem hittem, hogy ilyen is lehet – suttogta Jessie kábultan.
– Ilyet még én sem éltem át soha – simított ki egy nyirkos tincset a lány arcából Ian. Aztán a fiú magukra húzta a takarót, Jessie pedig befészkelte magát az ölelésébe, és hamarosan elaludt a vállán. Ian csendesen nézte egy darabig, aztán neki is lecsukódott a szeme, és mély álomba merült.
Már hajnalodott, mikor kinyílt a fiú szeme, és egyre világosabb lett. A lány még mélyen aludt a karjaiban. Ian rádöbbent, milyen rettenetesen könnyelmű volt. Elaludt az oroszlánbarlangban, és csak a véletlenen múlt, hogy eddig nem fedezték fel. Mostanra már fogoly, vagy akár halott is lehetne. De most már mennie kell! Többet nem kockáztathat! Megpróbált óvatosan kibújni Jessie öleléséből anélkül, hogy felébresztené, de a lány álmában még jobban hozzábújt. A fiú második próbálkozása járt csak sikerrel. Kibújt a takaró alól, majd csendesen felöltözött. Mielőtt elment volna, még egyszer végigsimogatta Jessie-t a pillantásával. Koromfekete haja kócosan terült szét a fehér párnán, résnyire szétnyílt, csókoktól duzzadt ajkán halvány mosoly játszott. Ian ráhúzta a lecsúszott takarót, és gyengéden, óvatosan egy leheletfinom csókot nyomott az ajkára, majd kimászott az ablakon.
Amint leért, elindult, hogy elérjen a lovához és lehetőleg még mielőtt teljesen kivilágosodna, eltűnjön az erdőben. Tudta, hogy nem lenne szabad szaladnia, de az ösztönei átvették a teste felett az uralmat, és azt súgták: Fuss! Menekülj! Ez lett veszte. Az egyik őr a várfalon észrevette, és riadót fújt. Pillanatok alatt üldözőbe vették. A fiú akkor már az életéért futott. Elérte a lovát, felpattant rá és vágtába ugrott. De hiába, már túl közel voltak hozzá. Néhány perc alatt utolérték. Ian látta, hogy nincs esélye, de nem akarta magát könnyen adni. Leugrott a lováról és kirántotta a kardját. Legalább húszan voltak egy ellen. A fiú derekasan küzdött, és jó néhány katonát megölt vagy megsebesített, de végül a túlerő győzött. Iant leteperték, kicsavarták a kezéből a kardot, és teste előtt szorosan összekötötték a kezét, melyet aztán az egyik lóhoz kötöttek. Majd gyors vágtában visszaindultak a várba. A fiú nem sokáig bírta tartani az iramot, felbukott, és az út további részét a földön vonszolódva tette meg. Összeszorított foggal tűrte, ahogy azt is, mikor a várudvaron fekve megrugdosták, kinevették és leköpdösték. És magában hálát adott Istennek, hogy Jessie ezt nem láthatja. Végül mikor a vár ura is megjelent, Ian végre feltápászkodhatott. Mindenütt por borította, és számtalan horzsolás is látszott rajta, amelyek az úton található kövek okoztak. A várúr gúnyos mosollyal nézte, de a fiú bátran felszegte a fejét, és hűvös tekintettel, félelem nélkül nézett vele farkasszemet. Kék szemében elszánt, lázas fény csillogott. A várúr odalépett hozzá és megkérdezte:
– Remélem, tudod, milyen sors vár rád?
– Tudom – felelte nyugodtan Ian -, de a lány szerelméért a halált is szívesen vállalom.
– Ne számíts arra, hogy könnyű halálod lesz! – fenyegette meg a várúr, majd intett az embereinek. – Vigyétek, és zárjátok be!
Azok ellökdösték a fiút, a várúr pedig elindult a lánya szobája felé. Közölni akarta a hírt vele. Azt remélte, talán abbahagyja a tiltakozást a McKinley-vel kötendő házasság ellen, ha megtudja, hogy Ian rövidesen meghal. De rosszul ismerte Jessie-t. A lány legalább olyan makacs és szenvedélyes volt, mint az apja, és volt még egy tulajdonsága, amit viszont az anyjától örökölt: a hűség. Soha nem szegte volna meg azt az esküt, amit már legalább egy éve adott a fiúnak egy teliholdas éjszakán, az erdő mélyén: Haljak meg a nászéjszakám éjjelén, ha önszántamból valaki másnak a felesége leszek.
Jessie még mindig ugyanúgy aludt, ahogy Ian otthagyta. Sőt, még rács is ki volt szedve a helyéről! Ez persze rögtön feltűnt az apjának, amint belépett az ajtón. A lány nem ébredt fel arra, hogy nyílik az ajtó, de most az apja üvöltésére a holtak is felriadtak volna. Hisz nem kellett túl sok ész ahhoz, hogy az összefüggés nyilvánvaló legyen.
