2
– Na, akkor, indulunk? – kérdezte Sophie, miután megittuk az utolsó pohár pezsgőt is. A vendéglő kezdett kiürülni, és már jóval a vacsora után voltunk.
– Persze, mehetünk.
Amint felálltunk a székünkről, nyomban egy pincér jött oda hozzánk. Sophie-hoz lépett, udvariasan betolta mögötte a széket, meghajolt előtte, majd hozzátette:
– Hölgyem, jól érezte magát a vendéglőnkben? – őrjítően kedves hangjára Sophie azonnal felkapta a fejét, és egymásra néztek. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez a férfi akart valamit a barátnőmtől, amit soha nem kaphat meg. Minden az arcára volt írva. Közbe kellett lépnem, nem hagyhattam Sophie-t ennek a bájgúnárnak a keze közé csavarodni.
– Igen, köszönöm, az ételek kiv…
– Szállj le a barátnőmről, jó? – rivalltam rá a pincérre. – Semmi közöd hozzá, hogy jól érezte-e magát, vagy sem! Hagyd őt békén.
– Hé, nyugi, biztosan nem akart semmi rosszat – nyugtatott Sophie. De én nem hittem neki.
– Nem akart semmi rosszat? Ha láttad volna hogy nézett rád ez a szarfej! Egyáltalán ki vagy te?
A férfi gyilkos szemekkel meredt rám, ügyelve arra, hogy Sophie ne lássa a képét. Egy pillanatra farkasszemet néztünk, mintha évek óta ellenségek lennénk. Majd ártatlan tekintettel Sophie-hoz fordult.
– Nem tudom, mi van a barátjával, de egy kicsit mintha fáradt lenne.
Sophie mentegetőzni kezdett volna, de én egy intéssel belé fojtottam a szót. Közelebb léptem a pasashoz, és mutatóujjammal a melléhez böktem.
– Ide figyelj, barátocskám – kezdtem mondani egyenesen a szemébe nézve. – Na, húzz el innen.
A pincér bólogatott, mintha ő nem csinált volna semmit, majd mentegetőzve hozzátette:
– Igen, máris, de én csak a kötelességemet végeztem, amikor letámadott.
– Aha. És az is a kötelességed, hogy csorgó nyállal bámulod a neked éppen bejövő nőket?
– Erről szó sincs, én csak… – hagyta félbeszakítva a mondatot, majd segítségért fordult Sophie-hoz.
– Te csak mi? – szögeztem a kérdést a pincérhez, aki nagyon jól eljátszotta az ártatlant.
– Jaj, hagyd már, tényleg csak a dolgát végezte volna, ha te nem szólsz bele – magyarázkodott Sophie.
– Igen? És akkor tőlem miért nem kérdezte meg, hogy hogy éreztem magam?
– Magától is megkérdeztem volna, miután végeztem a hölggyel. Először a nőket, nem igaz, Mrs…? – A hülye is látta, hogy akart valamit a csajomtól ez a patkány. Csak Sophie nem.
– White Sophie vagyok.
– Örvendek a szerencsének, Mrs. Sophie. Hadd mutatkozzam be én is. Nick Bernard a nevem.
– Örvendek – mosolygott Sophie.
Egy pillanatra azt gondoltam, hogy én itt fölöslegessé váltam. Hogy ez az alak pár perc alatt kitúrt engem abból a helyzetből, amiért én két hónapig küzdöttem. A rohadék. Cselekednem kell. Körbe néztem a teremben, de csak annyit láttam, hogy néhány nézőnk is akadt. A kijáratra néztem, és Sophie-hoz léptem.
– Gyere, menjünk – megfogtam a kezét, és kifelé ráncigáltam. Mikor Bernard mellé értünk, már majdnem azon voltam, hogy beverem azt a kibaszott képét, de aztán meggondoltam magam: nem akartam verekedni egy tisztességtelen emberrel egy tisztességes helyen. És balhét sem, főleg nem zsarukat.
Sophie éppen a bámuló tömegre pillantott, amikor Bernard egyszer csak váratlanul kitette elém a teli tálcáját, ami tőlem a földre zuhant, és a szilánkok hada szétfutott a csempén.
Sophie hangját hallottam, ahogy felsikít, majd Bernard vigyorgó arcára néztem. Most már nem állhattam meg magam, és felpaprikázva hozzá léptem, hogy jókorát rásózzak az arcára. A földre esett, majd vérző orral, vicsorogva rám nézett. Meg sem próbált felkelni, és visszaadni az ütést.
Ekkor jobbról valaki elkiabálta magát:
– Valaki hívja a rendőrséget!
Megragadtam a kétségbeesett Sophie karját, és a kijárathoz siettünk. A csapóajtónál visszapillantottam a nem rég még nyugis étteremre. Mögöttünk az emberek felállva ordítoztak ránk, fenyegetőztek, mutogattak. Megfordultam, és kiviharzottunk az épületből, a kocsink felé. Pár méter haladtával azonban elválni készültek útjaink.
– Szállj be az autómba, elviszlek! – kiáltottam Sophie után. De ő rám sem hederített.
– Szállj már be, tudok egy jó helyet! – türelmetlenkedtem.
Ekkor megállt, és hátranézett. Az étteremből emberek bújtak elő – vendégek, pincérek -, utánunk rohanva. Sophie a kocsim felé futott. Mikor a jármű közelébe értünk, egy gombbal felkattintottam a zárat, majd bepattantunk az ülésre. Beindítottam a motort, és elindultunk, ki a parkolóból, mielőtt az emberek utolérhettek volna minket.
