Eljegyzés kocsmában

A dzseszvárok életében semmi sem olyan fontos, mint az, hogy rengeteg gyerekük szülessen, és mivel valamiért azt képzelik, hogy ez nem megy házasság nélkül, így a házasság is nagyon fontos. Sürgős is, mert minél előbb állnak párba, annál hamarabb bújhat elő a sok gyerek, akik majd felnőnek valahogy, a jóságos Paramésvar kegyéből. Mert a nő dolga befejeződött a szoptatással, a férfié meg el se kezdődött igazán, vagy ha az az egy perc is sok neki, költözzön el a faluból, a vidékről, menjen inkább a muszlimok közé.

Világos, hogy a gyerekekre semmit sem lehet rábízni, mert kis buták, honnan tudnák, hogyan kell párt választani? Az anyjuk se tudja, inkább noszogatja a férjét. A férjnek is sok a felelősség, összehívja a rokonokat, barátokat, közeli és távoli szomszédokat. Előbb-utóbb megjelenik egy profi házasságközvetítő, aki ugyan szintén nem ért hozzá, de legalább jól megkéri az árát. Összeterelik a két gyereket, aztán nincs több játék meg szórakozás, szaporodjatok, mint a nyulak.

Szaporodnak is, mert a természetnek nincs esze. Hanszárnak és Bolunak se volt sok, amikor egy vidám kocsmázás után megállapodtak: Hé komám, miért ne lehetnénk mi rokonságban? Adjuk össze a gyerekeinket.

Kaszt stimmel, gótra stimmel, az egyik is a mocskos bőröket mossa a folyóban, a másik is; ebből élnek, már amennyire a mocsokból meg lehet élni, fő, hogy mindig jusson pálinkára vagy pálmaborra.

Hij te, hogy örül majd a feleségem!

Nem jobban, mint Sarda dévi.

Nagy ünneplés lesz, azt már most megígérem.

Már az első nap végére szétrakjuk magunkat!

A két koma mindenben támogatta egymást, még a dhótijuk végét is megfogták, hogy el ne essenek. Nagy rajság volt, azt se tudták, kedd van-e, vagy köd. Végül csak kimásztak az árokból, mert ott nem igen jó; hideg a víz, és a békák se örülnek, ha zavarják őket.

Bezzeg nem örültek az asszonyok, amikor már megint ki kellett mosni őket a sárból. De aztán meghallották, hogy milyen megállapodás történt, és mindjárt felvidultak. Nagy dolog ez, megmátkásodnak a gyerekeink! Mentek is mindjárt a falusi elöljáróhoz, a csaudhurihoz, hogy bejelentsék az eljegyzés szándékát. A csaudhuri elfoglalt ember volt, fel se ült a függőágyban, csak úgy fektében vetette oda: Sok a beszéd! Nem itt kell ezt intézni, hanem alkalmas helyen. – Tudták ezt Hanszár és Bolu, csak egy kis pénzmagot kellett összegyűjteni, mert a mamgni, az eljegyzés nem tréfa, nem adják ingyen.

Eljött a nagy nap, ott volt a kocsmában mindenki, aki számít: aki lenyúzza az elhullott marha bőrét, aki lekaparja, kicserzi, nyújtogatja, tisztogatja, formára vágja, eladja a nyeregkészítőknek és a susztereknek. Ott volt a csaudhuri a népes rokonságával, még talán a sweepereket is meghívták volna, de talán az egész világon nincs annyi pénz, amennyibe az kerül. Előző este már mindent megtettek, amit kellett, nyerscukrot, rizst és dhótikat osztogattak, ölelkeztek, és alaposan berúgtak. Most meg alig várták, hogy a dolog komolyabb részére is sor kerüljön.

Nem vártak sokáig, nagyban töltögették a csészéket, engedték le a pálmabort a torkukon. Amikor már ötször vagy hétszer leengedték, Hanszár elővette az ezüst rúpiát, és beleejtette Bolu csészéjébe. Ez a szertartás döntő része, a pijáli. A felek végleg elkötelezték magukat, hogy összeboronálják a gyerekeiket. Sok ivás lesz még addig, sokszor cserélnek ajándékot, de ettől az ezüst rúpiától lett visszavonhatatlan a szándék. Pontosabban, vissza lehet ugyan csinálni, de az sokba kerül, nem szokásos, Paramésvar megharagszik, ha megteszik.

A vőlegény és a menyasszony egyelőre semmit sem tudtak arról, hogyan döntöttek a sorsuk felől – részben azért, mert gyerekekre nem tartozik, részben mert még meg sem születtek. Sarda dévi és Szuliamma csak a nagy pocakjukat simogatták, és órákig meséltek az odabent lakóknak arról, hogy milyen pompás lesz a lakodalom,

Már ahogy a pompát a dzseszvárok elképzelik. A vőlegény és a menyasszony szülei versenyeznek, ki küld több ajándékot. De mivel szegény ördögök, sőt az egész faluban csupa szegény ördög lakik, az utazó baniától kérnek kölcsön rizst, cukrot, szantálpépet, cinóberfestéket, bételdiót, mindent, ami kell. Az ajándékot nagy dobszóval és énekléssel viszik el a másik házhoz, majd onnan vissza, az egész cirkusz végén a bania is mindent visszakap hiánytalanul, néhány réz pejsza bérleti díj fejében. Mindenki tudja, hogy ez van, de végig kell csinálni, mert különben Paramésvar megharagszik, meddőséggel sújtja a menyasszonyokat és a teheneket.