– Szóval nálad volt! Hogy merészelte az a mocskos gazember, hogy a saját váramban találkozzon a lányommal!? És te hogy voltál képes beengedni!?
– Úgy, hogy szeretem – jelentette ki halkan Jessie, ahogy felült a melléhez szorítva a takarót. Ébenfekete haja kócosan omlott gömbölyű, márványfehér vállára. – És még mielőtt kérdeznéd: Igen, odaadtam magam neki, és büszke vagyok rá! – szegte fel a fejét.
Alig fejezte be a mondatot, egy hatalmas pofon csattant az arcán. Az apja vörös arccal, düh-től fuldokolva, lihegve nézett rá.
– Ha azt remélted, ezzel megúszod a házasságot, nagyot tévedsz. Ha a férjed felfedezi, majd ő megbüntet. Én letagadom, hogy tudtam róla – jelentette ki, és gonoszul elmosolyodott. – Ami pedig azt a mocskos McGregor-fattyút illeti – szélesedett ki a mosoly -, ő itt senyved a várbörtön legmélyebb tömlöcében, és ha rajtam múlik, soha többé nem látja még egyszer isten szép napvilágát!
– Nem igaz! – szakadt ki a lányból egy sikoly. – Hazudsz! Az nem lehet! Sosem tudtad volna elfogni! – kiáltotta sápadtan, remegve.
– Bizonyítékot akarsz? – nézett rá kárörvendően az apja. – Mert ha csak az kell, mond meg, mi az, és én előkerítem!
A lány még mindig kicsit sápadtan, nagy sötét szemével fürkészve nézte apja arcát, de nem tudta eldönteni, igazat mond-e vagy hazudik. Végül megszólalt:
– Ha valóban itt van, akkor kérdezd meg tőle, mire esküdtem meg neki egy éve! – jelentette ki látszólag nyugodtan.
– Rendben van – válaszolta az apja. – Egy negyedóra múlva meghozom a választ – fordult sarkon, és kiment a szobából, magára hagyva Jessie-t a bizonytalanságával.
A lánynak el kellett ismernie, az apja nem úgy nézett ki, mint aki hazudik. Ahhoz túl magabiztos volt Rettegve várta hát a választ, amely majd megszabadítja a bizonytalanságától.
Az apja eközben már két őr kíséretében a várbörtön lépcsőjén járt. Nem hazudott a lányának, amikor azt mondta, a fiú a várbörtön legmélyebb tömlöcében sínylődik. Iant valóban egy apró tömlöcbe zárták láncra verve, melybe csak egy keskeny résen jutott fény. Lábán nehéz láncok, a keze a feje fölött a falhoz láncolva. A tömlöcöt magába a sziklába vágták, az ajtó kemény tölgyfából készült nehéz vasalással.
A fiú rettenetesen dühös volt magára, amiért hagyta, hogy elfogják. Készakarva belesétált Jessie apjának a karjaiba, és még csak észre sem vette. Mary-nek igaza volt – gondolta elkeseredetten. – Fejjel rohantam a falnak, és rajtavesztettem. A másik érzés, amely betöltötte a szívét, a gyűlölet volt. Most úgy gyűlölte a szerelmének apját, ahogy még senkit az életében. Csak Jessie miatt – győzködte magát gondolatban, de tudta jól, nem csak miatta, bár az tény volt, hogy aggódik a lányért. Ám a gyűlölete csak akkor hágott a tetőfokára, mikor nyílt a zárkája ajtaja, és a vár urát pillantotta meg. Szerencséje, hogy meg vagyok béklyózva – gondolta Ian. – Különben puszta kézzel megfojtanám. Hangosan azonban csak ennyit mondott:
– Ennyire hiányzom magának? Ha a szenvedésemre volt kíváncsi, csalódást kell okoznom, remekül érzem magam.
– Nem tudom, kinek hiányzol, de nekem biztosan nem – felelte a várúr. – Azért jöttem, mert a leányom nem hajlandó bizonyíték nélkül elhinni, hogy foglyul ejtettelek. Azt mondta, kérdezzem meg, mire esküdött meg neked egy éve. Ha megviszem a jó választ, el fogja hinni, hogy itt vagy. Beszélj! – rúgott bele a fiú lábába.
Ian összeszorította a fogát, és magában tízig számolt, mielőtt megszólalt volna.
– Nem kell rugdosnia, elmondom én magamtól is. Az életére esküdött. Azt mondta nekem szó szerint: Haljak meg a nászéjszakám éjjelén, ha önszántamból valaki másnak a felesége leszek! – A fiú hirtelen rádöbbent, hogy innen soha többé nem jut ki élve. – És mondja meg neki azt is – tette hozzá halkan -, hogy feloldozom az esküje alól. Menjen hozzá ahhoz, akihez akar, legyen boldog, csak ne felejtsen el! És hogy…szeretem – suttogta.
