Életünk rejtett titkai 2/4

Dédike nem csak aludni ment elsőnek esténként, hanem elsőnek is ébredt. Már hajnalban kinn tett-vett a kertben. Ilyenkor ereje teljében érezte magát és nagyon szeretett a kertben dolgozni. Ő már jól el is fáradt mire Evelin felébredt, sőt már kakaót is készített a lányoknak, sohasem engedte, hogy üres gyomorral menjenek el hazulról.
– Kislányom, órák után hozd haza Nikit. Nézd milyen szép idő van ma, majd a kedvencét főzöm ebédre, azután meg kiülök a hintaszékbe pihenni, Niki meg kedvére hintázhat, játszhat, hadd legyen a friss levegőn, túl sokat van ott a cukrászdában, azon a szűk helyen, nem gondolod?
– Neked mindig igazad van, Dédike! Majd meglátom, ha haza tudom hozni hazahozom, hívlak előtte, jó lesz? Egyébként is, ma csak délig lesznek órái, olyankor én is könnyebben el tudok szabadulni egy fél órára. Vigyázz magadra, Dédike!

– Karesz, kérlek, ha jelez a sütő vedd ki a tésztát, tudod mit kell tenned… Én most rohanok Nikiért és hazaviszem, meglesz Dédikével, ha visszajövök sütök még és holnap délelőtt nem jönnék, ugye nem lesz baj. Ahogy látom Karen nagyon ügyes, gyorsan belejön, ha neki is megtetszik itt, akkor felvesszük, mit szólsz?
–Részemről oké!
– Ha Hajni is rendbe jön, majd úgy nézzük, hogy mindenkinek legyen több szabadideje, nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem már kezd túl sok lenni.
– Én még bírom a tempót, de neked ott van még Niki meg a nagyanyád is. Tényleg lazítanod kell egy kicsit, túlhajszolod magad.
– Tudod, hogy nem jókedvemben… kell a pénz, az az átkozott pénz… – Fogta a doboz sütit és kocsiba ült, majd az iskola előtt leparkolt és futott be Nikiért. Még nem ért véget az óra, akkor nézett az órájára, van még három perc. Addig benéz a tornaterembe, hogy odaadja a sütit Máténak. Azonban a tornaterem üres volt. Bizonyára nincs most órája, viheti vissza a sütit, gondolta Evelin. Indult vissza Niki tanterme elé, s ahogy felnézett, Máté jött szembe vele.
– Jó napot, Máté! Már attól tartottam, hogy vihetem vissza a sütit.
– Evelin, jó napot, hát igazán kár lenne érte! – mondta és ismét beragyogta arcát a mosoly.
– Tessék, magának hoztam!

– Igazán kedves! Köszönöm szépen. Látom most időben érkezett, mindjárt kicsöngetnek. – S abban a pillanatban meg is szólalt a csengő. Tovább indultak mindketten, majd Máté megfordult és utánakiáltott, – Eve, mit szólna egy vacsorához? Ma, vagy a hétvégén, ha ráér?
– Ez utóbbi kifejezést nem igazán ismerem, de egyszer, ha ráérek, talán összehozhatjuk.
– Jó, akkor majd szóljon, én ráérek.
Niki éppen elkészült, mire Evelin odaért a tanterem elé, futott és anyja nyakába ugrott. Ezért, ezekért a boldog pillanatokért érdemes élni, gondolta Evelin és boldogan ölelte magához gyermekét.