Nagy boldogság volt, amikor megszületett a Sarda dévi fia. Teli torokból ordított, mintha tudta volna, hogy jó ideje vőlegény. Ki-ki örült, ahogy tudott, a férfiak berúgtak, és az asszonyok énekeltek. Idegenek máig is vitáznak, hogy melyiket könnyebb elviselni, de a dzseszvárok jobban tudják. Mink csak azt csináljuk, amit Paramésvar megparancsolt! Az őseink így éltek, ha nekik jó volt, nekünk is jó lesz.

Eltelt két hét vagy annyi se, jajveszékelni kezdett Szuliamma, hogy eljött az órája. Gyorsan elszaladtak a bábaasszonyért, aki másnap ebédidőben meg is érkezett. Muszáj volt megkínálni. Szuliamma még mindig jajgatott a levegőtlen kis kamrában – vigyázni kell, mert az asszonyok mindenre képesek ilyenkor, összerondítják a házat. A bábaasszony szertartásosan megmosta, ugyan nem a kezét, de a két szent sáligráma követ, aztán kihúzta a lyukon a menyasszonyt.

A mindenségit neki, mondta rögtön, válogatott káromkodások közepette, ebből aztán nem lesz menyasszony, ha csak neki nem esnek a nagy késsel.

Szuliamma örült, hogy túl van az egészen, még jobban örült annak, hogy fiú, mert a lányok csak nyűgnek vannak, és sokba is kerülnek.

Bolu meg vakarhatta a fejét. Már megint mit csinált ez az asszony! Semmi sem lehet rábízni. Nem megmondtam, hogy most az egyszer lányt szülj?

Szuliamma megijedt, mondta volna, csak azt tudom előadni, amit te beletettél – persze meg se mert szólalni, csak csendesen sírdogált a rongykupacon. Milyen világ ez, amelyben már egy vasgyúró kisfiúnak sem örülnek?

Hogy fognak ezek házasságban élni?

Annyi biztos, hogy sehogy. Hanem hát megvolt az eljegyzés, megitták rá a pijálit, Hanszár bedobta a pénzt Bolu csészéjébe, akkor most mi legyen?

Várjunk egy évet, javasolta Bolu, addigra Szuliamma megembereli magát, és lányt szül.

Hanszár felháborodott. Egy egész évet várjunk? Minek nézed te az én fiamat? Megígértem neki a menyasszonyt, és az meg is lesz, ha nem a te lányod, akkor más.

Vitatkoztak még pár percet, és ez is csak az asszonyok baja volt, mert alig tudták elállítani a vérzést, bekötözni a betört koponyákat.

Mit mond erre a csaudhuri?

Összehívta a falu lakóit, és így szólt hozzájuk: Emberek, mindenki tudja, hogy a mamgni kötelező. Csak nagyon ritka esetekben lehet felbontani, például ha a két család összevész, vagy ha fölfedezik, hogy az egyik fél alkalmatlan a házasságra. Szuliamma gyereke nyilván alkalmatlan, mert többje van neki, mint kellene. Ezért felszólítom Bolut, fizessen nekem huszonkét rúpia bánatpénzt, én meg cserébe feloldozom a kötelezettség alól.

Bolu méregbe gurult. Mi az, hogy az én gyerekemnek van többje? Igenis Hanszár gyerekénél mutatkozik a felesleg, fizessen ő, ha már ennyire nem tudott vigyázni.

Mindketten komoly verést helyeztek kilátásba, amit egyelőre el kellett halasztani, mert egyikük sem tudott fölkelni az ágyból.

A csaudhari ismét bebizonyította, hogy milyen okos ember. Bolu is tartozik nekem huszonkét rúpiával, meg Hanszár is. Perkáljátok le, és el van felejtve a dolog.

A két koma még csak össze se nézhetett, hiszen mindkettő a maga házában nyomta az ágyat. De mintha összebeszéltek volna, szinte ugyanazokkal a szavakkal küldték el a fenébe a csaudharit.

A felgyógyulásukat persze meg kellett ünnepelni. Hol másutt, mint az egyetlen kocsmában? Mivel mással, mint pálinkával, mert az mégis csak nagyobbat üt, mint a pálmabor.

Nem tartott sokáig, csak a sárga földig alázták le magukat, amikor megint rákezdték: Legyünk már rokonok, édes egy komám! Adjuk össze a gyerekeinket.

Az eljegyzéssel persze várni kellett. Ez is az asszonyok hibája, ostoba libák, sosem lehet rájuk számítani.