A várúr arcán diadalmas mosoly terült szét.
– Meg fogom mondani – jelentette ki, majd kiment a cellából, és az ajtó becsukódott mögötte. Ian nem bírta tovább visszatartani a könnyeit, és halkan sírni kezdett.
Jessie még negyedóra múlva sem tudta eldönteni, hogy az apja hazudott-e neki. Riadtan rezzent össze, mikor hallotta, hogy nyílik a szobája ajtaja. Sötét szemében bizonytalanság és halvány remény keverékével nézett belépő apja arcára.
– Meghoztam a választ – vigyorodott el az apja. – Az életedre esküdtél. Azt mondtad neki szó szerint: Haljak meg a nászéjszakám éjjelén, ha önszántamból valaki másnak a felesége leszek! Igaz?
A lány szemében kihunyt a fény, és lehajtotta a fejét.
– Igaz – suttogta, és könnyes lett a szeme.
– Hoztam még egy üzenetet is tőle – folytatta az apja.
Jessie felnézett.
– Mi az? – kérdezte reménykedve.
– Azt mondta, feloldoz az esküd alól. Menj hozzá ahhoz, akihez akarsz, légy boldog, csak ne felejtsd el! És szeret – mosolyodott el gúnyosan a várúr. – Azt hiszem, ez akart a búcsúüzenete lenni – fejezte be.
– Ezt nem hiszem el! – jelentette ki a lány. – Tőle akarom hallani! Látni akarom a szemét, hogy tudjam, igazat mond! Vezess hozzá! – állt fel.
– Nem engedlek a közelébe! – állta el az útját az apja. – Még csak az kéne!
– Mitől félsz? – nézett a szemébe a lánya. – Hogy megszöktetem?
– Tőled az is kitelik! – jelentette ki az apja.
– Na és hogy csinálnám? – kérdezte Jessie. – Mert én nem tudom.
A várúr mordult egyet, és csak annyit mondott:
– Gyere utánam! Jöjjenek! – intett a két őrnek. – És vigyázzanak rá! – tette hozzá, szúrós tekintetet vetve a lányára.
A lány az apja nyomába szegődött. Mikor odaértek a várbörtönbe vezető lépcsőhöz, és megcsapta a lenti hideg levegő, megborzongott. Még soha nem járt a várbörtönben. Eddig hat ökörrel sem lehetett volna levontatni ide – gondolta Jessie. Egyre lejjebb jutottak, míg végül a lépcső véget ért egy ajtó előtt. Az előtte álló két őr egyike előhúzta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
– Menj! – állt félre a várúr az ajtóból.
A lány belépett a cellába. Kellett neki egy kis idő, amíg a szeme megszokta a csaknem teljes sötétséget. De azt még félvakon is észrevette, hol van Ian. Térdre esett előtte, és akkor a fiú is felismerte őt.
– Szerelmem! – suttogta. – Mit keresel te itt? Ez a hely nem neked való!
– Ez a hely nem való senkinek – válaszolta halkan Jessie. – Az üzeneted miatt jöttem. Komolyan gondoltad?
Nem kellett kimondania melyik részre gondol, Ian úgy is tudta. Mély lélegzetet vett.
– Igen – mondta ki. – Minden szavát komolyan gondoltam – nézett a lány szemébe.
Jessie látta, hogy igazat mond. A szeme már hozzászokott a sötétséghez, és észrevette, hogy a fiú meg van láncolva. Felháborodva szólt oda az őröknek:
– Azonnal oldozzák el! Ez embertelenség! – kiáltotta. Majd az apja felé fordult, a szeme villámokat szórt. – Te meg, hogy engedhetted!?
Az őrök engedelmeskedtek, de előbb még rápillantottak a várúrra. Ian bilincsei lehullottak, a lány pedig a kezébe vette a kezét. Végigsimított a fiú csuklóján lévő véraláfutáson, mire Ian összerándult.
– Fájt? – kérdezte Jessie bűntudatosan.
– Az érintésedtől már nem- rázta meg a fejét a fiú. Köszönöm. De most már menj!
– Nem – rázta meg most a lány a fejét, majd az ajtóban állók felé fordult. – Öt percet kérek! – nézett esdekelve az apjára.
– Megkapod – jelentette ki a várúr. -, de egy másodperccel sem többet! Zárják be az ajtót! – rendelkezett.
Az ajtó tompán becsukódott, és még sötétebb lett. Mintha még a levegő is tovább hűlt volna. Jessie fázósan megdörgölte a karját.
– Hideg van – jegyezte meg.
– Fázol – kérdezte Ian. A lány bólintott. – Gyere ide! – suttogta a fiú, és magához ölelte. – Így jobb? – kérdezte.
– Sokkal jobb – dőlt a mellkasának Jessie. – Majdnem tökéletes- hunyta be a szemét.
– Mire kellett az az öt perc? – kérdezte Ian.
