Élet a halál előtt

Van, aki a fény, van, aki a sötét. Mint a holló szárnyának árnyékában suhanó lét, olyan vagyok én is. Önmagam árnyképe. Vakságba taszítottak. Olyan élesen sütnek rám a válaszok, hogy felforrok, de láva testemben folyamatosan hűl az anyag, tetszhalott vagyok.

Nézz rám! Nézz, és ne kérdezz! Nézz, és ne láss! Mert a sötétben nem láthatod meg magad, sem engem. Takarodj vissza magadba! Nem hallod? Minek nézel? Mit keresel Te bennem?

Egy sötéten fénylő, barnaságban vörösen izzó verem vagyok. Durván mélyeszti belém a kalandor ásóját, mintha nem tudná két kézzel, puhán kinyerni a lényeget. Mond meg mi értelme? Szárnyalni a kék égen, mint a Bolond, aki önmagát és világát gyúrja újra, újra, valami újjá. De végül a farkába harap minden kígyó, mert elfogy az élelem, és vége. Így teremtődik minden méhben új élet. Vadul ölelkező karok és lábak között, a mag meghasad és feltör az élet a halál mélyében. A halálból születik minden élet, s oda is tér vissza.

Hamu. Hamuba sült pogácsa, alig egy lélegzet alatt tör a felszínre. Hittel, gondolattal, szívhangokkal szeretkezik a szürke hétköznap, kiejti száján mi művészet, mi megpróbál szó lenni, vonal a vásznon, elkent arc a színpadon, vagy hang egy zsúfolásig telt lélekhangárban. Végül elmennek a nézők, s ha jönnek is újjak, te vagy az egyetlen, aki itt maradsz. A fényben, de az sem képes örökké arcodba ragyogni.

Zörög a láncra vert szellemsereg, a sötétből kinyúlni nem lehet, a fény égeti a szememet, s te karoddal törni vágysz minden képzeletet. Merre tartasz? Kinek írsz? Magadban feloldod-e a zárt, s kódokat, ha rejtesz is, lesz-e aki megpróbálja igazán megérteni? Őrült vagy, a rosszabbik fajtából, magadból kovácsolt roncs halom. Így suttog zárkámban a tetszhalott. Tán te vagy, vagy én vagyok?

Láss belém! Láss, és kérdezz! Láss, és ne nézz! A fényben ott rejtőzöl, és én a közönségből hangosan fütyülök majd neked! Hatolj belém! Miért vársz? Miért visszakozik a lelked, ha a reggel rád mosolyog? Mindent elvesztettél, de most meglelheted, ha igazán akarod!

Van, aki a fény, van, aki a sötét. Az élet sakk tábláján akad mindkettőből elég, mindennapi szösszenetek, a lángban mind elég, elporlad. Önmagad árnyképe vagy! Látásra kárhoztattak! Mályvarétegbe takar a test ezer héja, hámozod, felhántod, de a rétegek alatt, folyamatosan hűl az anyag, tetszhalott vagy!