– Jól vagy? – kérdeztem Sophie-tól, mikor már jócskán elhagytuk az épületet.
– Jól hát – felelte bosszúsan. Látszott rajta, hogy nem nagyon érti, mi volt a dolog hátulütője az étteremben. Az a pasas ki akarta volna csinálni Sophie-t. A jó kis randink be is fuccsolt ezzel a kis botlással, noha mostanra a rendőrök már a nyomunkban lehetnek.
Félelmetes sötétség volt kint. Csillagok milliárdjai lestek le ránk, követve az eseményeket.
– Hová megyünk? – törte meg a csendet Sophie. Mérges volt.
– Egy közeli barátomhoz. A neve Danny. Becsületes, jó ember, nem olyan, mint az a mocskos Bernard. – Sophie-ra sandítottam, mire ő összekulcsolta karját, és kifelé bámult az ablakon.
– Ugye, már a bocsánatkéréssel nem megyek semmire.
– Felesleges, úgysem gondolnád komolyan.
– Sophie, ne csináld már, én csak…
– Majd otthon megbeszéljük. Vagy ahová viszel.
– Haragszol rám?
– Mi okom ne lenne rá?
A kérdésre nem válaszoltam, és tudtam, hogy ő sem kíváncsi rá. Én komolyan nem akartam ezt a balhét. És különben sem én kezdtem. Ha nem jön oda udvarolni az a Bernard faszi, már rég nem így állna a helyzet. Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban feltételeztem, hogy a kaján vigyor a képén a tálcafelborulás után nem véletlen volt. Megtervezte az egészet, csak azt nem tudtam, mit akart vele elérni. Hiszen megmenekültünk. Vagy azt hitte, hogy gyalog jöttem? Lehet, hogy ez is benne volt a tervében, és mi meg egyenesen belesétálunk! Riadtan körülnéztem az úton, és a szélén, de semmi furcsát nem láttam. Már kezdtem megnyugodni, amikor megpillantottam valami fehéret az út közepén. Ahogy reflexszerűen ráléptem a fékre, a sötétben kibontakozott az alakja. A szívem a torkomban dobogott. Egy hulla volt az.
Láttam Sophie rémült arcát, és hallottam, ahogy felkiabál. Mit keres ez itt?
Még mielőtt válaszoltam volna, kopogás hallatszott. Azután semmi. Majd egy időben Sophie, és az én oldalamon is valakik feltépték az ajtót, és kiráncigáltak. Erősen szorították a karjaimat, esélyem sem volt kiszabadulni. Letérdeltettek a földre. Valaki kilépett elém, és betapasztotta a számat. Nem láttam tisztán az arcát, csuklya volt rajta – ahogy mindenkin.
– Kötözzétek meg! – parancsolta az előttem álló férfi. A hangja ismerősen csengett. Három ember fogta össze a két csuklómat, a negyedik kötözött. Mikor végzett, visszaállt tartani a karomat.
Sophie felé fordultam. Őt is négyen fogták. Kapálózott össze-vissza, hiába. Lehajtottam a fejemet. Mit akarnak ezek? Hirtelen megrántottam az összekötözött kezem, hátha meglepem őket ezzel, de felesleges erőlködés volt.
Ekkor felnéztem az emberre, aki betapasztotta a számat. Próbáltam kivenni a vonásait, de túl sötét volt. Úgy láttam, észrevette, hogy figyelem, mert közelebb lépett, s egy szempillantás alatt lekapta a csuklyáját.
Az a férfi állt előttem, akivel összetűzésbe keveredtem az étteremben. A rohadék Bernard. Gyűlölködve nézett rám, közben, mint egy őrült, úgy mosolygott.
– Üdv – szólalt meg. Elkezdtem kapálózni, valahogy feltérdelni, hogy megrúghassam, de mindig lenyomtak.
– És most szívből visszaadom azt, amit remélem szívből adtál te is. – Az öklére pillantott, majd rám. Szemeim kitágultak. Nekilendült, és csontos kezével erősen az államra vágott. Pár másodpercig nem éreztem semmit, csak Sophie fájdalmas nyögését hallottam, de utána nyelvemmel érzékeltem a beáradó vért. Ám ebben a pillanatban gyorsan kifordultam, és térdemmel a bal vállamat szorító férfinak a két lába közötti helyre trafáltam. Az nyomban elengedte a karomat, és a rúgás következményeire hűen reagált. Még mielőtt bármi mást csinálhattam volna, a bal karomat kifordították, amitől a földre rogytam. Káromkodva visszatért a másik csuklyás is, és még erősebben szorította a vállam, és a könyököm. A fülembe mormogott valamit, amit nem értettem, de gondolom megfenyegetett. Éreztem, ahogy körmei belevájódnak a bőrömbe.
– Tudod mit, légy az adósom – szólalt meg ismét Bernard, majd még egyet ráhúzott a képemre. Most már vigyorgott. Úgy látszik, nem volt neki elég, amit az étteremben kapott tőlem.
– Jó érzés, ha? – suttogta, közelebb hajolva hozzám.
Bólintottam egy nagyot, mire a vigyort átváltotta gyűlöletre. Megfogta a tarkómat, és egy rántással a térdéhez csapta az arcomat. Kábultan estem hátra.