– Most mondd meg! Komolyan gondoltad? – kérdezte a lány kinyitva a szemét, hogy lássa a fiú arcát. – Az igazat akarom hallani!
– Igen – válaszolta újból Ian. – Szerelmem! – folytatta. – Én innen soha többé nem jutok ki élve. Nem akarlak magamhoz láncolni. Nekem elég, ha megőrzöd a szívedben az emlékemet. Azt szeretném, hogy boldog legyél. Ha nem velem, akkor valaki mással.
– De nekem csak te kellesz! – ölelte át Jessie a nyakát, és szorosan hozzábújt. – Szeretlek – suttogta.
– Tudom, én is szeretlek – nézett a szemébe a fiú. – De a mi történetünknek vége.
– Mint Christinának és Stuartnak? – kérdezte a lány. – Nem mi leszünk az elsők – tette hozzá keserűen.
– Miről beszélsz? – nézett rá Ian.
– Találtam egy szerelmeslevél-köteget a toronyszobában. Christina McLaren és Stuart McGregor levelezését – felelte Jessie.
– Így hívták a nagyapámat – jegyezte meg halkan a fiú. – Stuart McGregornak.
– Akkor Christina McLaren a nagyapám testvére volt? – gondolkodott hangosan a lány. – Sosem beszéltek róla. Nem tudsz erről semmit? – nézett Ianre.
– Én nem – rázta meg a fiú a fejét. – De talán Mary igen – tette hozzá.
– Az ki? – kérdezte Jessie.
– Az erdőben él egy kis kunyhóban. Azt mesélik róla, boszorkány, de engem gyermekkorom óta ismer, és soha nem bántott – felelte Ian. – Egyébként ő gyógyított meg, és ő adta Dove-ot is.
– Meg kéne kérdezni- tűnődött a lány.
– Nem rossz ötlet – jegyezte meg a fiú is.
Ekkor dörömböltek az ajtón.
– Letelt az öt perc!
– Még egy pillanat! – kiabált ki Jessie. – Csókolj meg! – suttogta Iannek.
Ajkaik összetapadtak egy mohó, szenvedélyes csókban.
– És felejtsd el, hogy feloldozol az esküm alól – fűzte még hozzá a lány, és felállt. – Megkeresem Mary-t.
– Sok szerencsét! – suttogta a fiú, miközben Jessie kopogott, hogy engedjék ki. – Vigyázz magadra!
Az ajtó kinyílt.
– Te is! – suttogta a lány, és kilépve a becsukódó ajtó eltakarta Ian szeme elől. Eltűnt, mint egy látomás, de a fiú tudta, hogy nem álmodott. Mélyet sóhajtott.
Jessie szó nélkül ellépett az apja mellett, és elindult a lépcsőn felfelé. Az apja csak annyit vetett oda az őröknek, hogy legyenek éberek, és a lányát egyedül ne engedjék be a cellába, majd a nyomába szegődött. Csak a toronyszobába vezető lépcsőn érte utol. A lány úgy tett, mintha nem vette volna észre, céltudatosan ment tovább. Csak mikor beértek a szobába, akkor fordult az apja felé.
– Miért követtél? – kérdezte.
– Remélem, most már abbahagyod a tiltakozást a házasság ellen – felelte az apja. – Hiszen feloldozott az esküd alól, és azt kérte, légy boldog. Teljesítsd a kívánságát! Ha szereted… – mosolyodott el csúfondárosan.
– Amíg él – villant meg a lány szeme -, rajta kívül senki nem formálhat jogot rám!
– Már nem sokáig – jegyezte meg hűvösen az apja.
Jessie tágra nyílt szemekkel, ijedten nézett rá.
– Ezt hogy érted? – suttogta kiszáradt szájjal.
– Feltett szándékom kivégeztetni – folytatta a vár ura ugyanolyan szenvtelenül. – Lehetőleg hosszú, gyötrelmes kínok között. Megérdemli, amennyi bosszúságot okozott nekem.
– Ne! – tört elő egy sikoly a lányból, mintha a szíve szakadt volna ki a száján, és az apja lábai elé vetette magát. – Kérlek, ne! Nem elég, hogy ki akarod oltani az életét, még azt is akarod, hogy szenvedjen!? Tudom, hogy az életéért hiába könyörögnék, de ne akard, hogy megkínozzák! Könyörgöm, ne kínozd halálra! Ha teljesíted a kérésemet – suttogta végül megtörten, lehajtott fejjel -, akkor ellenkezés nélkül hozzámegyek McKinley-hez.
Az utolsó mondat hallatán a várúr arcán diadalmas mosoly terült szét.
– Azt hiszem, ezt tisztességes ajánlat- jelentette ki, és felsegítette a lányát a földről. – Ha megteszed, ami ígértél, megesküszöm neked, hogy nem kínzom meg, bár említettem neki, ne számítson könnyű halálra. De hajlandó vagyok megmásítani a szavam, nem fog feleslegesen szenvedni, ha hozzámész McKinley-hez.
