Elektrolitos disszociáció, avagy: ígérem, hívlak!

A lány az asztalnál ült, és bármennyire is igyekezett, nem jutott eszébe az a kifejezés, amit keresett. Mi is volt? Elektromágnesen magfúzió? Dehogy! Elektromikroszkóp? Nem is illik ide. De akkor mi?
Lassan feladta, és arrébb söpörte maga elől a kémia felszerelését. Kinyitotta a magyart, de hiába próbálkozott, nem tudott Catullusra koncentrálni.
A telefon rezegni kezdett a polcon, ahová tölteni rakta. Nóri rögtön felpattant, majdnem elvágódott az ágy lábában, mire végre sikerült elkapnia az apró mobilt.
– Könyörgöm, csak annyi legyen benne, hogy szia! – suttogta maga elé. Szaporán dobogó szívvel olvasni kezdte az SMS-t.
„Kedves Ügyfelünk! Értesítjük, hogy a szolgáltatás…”
Itt abba is hagyta az olvasást.
– Kedves a kutyafülét! – kiáltotta mérgesen, és visszatette – pontosabban visszalökte – a telefont eredeti helyére, majd rádőlt az ágyra, és a fejére szorított egy kispárnát. Immár vagy kilencvenedszerre idézte fel az aznap hajnalban és előző este történteket. Egy buli. Egy latin szám. Egy Dávid nevű fiú. Számcsere. Majdnem csók. De csak majdnem, mert megjelent a fiú barátja. Nem utolsó sorban egy ígéret, hogy hívni fogja. És ez az az ígéret, ami miatt nem képes semmire sem fél másodpercnél tovább komolyan odafigyelni. Ez az, ami miatt aznap a családja menekül előle. És ez az, ami miatt a mobilja a figyelem középpontjába került, de lámpalázas lett, és mindössze két SMS-t mutatott. Azonban Nóri nem volt boldog, mert nem Dávid írta egyiket sem.
A másik oldalára fordult, igyekezett felidézni minden mozdulatot. Azt, ahogyan a srác egész éjjel figyelte, és amikor picit egyedül maradt, végre vette a bátorságot, hogy odalépjen mögé. Nóri ezt a pillanatot várta, amióta csak észrevette Dávidot, és végre odament a lányhoz. Tudta, érezte, hogy ők ketten egymásnak lettek teremtve, ha máskorra nem is, de egy tánc idejére biztosan. Aztán az egy táncból kettő lett, majd a harmadik számot is együtt táncolták, egyre közelebb kerülve egymáshoz. A lány barátainak figyelmét is felkeltette, hogy Nóri mennyire felszabadult. Az utóbbi időben nem látták ilyennek, mást sem csinált, csak különböző tankönyveket bújt. Aztán mikor kifulladtak, és Nóri bejelentette, hogy kimegy egy kicsit a levegőre, Dávid felajánlotta, hogy vele megy. Így is történt. Kimentek a klub elé, a fiú cigarettával kínálta Nórit, de a lány köszönettel visszautasította.
– Leszokóban vagyok. – mondta, mire Dávid visszarejtette a dobozt a zsebébe.
– Nem fázol? – kérdezte, Nóri pedig megrázta a fejét, és hozzátette, hogy még meglehetősen ki van melegedve, nem fázik. Beszélgetni kezdtek. Egymásról, az iskoláról, arról, hogy hogyan kerültek a partira. Nóri minden kérdésre készségesen válaszolt, és ő is érdeklődött táncpartnere után. Majd lassan fázni kezdett, Dávid pedig – puszta lovagiasságból – átölelte a lányt, hogy ne dideregjen.
– Még mindig fázol? – kérdezte a fiú suttogva.
– Egy picit. – válaszolta a lány, mire Dávid szorosabbra fonta a karjait Nóri derekán.
– És most? – a fiú arca hozzásimult a lányéhoz, megpuszilta.
– Már nem. – Nóri nem akarta a csókot, korainak érezte. A fiú vadidegen volt számára, és nem akarta, hogy elkapkodjanak bármit is, különösen, mert Dávid tetszett neki, nem is kicsit. Így amikor a fiú meg akarta csókolni, szerencse volt, hogy az ajtón éppen akkor lépett ki Gábor, Dávid haverja.
– Te aztán jól el… Hopsz, nem akartam zavarni. – mondta gyorsan, és ahogy jött, úgy távozott.
Ennyi is elég volt, megtört a varázs, Nóri kicsusszant a fiú karjai közül, ránézett az órájára, és megállt benne minden, ami addig mozgott.
– Te jó Ég! – kiáltotta. – Már négy óra! Mindjárt otthon kell lennem.
– Tessék? – a fiú alig hitt a fülének. – Ilyenkor?
– Én sem akarok menni, de muszáj… Ne haragudj!
Álltak egymás előtt, és igazából nem tudták, hogy mit kellene tenniük. A fiúnak esett le előbb a tantusz.
– Még a számodat sem tudom. – mosolygott, mire Nóri előkapta a telefonját, lediktálta a saját számát, majd Dávid megcsörgette. –Hívni foglak! – ígérte, Nóri pedig gyors puszit nyomott az arcára, majd beszaladt elköszönni a többiektől.
Pár órával később ott feküdt az ágyán. És még mindig várt, de semmi hír sem volt a fiúról. Aggódni kezdett, hirtelen temérdek gondolat tolakodott a fejébe. Ami nem lett volna baj, de mind egyszerre akart teret nyerni. „Mi van, ha semmit sem jelentett? Még csak kavarásnak se mondható, vagy hogy mondják ezt manapság. Biztos a csók miatt. De nem volt csók. Akkor meg emiatt!”
És eljött a várva várt pillanat. A telefon megcsörrent, és végre ő hívta. Dávid. A szíve kétszer egymás után bukfencezett, először előre, majd hátra.
– Jó napot, elmegyógyintézet. Miben segíthetek?
– Ööö… Jó napot. Nóri? Te vagy az?
– Persze, hogy én. – mosolygott a lány.
– Huh, akkor jó. – hallatszott egy megkönnyebbült hang a vonal túlsó végéről. – Megígértem, hogy hívlak.
– Ó, csak ezért? – szontyolodott el Nóri. Mit is reménykedett?
– Dehogyis… nem ezért! – a fiú zavarban volt, örült, hogy a lány nem láthatja. – Én csak… meg akartam kérdezni, hogy mit csinálsz holnap?
– Ráérek.
– Akkor… mit szólnál ahhoz, hogy találkozzunk a parkban?
Csend. Nóri hatásszünetet tartott.
– Itt… itt vagy még? – kérdezte Dávid.
– Persze! Mármint jó. Mikor? – Nóri elnyomott egy örömujjongást.
– Kettőkor. A múzeum felőli oldalon.
– Ott leszek! – ígérte a lány, majd elköszöntek, és letették a telefont.
Nóri körbeugrálta a szobát, majd elhasalt az ágyon. Miután kiujjongta magát, elővette a tanulnivalókat, először a kémiát. Amikor kinyitotta a füzetet, rögtön beugrott neki a szó, ami addig sötét foltot képezett az emlékezetében: elektrolitos disszociáció.