Megállt. Abbahagyta a céltalan-céltalan?-járkálást a kerítés mellett. Addig föl-alá járt gondolataiba mélyedve-süppedve. Agyában fogócskáztak a Mi?-k, a Hogyan?-ok és a Miért?-ek. Összekapaszkodtak, nevetgéltek, csakazértsem hagyták magukat megválaszolni! Már belefájdult a feje. De hirtelen megpillantotta a pókhálót. Ott függött a kerítés drótjai közt.
Átlagos pókháló volt. Ezüstszínű, törékeny. De mégis szilárd.
Legalábbis szilárdan tartotta azt a négy legyet. Kettő már megdermedve, kettő még mozgott.
Hét-nyolc centiméteres nagy háló. A szellő enyhén libegtette.
Megállt. És nézte, figyelte. Merően. Tulajdonképpen a legyeket. "A két mozdulatlan él-e még?" Persze hogy a legyeket-te mit vennél észre az ő helyében? Pókhálóból rengeteg van. A sarokban, a faágakon. Mégsem állunk le bámulni őket. De a légy ahogy kapálózik, nem érti, mi ez, hiszi, hogy el fog tudni repülni, nem tudja a halált, mindezt már lehet meglátni. A legyek, mindkettő, dobálták magukat, forgatták, forgatták lábaikat. Szárnyaikat is. A legyek őt nézték, könyörögve, tekintetükben a Ments meg! Ő mit tegyen? Megszületett benne a döntés: kiszedi őket a hálóból, megmenti életüket.
Feltámadt szívében a sajnálat, őszintén, igazán, hiánytalanul. Segíts!!-érzése támadt.
S már úton volt a keze-amikor észrevette a pókot. Teljesen természetes, hogy egy pókhálóhoz pók is tartozik-mégis elcsodálkozott. Ott ült, üldögélt a kicsinyke, sötétbarna pók a dróton, a háló jobb felső sarkában. Neki olyan érzése volt, hogy őt figyeli. Talán így is volt.
A pók fajtáját nem tudom, nem is fontos.
Keze megállt a levegőben.
Most a pókot kezdte el sajnálni. Hiszen "lehet, hogy azért nem megy oda, legyet enni, mert fél tőlem. S mit csináljon? Neki is élnie kell. Neki is ennie kell." Eszébe ötlöttek egykori biológiatanárának szavai. A pocok azért van, hogy ne kapja el a héja, a héja azért van, hogy elkapja a pockot. Itt is erről van szó a légy és a pók vonatkozásában. Felismerte.
Most elveszedazebédemet,miért?-érzése keletkezett. A pók őt nézte, könyörögve, tekintetében az Éhes vagyok!
Aztán a legyekre pillantott. Azok olyan keservesen vergődtek, hogy most, ezt látva, a düh kerekedett felül benne.
Igenis, megszabadítja őket!-a pókot pedig agyoncsapja.
De mégsem tette. Az a barna, csokiszínű pöttöm állatka, a pók, nagyon szánandónak tűnt, hirtelen. "De hát csak enni szeretne…" Így van és ő, a pók sem tudja a halált. Fura a természet. Ez is, az is szánalomra méltó: a szabadulni próbáló légy és az adott esetben éhen maradó, sőt, éhen haló pók. A maga szempontjából mindkettőnek igaza van. Ez járt a fejében. Csak ez, eltűntek, elillantak a mindennapi és kevésbé mindennapi Mi?-k, Hogyan?-ok, Miért?-ek.
Döntött. Köztes megoldást választott. Kiszabadította a két még élő, mozgó legyet, de otthagyta a póknak étkül a kettő mozdulatlant. Ők már biztosan meghaltak. Ujjai sebesen, de finoman jártak. A pók átható pillantásainak kereszttüzében.
A legyek izegtek-mozogtak, csapkodtak a szárnyukkal. Egyik hamar szabadult, ám a másikkal sokáig kellett bíbelődni, leszedegetni testéről a hálódarabokat, ezeket a lehelletfinom szálacskákat: jól beléjük gabalyodott.
Végül mindketten elszálltak. Ő, mint a hősies megváltó, szembenézett a pókkal.
-Jöhetsz enni.
És tovament. A továbbiakat nem nézte, nem látta. Még mindig az foglalkoztatta, milyen fura a természet.
Azt a két legyet azzal bocsátotta útjukra:
-Nehogy visszagyertek!
2 hozzászólás
Kedves Madár!
Nagyon tetszett!
A töprengést,hogy mi lenne a legjobb ´megoldás;
jól megoldottad egy kompromiszal…
két légy szabadul
,kettö marad a póknak!
Az utolsó mondaton még most is mosiolygok!
Gratulálok:sailor
Szép napot!
Kedves sailor! Az volt a célom, hogy az olvasót elgondolkoztassam a helyes és helytelen mibenlétéről.