– Hozzámegyek – jelentette ki halkan a lány, még mindig lehajtott fejjel, majd felemelte a tekintetét. – Szeretnék kérni még valamit – nézett az apja szemébe. – Szeretnék elmenni lovagolni egyedül – jelentette ki, és vigyázott, hogy ne remegjen a hangja. – Ha nem jönnék vissza estére – folytatta gyorsan, mikor az apja szólásra nyitotta a száját. -, akkor azt teszel Iannel, amit csak akarsz. Gondolom, sejted, hogy ezt nem fogom megkockáztatni – hallgatott el.
Az apja néhány percig fontolgatta a választ, végül beleegyezően bólintott.
– Rendben van. Szólok, hogy készítsék elő a lovadat. Ha átöltöztél, gyere le az udvarra! – mondta, majd távozott.
Jessie megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor az apja mögött becsukódott az ajtó. Átöltözött, és benyúlt a derékalja alá a toronyszobában talált levélkötegért. Valami kemény dologra tapintott. Az érme! – jutott eszébe. Kihúzta a levelekkel együtt, és a ruhája bő zsebébe rejtette, majd lesietett a lépcsőn. Felszállt a várakozó lovára, és kilovagolt a kapun, majd az erdő felé vette az irányt. Itt az ideje megkeresni Mary-t – gondolta, és ügetésre fogta a lovát.
Ian a hideg sziklafalnak támasztva a hátát azt a vékony fénycsíkot figyelte, mely az apró cellájának ablakát helyettesítő keskeny résen tűzött be. A gondolatai messze jártak, először meg sem hallotta a lépcsőn a cellája felé közeledő lépéseket. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor meghallotta az ajtó zárjába dugott kulcs zaját. Az ajtó feltárult, és belépett a várúr.
A fiú már lehiggadt, és egyáltalán nem gyűlölte azt az embert, aki előtte állt. Közönyösen nézett rá, és várta, hogy megszólaljon.
– Emlékszel még, hogy mit ígértem neked a vár udvarán? – törte meg végre a hallgatást a vár ura.
– Emlékszem – válaszolta halkan Ian. – Azt mondta, ne számítsak arra, hogy könnyű halálom lesz.
– Így van – bólintott a várúr. – Köszönd a lányomnak, hogy megmásítottam az elhatározásomat, cserébe azért, hogy ellenkezés nélkül hozzámegy McKinley-hez. – A fiú úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Mert más volt azt mondani a lánynak, hogy legyen boldog valaki mással, mint hallani, hogy tényleg megteszi. – Azt akartam – folytatta a lány apja -, hogy tudd, és ne várd feleslegesen a kínokat, amelyeket neked szántam. Nem fogsz szenvedni, gyors halálod lesz, de ezért csak a lányomnak jár a hála. Ha rajtam múlik, a halálod gyötrelmes és hosszú lett volna – fejezte be a mondandóját, és kiment Ian cellájából.
A fiú némán bámult a becsukódó ajtóra. A szíve kegyetlenül fájt, és már semmit sem értett. Hisz Jessie egyik utolsó szava az volt hozzá, felejtse el, hogy feloldozza az esküje alól. Akkor miért döntött úgy, hogy mégis hozzámegy McKinley-hez? Miattam – gondolta. – Miattam döntött így, feláldozza értem a szabadságát, és hozzámegy McKinley-hez, akit még nem is látott soha. De mi van, ha nem? – jutott eszébe. – Mi van, ha csak időt próbál nyerni, és van valami terve? Akkor csak egy dolgom van, hogy minél tovább megpróbáljak életben maradni.
A lány megállította a lovát, és le is szállt róla, hagy pihenjen egy kicsit az állat. Már legalább a fél erdőt átkutatta, de nem akadt Mary nyomára. Lezökkent egy kidőlt fatörzsre, és behunyva a szemét mélyet sóhajtott. Ekkor megszólalt mellette egy hang:
– Ha nem tévedek, engem keresel.
Jessie riadtan nyitotta ki a szemét. Egy ráncos arcú öregasszony állt előtte, aki mintha csak a semmiből termett volna ott hirtelen.
– Maga… Mary? – nyögte ki nagy nehezen.
– Igen – bólintott az öregasszony. – Te pedig Jessie McLaren vagy. Tudtam, hogy nemsokára találkozni fogunk. – A lánynak tágra nyílt a szeme a csodálkozástól, mire Mary felnevetett. – Mit csodálkozol? Nem mondta Ian, hogy boszorkány vagyok? Azt is tudom, hogy őmiatta jöttél, de egyébként is, csak ő ismeri a kunyhóm helyét.
– Tudja, hogy veszélyben van? – kérdezte Jessie. Tudja, hogy az apám elfogta, és ki akarja végeztetni?
