– Finom ködből szőtt téged a Jóisten, lehullott friss falevéllel összegyúrt, mézet csepegtetett hozzád, hogy jó ember légy, de azt nem értem, miért lódított nyakon egy adag tejföllel? – takargatott be a hatalmas dunnával nagyanyám, huncutul nevetett, miközben beletúrt szőke fürtjeimbe. – A Jóisten hordozzon örökké a tenyerén – súgta, megcsókolta homlokom, akár egy anya, aki földre szállt az égből.
Már visszament, mert egyszer mindenki visszamegy, visszanőttek angyalszárnyai, én meg elárvultan lődörgöm a nagyvilágban azóta, már se dunna, se méz, se falevél, se göndör fürtök; nem ragadt rám mérhetetlen hite, alázata, az elfogadásnak, a megértésnek az ösztönössége, a jót akarás tisztessége; vagyok olyan, amilyen, finom ködből szőtt, friss falevéllel összegyúrt, néhány csepp mézzel édesített, tökéletlenre sikeredett.
Ülök a Semmi szélén, mintha sehonnan sem jöttem volna, mintha sehová sem mennék; úgy sejtem, rólam nem szólnak majd szép szavak, mert nem tettem semmit, de azt nagyon.
Az optimisták szerint az emberi lélek kiismerhetetlen útvesztőiben olykor találni kincseket, mélyen elrejtve, csapdákkal és szúrós tövisekkel védve, mert úgy véljük, irányultságaink és késztetéseink ösztönös törvényeinek engedelmeskedve meg kell védenünk, ami a miénk, hétpecsétes titokként őriznünk kell, nehogy valaki felfedezze, megcsodálja, megérintse. Micsoda bolondság ez?! Azt védeni, amiről senki sem tud, botorság; nem is sejtem, miből gyúrt össze a Jóisten, epés, morgós hangulatában lehetett, az biztos, egyre nehezebben viselem az olvashatatlanul pocsék verseket, a meggyalázott lírát, a semmiről sem szóló szövegeket, ám sok piperkőc és ripacs mégis nekiindul Parnasszus hegyének, viszont csak az első kigyalogolt ösvény végéig ér el, némelyik még odáig sem – sokszor jobb lenne a csönd, sokszor jobb lenne a némaság.
Persze a lélek az oka mindennek, mondják a mindentudók, mindennek okozója a lélek olthatatlan vágya a szeretetre, az együttérzésre, az elismerésre, netán a sikerre (a boldogságkeresés szándékai és útjai kifürkészhetetlenek!), ám én vitatkozom, ha belenézek ezekbe a tükrökbe (szemekbe), csak az ego kíméletlen harácsolását látom, nem valódi vágyat, nem valódi ölelést, nem valódi kommunikációt; nem, nem a lélek a bűnös – művészet nincs empátia és alázat nélkül, és akkor még szóba sem került a tehetség.
Finom köd, frissen hullott falevél, néhány csepp édes méz, és tejföl; furcsa keveréke a sorsnak, vagy tán csak a szeretetnek, mely egyszerű szavakkal – feltételek és szabályok nélkül – örvénylett s forgatott bele forró, óvó ölelésbe. Azóta sem találom ezeket a szavakat, csak bámulom a világ koszosan kavargó áramlását, aztán lehunyom szemem, és elképzelem, hogy a Jóisten hordoz tenyerén. Örökké.
Kép – saját albumból
5 hozzászólás
Kedves József!
Csodás emléket hoztál elénk. Azt a sok-sok szépet, amit a nagyikától kaptál, nem tarthatod meg magadnak, tovább kell adnod. Nyilván nem úgy, ahogy ő tette, hiszen minden ember egyedi és megismételhetetlen, de a magad módján igen.
Helyes kis kölyök voltál, azzal a csibész kis mosollyal az arcodon. A nagyik pedig már csak olyanok, hogy képesek minden elképzelhetetlent is kitalálni az ő kicsi kincsüknek.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita, köszönöm.
Igen, ez egy emlék, és még sok minden más is.
Barátsággal:
Joc
Szia Joc! 🙂
Én is elképzeltem, és ebben nem a mellékelt fotó segített, hanem azok a képek, melyeket te festettél lírai ecsettel, láttató kifejezésekkel, majd markánsabb foltokkal egészítetted ki, végül határozott vonalakkal kontúroztad.
Az ember belül örök gyerek marad, ám legtöbbször csak különleges alkalmakkor engedi előmerészkedni. Ilyen rejtőzködők vagyunk – ki jobban, ki kevésbé -, talán félünk a sebezhetőségtől, hiszen a gyermeki lélek olyan, akár a pillangó szárnya – sérülékenyebb, mint egy morcosnak tűnő felnőtt. Elbújunk önmagunk elől.
Gondosan készítetted el ezt a történetet, beletettél mindent, amitől megszólal és elér az olvasóhoz, hiszen szeretetből szőtted; saját tükrödbe néztél, kevertél hozzá jó nagy adag öniróniát, majd egy másik tükör segítségével ironizáltál, fricskát és tanulságot hagytál a Parnasszus hegyére tartó tollforgatóknak. Tökéletes látlelet, tökéletes vásznon.
Valóban a Jóisten hordott tenyerén, hogy ilyen bölcs, téged óvó nagyanyád volt. Ha végiglapozod sorskönyved eddigi lapjait, valószínűleg találsz olyan oldalakat, ahol érdemes megállnod, érdemes felidézni a gyermeki tisztaságot, mert ezek az érzések felszabadítanak.
Azt mondod, a Semmi szélén ülsz, de ezt csak te hiszed, mert homályos az üveg. Vannak olyan tükrök, melyek azt mutatják, hogy a Valami szélén ülsz, és szerencsére nincsenek még angyalszárnyaid.
Nagyon tetszik az emlékezésed, elért a szívemig és az eszemig is.
Gratulálok, Joc! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm Kankalin, kicsit fel kell rónom neked az elfogultságodat, a Semmi szélén ücsörögni nem fennkölt tevékenység, a Valami szélétől pedig még én is messze vagyok, talán el sem jutok oda, épp úgy nem, mint sok tollforgató, mert hiányzik a kellő tehetség.
Az ember saját életéből merít, ha van mit, aztán igyekszik nyitott szemmel járni, reménykedik, hogy a Jóisten majd a tenyerén hordozza, pedig még soha nem találkoztak. Az ember reménykedik, kesereg, ölel és nevet. Furcsa elegy ez, melyből sosem születik semmi fontos, talán csak pillanatok lesznek említésre méltóak, melyeket aztán elfúj a szél, eltüntet a felejtés.
Mindezek ellenére persze azt mondom, az élet tud gyönyörű is lenni, csak ritkán akar.
Ölelés:
Joc
Nagyon szép ez a novella Joc.
Igen, a szeretet, az elismerés nagyon fontos. Meghatározzák a holnapunk.
Hunyd le a szemed, és érezzed, hogy a Jóisten hordoz a tenyerén.
… mert hordoz, tehetséggel megáldottan.
Vox