Kissé nyugodtabb napok következtek Evelin számára. Hajni keze is hamar gyógyult és Karen is nagyon jó munkaerőnek bizonyult. Akár egyedül is helyt tudott már állni a kiszolgálásban, gyors volt, ügyes és rendkívül szorgalmas. Újraosztották a beosztásukat, úgy, hogy mindenkinek egyformán jusson szabadidőből, azonban Evelin alkalmazottai az ő számára megszavaztak plusz egy órát napjára, amiről ők hárman közösen lemondtak.
Evelin boldog volt, hogy ennyire törődnek vele, köszönettel elfogadta és nagyon örült a több szabadidőnek, amit kislányával és Dédikével tölthetett. Mivel több szabadidővel rendelkezett, hamar eszébe jutott Máté vacsorameghívása. Régen látta már a férfit, úgy gondolta ideje emlékeztetnie a javaslatára, mivel egy icipici szabadidőt most tudna szánni erre is.
Máté örült a hívásnak, s meg is beszéltek egy szombat délutáni sétát, amit vacsora követett, majd újabb és újabb randik következtek. A szimpátia kölcsönös volt már az első találkozás után, s így csakhamar egymásba szerettek.

Egy kora őszi napon a folyóparton sétálgattak kézen fogva. A fák aranysárga színben pompáztak, még itt-ott akadt halványzöld levél is a fákon, mások viszont bíborszínbe öltöztek. Evelin nagyon szerette az őszi fákat. Ezúttal is elkapta a feléje hulló leveleket, már egy egész csokornyit tartott a kezében és gyönyörködött bennük. Kellemes szellő fújdogált, néha egy-egy erősebb löket útnak indította és táncra perdítette a sárgult leveleket. Evelin alig győzött kapkodni utánuk, de meg akarta menteni mindegyiket a sárba tiprás halálától.
Máté eleinte csak mosolygott rajta, de miután elgondolkoztatta a dolog, hogy mi vár a szépséges levelekre, maga is kapkodni kezdett utánuk, ahogyan Evelin tette, s közben elcsattant egy-egy csók is, majd összeölelkeztek, csókolóztak. A folyó meg csak folyt csendes locsogással, nem akarta zavarni a szerelmeseket. Evelinnek még soha nem volt ilyen boldog időszaka.
Egy csókot követően, Máté mélyen Evelin szemébe nézett, majd megkérdezte:

– Mondd Eve, ki Niki édesapja?
– Nikinek nincs édesapja! – jelentette ki határozottan Evelin.

– Meghalt, vagy elváltatok? Mi történt mégis, nem kellett neki a gyerek?
– Máté, értsd úgy, ahogy mondtam. Nincs édesapja!
– Hát jó, ha nem akarod elmondani, de ne nézz madárnak. Anya és apa kell egy gyerekhez, ha Niki még nem is érti a dolgot, de én nem vagyok már gyerek.
– Niki nem kérdezte, mert neki elég volt ennyi, nem akart többet tudni, elfogadta. Persze, ha téged érdekel, elmondhatom, bár túl sokat nem tudok mondani. Tudod, azokban az időkben nagyon kiábrándult voltam, főleg a férfiakból. Úgy éreztem, hogy senki sem akar családot, feleséget, felelősséget vállalni, csak jól akarja érezni magát, semmi más nem érdekli őket… üres fejűeknek hittem, és hittem, hogy minden férfi ilyen. Huszonöt éves voltam, gyereket szerettem volna, de nem találtam alkalmas apát. Úgyhogy, nem tudom ki az apja, nekem csak egy szám: 94-564! A spermabankból! Érted?
– Akkor tagadtak ki a szüleim. A nagyanyám fogadott be, mert a szüleim elkergettek. Dédike boldog, hogy vele élünk, imádja Nikit, engem is nagyon szeret, és mi is őt. Ennyi az életem története, dióhéjban. Tessék, ítélkezz felettem!
– Ki vagyok én, hogy ítélkezzek feletted? Bármi történt, bárhogy történt is, én szeretlek, Eve. Nagyon szeretlek!

Bármit mondott is Máté, Evelin érezte, hogy valami megváltozott. Nem olyan édes a csókja, nem olyan forró az ölelése. Nemsokára, fáradtságra hivatkozva Máté elbúcsúzott. Evelin érezte, hogy valami eltörött, valami megváltozott kettejük között. Hazament, s végigsírta az éjszakát.