– Azt tudtam, hogy veszélyben van, de hogy milyenben, azt csak sejtettem – felelte Mary. – Ez a fiú nagyon szeret téged, ugye tudod? – nézett a lány szemébe. – Ha képes érted meghalni… De most fontosabb dolgunk van! – szakította félbe önmagát. – Gyere velem, és hozd a lovad is! – fordult ismét a lányhoz, és elindult az erdő mélye felé. Jessie megfogta a lova kantárját, és a nyomába szegődött.
– Meséld el, mit csinált az a bolond fiú, hogy el tudták fogni! – kérte Mary, mikor már a kunyhójában ültek.
A lány nagy vonalakban elmesélte, bár a teljes történetet ő sem ismerte pontosan. Az öregasszony szótlanul hallgatta végig.
– Gondoltam, hogy meg fogja próbálni – mondta tűnődve, inkább csak magának. – Ha jól sejtem hoztál nekem valamit – nézett hirtelen a lányra.
– Igen – bólintott Jessie. – Ian mondta, hogy maga talán ismeri ezeknek a történetét – vette elő a leveleket és az érmét. – Nem tudom, segít-e rajtunk… – hallgatott el.
Mary szeme összeszűkült, ahogy szemügyre vette a paksamétát. Majd mikor kibontotta az érmét, tágra nyílt.
– Igen, ismerem – suttogta rekedten. – De még neki sem mertem elmondani, mert nem volt szabad. Mégsem hallgatok tovább, hiszen ez talán megmentheti az életét.
– Meséljen! – kérte halkan a lány, de az öregasszony kiérezte a hangjából a sürgetést.
Mary felsóhajtott, és belekezdett:
– Régi történet ez. Sok-sok évtizeddel ezelőtt Christina McLaren, a nagyapád húga, és Stuart McGregor egymásba szerettek. Akkor még a két család között nem volt semmiféle viszály. Ők is megfogadták egymásnak, hogy soha nem fognak mást szeretni, és nem lesznek másnak a hitvestársai, csak egymásnak. De a McGregor-klán, amikor Stuart még gyerek volt, már akkor eldöntötte, hogy a legidősebb Campbell lánnyal kell majd összeházasodnia. Kényszerítették, hogy szakítson Christinával, aki ekkor már gyermeket várt. Szakítottak, s miután Christina megszülte a gyermekét, egy kislányt, egy búcsúlevél kíséretében otthagyta a szobájában, és az erdőnek azon tisztásán, ahol Stuarttal mindig találkozott, megölte magát. A levelében leírta, hogy azért lett öngyilkos, mert Stuart megszegte a neki tett esküjét, és csak annyit kért, nevelje fel a kislányukat. Stuart a felesége ellenkezése ellenére megtette.
– A McLaren-klán őt okolta Christina haláláért, és magának követelte az erdőt, ahol meghalt. Ekkor tört ki a viszály.
– A kislányt, aki Christina maga után hagyott, hozzáadták az egyik féltestvéréhez, hogy elnyomják a McLaren vérvonalat. Egy fia született, és ő az, akibe beleszerettél. A nagyapád fia a te apád, aki unokatestvére volt Christina kislányának. Te és Ian tehát rokonok vagytok, de ezt csak a McGregor-klán tudja, az apád nem is sejti, hogy Ian az unokatestvére fia, mert ő úgy tudja, Christina kislánya még gyermekkorában meghalt. Most pedig már Ian anyja is halott.
– De még nincs vége a történetnek. Christina és Stuart szelleme a megszegett eskü miatt még nem leltek nyugalmat. Szellemeik minden évben Christina halálának a napján egymást keresik, de Stuart szelleme nem léphet be az erdőbe, Christináé pedig nem léphet ki. Az átkot csak egy igaz, beteljesült szerelem törheti meg egy McLaren-lány és egy McGregor-fiú között. Ti lehetnétek azok, akik megmenthetik az őket, de ahhoz el kell mondanod az igazat az apádnak.
– És Iannek is mond el! Joga van megtudni, de én nem mondhattam el neki, mert megesküdtem a nagyanyjának a halála előtt, hogy nem mondom el se a lányának, se az unokájának soha az igazat.
– És az érme? – kérdezte Jessie kihagyó lélegzettel.
– Ja, igen – bólintott Mary. – Várj egy percet!
Felállt, és keresgélni kezdett az egyik polcon. Majd így szólt:
– Tartsd a tenyered!
A lány odanyújtotta, és az öregasszony a tenyerébe eresztette az aranyláncon lógó érme másik felét.
– Ez Iané – mondta halkan az Mary. – Itt maradt, mikor legutóbb itt járt. Stuart és Christina elfelezték ezt az érmét, de Stuart visszaadta, mikor szakítottak. Christina a sajátját a kislánya nyakába akasztotta, mielőtt megölte volna magát, és az édesanyja továbbadta Iannek, pedig nem is tudta, kitől kapta. Add vissza neki!
