Elengedlek

Korlátok, vasútkosz és vasútszag, vasúti kocsik, mozdonyok, lámpák sárgás fényudvarai.
Sehol egy zug, ahová magammal húzhatnálak, ahol megbújhatnánk. Marad a rideg peron, a szél a parafaszendvicsek és elszáradt életek papírburkát kergeti.
Már túl az épp csak iható vagy majdnem ihatatlan, termoszból öntött, háromszor melegített, savanyú kávén, amelynek misztikus színe feledhetetlen, ha tejszínt keversz hozzá. Tanácstalan toporgás, a szavak elfogytak, de nincs erőd beszállni, én pedig nem tartóztathatlak. Elmész. Tehetnék, mondhatnék bármit. Döntöttél.
Most ölelni kellene, de nem szabad, vannak szabályok, amelyeket már nem hágunk át. Megtettük elégszer, a szabályszegés megtorlása azonnali volt és maró kínt adott csak, nem megnyugvást vagy kielégülést.
Zsebembe kotrok, cigarettát veszek elő, tétova mozdulattal kínállak, tétova mozdulattal hárítod el. Időhúzás ez is. Pótcselekvés. Csók helyett a keserű füst.
Az eső ismét elered, ezúttal nem szemerkél, zuhog. A peron fénylik, mint Casablancában a repülőtér betonja, de én nem Rick vagyok , se kalapom, se fehér ballonkabátom, csak a füstöt fújom ugyanúgy. Végigsétálunk a szerelvény mellet, néha összeér a kezünk, de ez már csak véletlen. Nézem a vagonok ajtaja mellé aggatott számokat, ez a te kocsid. Megállunk, leteszem a csomagod. Kínos a csend. Bogart most csókolja meg Ilsét. Én most fordulok félre.
Elém lépsz, megfogod mellemen a kabátot, az arcunk összeér egy pillanatra.
– Menj. – mondom.
– Megyek. – mondod.

– Menj. – mondod.
– Megyek. – mondom én, de nem mozdulok. Markolod a kabátot a mellemen és szorítasz, nem engedsz. Emeled az arcod, és csókollak, gyengéden, épp csak érintve, aztán újra meg újra. Ölelkezünk az ajtó előtt, ki kellene lépnem rajta de nincs hozzá erőm, várom, hogy küldj.
– Menj. – mondod újra és fogsz, és húzol. Taszítanod kellene, mert vannak szabályok, de csak markolod a kabátom.
Erővel fejtem le a kezed, tenyeredbe temetkezem egy pillanatra, még végigsimítok a hajadon, még megöleljük egymást, aztán vége. Kilépek azon az ajtón.
Ha akkor eléd térdelek? Ha akkor ölbe veszlek és visszaviszlek a szobádba?
Kilépek azon az ajtón a sötét lépcsőházba. Előtte még megsimogatom a hajad.

Megsimogatom a hajad, nézem a szemed. Elfordítod a fejed, én az eget bámulom, nevetséges ez is, éjszaka van és esik, hát mit nézek? Rejtjük azt az egyetlen könnycseppet.
– Menj. – mondom.
– Megyek. – mondod.
De a kezed markolja a kabátot. Nézem a kezed.

Nézem a kezed. Lenyűgöz a szépsége. Finom, végtelenül nőies. Vékonyak az ujjaid. Körmeid tövében az apró ívű félholdak gyöngyfénnyel irizálnak, nem tudok betelni a látvánnyal. Minden porcikáját megsimogatom ennek a kéznek újra és újra. Tanulom minden piciny csontját, a bőröd hűvösét, a csuklód tapintását. Megcsókolom, ahányszor tehetem. Bámulom a kékes ereket, a lüktetést, a bennük áramló vér halk neszezését hallgatom.
Soha nem szorítottam meg a kezedet.

Soha nem szorítottam meg a kezedet.
Most is csak tartom, dédelgetem, melengetem.
Te szorítod meg az én kezem.
Apró, gyors mozdulat, kapkodó.

Mindig kapkodtunk, soha nem szántunk elég időt egymásra, magunkra, kettőnkre. Mindig elmentünk egymás mellett. Ez is mindegy már.
– Vigyázz magadra nagyon. – mondod.
– Vigyázok, kedves. Megígértem. – mondom.
– Te is nagyon vigyázz magadra. – mondom.
– Vigyázok. Megígértem. – mondod.
Aztán már csak a csend sikolt. Belemar a lelkünkbe. Fogjuk egymás kezét, a tiéd hideg. Azt hiszem az enyém is. Pár tétova lépés, megállunk megint. Most kellene a csók, de nem vagyok Rick, te sem vagy Ilse és ez itt pályaudvar, nem repülőtér, nem Casablanca. Sam nem játssza el újra a dalt: As time goes by… Felsegítelek a lépcsőn, feladom a csomagod.
– Menj. – olvasom a szádról.
– Megyek. – suttogom bólintva és állunk tovább.
A peron tetejéről a hideg esővíz a gallérom alá csurog.

Állok a szoba közepén, lassan gyűlik tócsává a padlón a kabátomról lecsepegő víz. A második cigarettát szívom itt, állva. Reszketek, a hidegtől vagy mástól, nem tudnám megmondani. Bámulok a gyertya lángjába, ott ég sercegve az asztalomon. A kis sárga láng táncol, nyújtózkodik, összehúzza magát. Ő is remeg. Az arcod lassan jön közelebb és közelebb. Már tiszta a kép, a szemed, a szád, az orrod íve, a nyakad. Körülöttem a szoba darabjai egymás után tűnnek el. Mint mozaikkockák, hullanak a semmibe. Lebegünk, valami kimondhatatlan, hideg, sötét űrben hárman. A gyertya, te, meg én. A kedves, meleg, sárga láng megsimogatja az arcod.
Valahonnan egészen halkan, finoman rezdülve úszik be a dal.
As time goes by…
Elengedtelek.

Molnár Péter