Jessie bólintott, és könnyes lett szeme.
– Visszaadom – suttogta. – És köszönöm – állt fel. – Most már mennem kell.
– Tudom- bólintott Mary, és a lány már meg sem kérdezte, honnan.
Hirtelen visszafordult.
– Ugye, maga nagyon szereti őt? – nézett mélyen az öregasszony szemébe.
– Christina volt a legjobb barátnőm – felelte halkan Mary, és Jessie-nek ennyi is elég volt. Puszit nyomott az öregasszony ráncos arcára, és kisietett a kunyhóból.
Felszállt a lovára, és a gyorsan ereszkedő napra nézett, majd megsarkantyúzta a lovát, és vágtatva indult hazafelé. Már alig látszott a napból valami, amikor bevágtatott a vár udvarára. Az apja ott várta.
– Majdnem elkéstél – jegyezte meg.
– Beszélnem kell veled – jelentette ki a lány, figyelmen kívül hagyva apja mondatát.
– Rendben van – felelte az apja. – Menjünk fel a szobádba!
Jessie szó nélkül elindult a toronyszobába vezető lépcsőn felfelé, az apja pedig követte. Odafent a lány leült az ágya szélére, és az apja arcát nézve azon tűnődött, hol kezdje.
– Beszélni akartál velem – emlékeztette az apja.
– Igen – vett mély lélegzetet Jessie. – Miért nem beszéltél soha a nagyapám húgáról? Christina McLarennek hívták, ha nem tévedek.
– Kitől hallottál róla? – kérdezte a várúr sápadtan.
– Nem lényeges – söpörte félre a kérdést a lány. – Tudtad, hogy volt egy kislánya, az unokatestvéred? – tette fel a következő kérdést.
– Igen – bólintott az apja. – De még gyermekkorában meghalt.
– Rosszul tudod – rázta meg a fejét Jessie. – Már halott, de megérte a felnőttkorát, és egy fiúgyermeket hozott a világra. – A lány szünetet tartott. – A fiúgyermek neve: Ian McGregor.
A vár ura még jobban elsápadt, és hátralépve nekitámaszkodott a falnak. Kövét verejték-cseppek ütöttek ki a homlokán, miközben rámeredt Jessie komoly arcára.
– Igen – mondta halkan a lány. – A saját unokanővéred fiát zártad börtönbe, és őt akarod kivégeztetni.
Az apja lassan összeszedte magát.
– Bizonyítékod is van? – kérdezte.
– Van – nézett Jessie szilárdan az apja szemébe, és előhúzta a kettétört érme két felét, és összeillesztve megmutatta az apjának. – Az egyik felét itt találtam a toronyszobában, ezekkel együtt – vette ki a zsebéből a leveleket. – Most már hiszel nekem? – kérdezte.
– Ez nem bizonyít semmit – jelentette ki a várúr.
– Nem? – villant meg a lány szeme. – Akkor vidd le ezt Iannek, és mutasd meg neki! Majd utána döntsd el, hiszel-e nekem! Megyek én is, de kint maradok – tette hozzá.
Az apja elvette a láncon függő fél érmét, amit a lánya nyújtott oda neki, és intett, hogy kövesse. Jessie a nyomába szegődött. Megállt a várbörtön lépcsőjén a lámpa fénykörén kívül, míg az apja belépett Ian cellájába.
A fiú már órák óta arcát felhúzott térdeire fektetve ült. Nagyon fázott. Ösztönösen tudta, már nincs sok ideje hátra, és nem bírta kiverni a fejéből a gondolatot, hogyha meghal, a lánynak nem lesz más választása, mint hozzámenjen McKinley-hez. Muszáj, valahogy húznia az időt! Érezte, hogy a félelem kezdi legyűrni, erre még mélyebben a térdébe fúrta az arcát. A bőrét metsző hideg levegőnél csak a szívébe markoló jeges rémület volt csak rosszabb, mikor meghallotta, hogy nyílik a cellája ajtaja. Hát itt a vége – gondolta, és életében először megérezte, milyen az, amikor valaki minden reményét elveszti. Mégis felemelte a fejét, és megpróbált nyugodtnak látszani, megpróbálta legyűrni a félelmét. Rezzenéstelen tekintettel nézett az ajtón belépő várúrra.
– Itt az idő? – kérdezte halkan, hogy ne lehessen észrevenni a hangja remegését.
– Még nem – felelte a vár ura, és elétartotta a fél érmét. Az arany valószínűtlenül csillogott a börtön sötétjében. – Felismered ezt? – kérdezte.
– Igen. Ez az enyém – felelte Ian. – De hogy került magához? A nyakamban szokott lenni, de azt hittem, elveszítettem. Még az anyámtól kaptam.
– Hogy hívták az anyádat? – kérdezte rekedten a várúr, és erősebben markolta a láncot.
– Miért akarja tudni? – nézett rá meglepetten a fiú.
– Válaszolj! – csattant fel a vár ura.
Ian lélekben megvonta a vállát.
– Carole McGregor – mondta.
A várúr keze lehanyatlott, és kifürkészhetetlen tekintettel nézett a fiúra. Majd elfordult, és kiment az ajtón. Odalépett a lányához, és a kezébe ejtette a láncot.
– Azt hiszem, tőled kell megtudnia, hogy szabad – mondta csendesen, és elindult a lépcsőn felfelé. Jessie lesietett a pár maradék lépcsőfokon, és Ian cellájába. A fiú meglepetten nézett fel.
– Szerelmem! Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte.
– Tartsd a tenyered! – suttogta a lány. Ian odanyújtotta. – Azért jöttem, hogy ezt visszaadjam. Mary küldi – eresztette a tenyerébe a láncot a fél érmével Jessie. – És azért, hogy megmondjam, szabad vagy – futotta el a könny a szemét.
– Ez komoly? – nézett a szemébe a fiú. – Tényleg elenged az apád? – állt fel. A lány csak bólintani tudott. – És mi volt az ára? – komorodott el hirtelen.
– Semmi – mosolygott Jessie még mindig könnyes szemekkel. – Csak annyi, hogy továbbra is szeress engem – suttogta. – És vegyél el feleségül. Ja, és csókolj meg gyorsan – lépett oda hozzá.
Iannek nem kellett kétszer mondani. Magához ölelte a lányt, és szenvedélyesen az ajkára tapasztotta az ajkát. Jessie átkarolta a nyakát, és szorosan a fiúhoz simult. Mikor elvált az ajkuk, szelíden kibontakozott Ian öleléséből, és kivette a kezéből a láncot.
– Megengeded? – kérdezte.
A fiú bólintott, és lehajtotta barna fejét, a lány pedig a nyakába akasztotta a fél érmét.
– Mi volt ez a kérdezősködés? – kérdezte Ian, újból magához szorítva szerelmét.
– Ez hosszú történet – felelte Jessie, és a szemébe nézett. – De nagy baj lenne, ha máshol mondanám el?
– Dehogy – rázta meg a fejét a fiú, és elnevette magát. – Hagyjuk itt ezt a borzalmas helyet!
Kéz a kézben hagyták el a celláját. A lány kézen fogva felvezette őt a szobájába, és ott mindent elmesélt neki.
– Most már mindent értesz – fejezte be.
– Nem is tudtam, hogy küldetésünk van – suttogta Ian és szorosan magához ölelte Jessie-t.
– Én sem – suttogta a lány. – De azt mindig is tudtam, hogy mi egymásnak rendeltettünk – lehelte a fiú mellkasába lehunyt szemekkel.
Ian az álla alá nyúlt, és felemelve a fejét mélyen a szemébe nézett.
– Szeretlek – suttogta, és forrón megcsókolta.
Összeforrtak ajkaik, elragadta őket a vágy, és a külvilág hosszú időre megszűnt létezni számukra.
– Köszönettel tartozunk Mary-nek, nem gondolod? – kérdezte Jessie jóval később, mikor a szeretkezés után a fiú karjaiban feküdt.
– Azt hiszem, igazad van – jegyezte meg Ian. – Végül is majdnem mindent neki köszönhetünk. Majd el is megyünk hozzá köszönetet mondani.
Egy hónap múlva egy boldog pár érkezett lovon Mary kunyhója elé. A fiatal férj leemelte ifjú feleségét a nyeregből, és szorosan átölelve a derekát, az ajtóban álló öregasszony felé fordult.
– Most is tudtad, hogy jönni fogunk? – kérdezte huncut mosollyal.
– Egy tökéletes boszorkány mindent tud – mosolygott vissza Mary, de a szeme gyanúsan csillogott.
Jessie rosszalló pillantást küldött a rendületlenül vigyorgó Ian felé, és így szólt:
– Azért jöttünk, hogy köszönetet mondjunk – majd hirtelen odalépett az öregasszonyhoz, és szorosan megölelte. – Köszönöm – suttogta, és megpuszilta az arcát.
– Ne engem ölelgess, te lány! – szólt rá Mary tréfás haraggal. – Ott van az a haszontalan! – taszította szelíden a fiú felé.
Az ifjú férj szorosan magához ölelte a szerelmét.
– Te vagy a mindenem, Jessie! – suttogta a fülébe.
– Szeretlek, Ian, és örökké szeretni foglak- fúrta a vállgödrébe az arcát a lány.
– A szerelmem irántad örökké fog tartani, egyetlenem – lehelte a fiú, és hosszú csókban forrt össze az ajkuk.
Mary könnyes szemekkel az égre emelte a tekintetét.
– Viszontlátásra, Christina! – suttogta.
VÉGE