3
Ajtócsapódásra ébredtem. Bele telt egy kis időbe, mire magamhoz tértem. Rögtön éreztem, hogy végtagjaim nem mozdulnak, ugyanis egy székhez voltam kötözve. A szám is be volt tapasztva. Azt hiszem, valamiféle ólban lehettem. A helyet pislákoló körte világította meg halványan. Előttem még egy alak ült, ugyanúgy megkötözve, mint én. Sophie az.
Sajnálkozva lenéztem a földre. Ez mind miattam történt. Ha nem vágtam volna be Bernard pofáját, akkor valószínűleg most az ágyban szexelnénk. Rettentően dühös voltam magamra, de még mindig úgy gondoltam, hogy az a k.csög kezdett mindent.
Jobbra Sophie-tól megpillantottam a kijáratot. Sajgott a fejem, a szám, de azon gondolkodtam, hogyan jussunk ki innen. A kezem egyáltalán nem mozdult, és a lábam sem. Előttem Sophie elkezdett mocorogni. Ahogy kinyitotta a szemét, riadt pillantása egyből rám esett. Némán bámultuk egymást. Nem tudtam mit érezhet, de biztosan haragudott rám, és félt. El akartam érni hozzá, hogy megnyugtassam.
Gondolkodj, gondolkodj! Újra körbetekintettem, valami éles tárgyat keresve, de ahogy sejtettem, a szalmán kívül az égvilágon semmi nem volt idebenn. Idegesen Sophie-ra pillantottam. Elkezdtem mozgatni a székem, előre-hátra. Ha bejön a tervem, hamarosan nála leszek. Egyre erőteljesebben himbálóztam, amikor egyszer csak előreborultam a székkel, arcomat a sáros szalmás földbe süppesztve. Erőlködve feltekintettem Sophie-ra, aki kifejezéstelen arccal meredt rám. Átfordultam az oldalamra, és elkezdtem felé gördülni, a székkel együtt. Elképesztően nehezen ment, és hamar kifulladtam. De végül elértem Sophie-t. A szék támláján feküdtem, és a továbbiakon gondolkodtam. Lábujjaim hegyével odakúsztam Sophie megkötözött kezéhez. Ahhoz, hogy el tudjam rágni a kötelet, le kellett valahogy szednem a tapaszt a számról.
– A k.rva életbe! – kiáltottam fel, de csak dühös morgás hallatszott át a ragasztón.
Észrevettem, hogy a szék lábánál kissé felfelé álltak a szalmaszálak, a rá nehezedő súlytól. Közöttük volt egy vékonyka faág is. Fölé hajoltam, és óvatosan odaillesztettem a számat, majd rendkívül lassan kezdtem a ragasztó, s a bőröm alá illesztgetni, ügyelve arra, hogy el ne törjön.
Az erős koncentrálástól már izzadtam, de pár perc után a tapasz széle kissé feljött. Oké, ez már meglesz, gondoltam. Ráillesztettem a szélét a szék lábához, majd ellentétes irányba húzni kezdtem a fejem, hogy lejöjjön az egész. A siker felért a szabadulás egy részével. Felfrissülve lélegeztem be az ól meleg levegőjét.
– Sophie! Sophie! – kiabáltam fel, miközben még mindig hason feküdtem. – Mindjárt kiszabadulunk!
Sophie elég hamar feladta, hogy kiszabadítsa magát, pár heves mozdulatot tett a kezeivel és a lábaival, de mivel semmi nem történt, többet nem próbálkozott, inkább figyelt engem.
Olyan közel kúsztam a megkötözött csuklójához, hogy azt ki tudjam valahogy csomózni a fogaimmal. Elkezdtem rágni, közben arra gondoltam, hogy ha most benyitna Bernard, vagy valamelyik csatlósa, nekünk biztosan végünk. Vagyis kezdhettünk volna mindent elölről. Egyáltalán azt sem tudtam, mit keresek én itt.
Bele telt fél órába, mire úgy meg tudtam lazítani a köteléket, hogy Sophie már saját maga ki tudta bogozni. Kimerülten lehajtottam a fejem. Sophie pár másodperc után kiszabadította a karját, majd azon nyomban letépte a tapaszt a szájáról. Fellélegzett, és lehajolt hozzám.
– Szívem! Jól vagy? – hadarta, miközben a lábán kezdte el a csomót kifűzni.
– Jól vagyok…jól vagyok – lihegtem, majd mikor Sophie teljesen kiszabadult, odajött mellém, és megcsókolt. – Sophie, én úgy sajnálom…
– Cssss – csitított le. – Hiszek neked. Nem a te hibád volt.
Hihetetlenül megkönnyebbültem. Kioldozott, és felálltunk. Nem hittem volna, hogy megcsináljuk. Ám még korántsem végeztünk. Csendre intettem Sophie-t, és a kijárat felé lépkedtem. Ha ez zárva, akkor bajban vagyunk, gondoltam. Meglepetésemre az ajtón nem volt semmi. Se kilincs, se kulcslyuk, azaz csak ki kellett tolni.
Rápillantottam Sophie-ra. A menekülésünk múlt ezen, és ez látszódott az aggodalmas pillantásain is. Előre toltam az ól ajtaját, kidugtam a fejem a résen, és szétnéztem. Attól féltem először, hogy valaki lenyesi a fejemet. De ilyesmi egyáltalán nem történt. Ugyanis semmi, de semmi nem volt a láthatáron, füvön kívül. Egy teljes percig nézelődtem. Vártam, hogy valaki előbújjon. De nem jött senki.
Sophie is odajött mellém.
– Na, mit látsz?
– Üres – válaszoltam kis habozás után.
– Akkor lépjünk le.
Kitárta az ajtót teljesen. A szívem a torkomban dobogott. Felnéztem a tetőre, hátha a nyakunkba ugrik valaki, de ott se volt senki. Szerencsénkre.
– És most futás – szóltam Sophie-nak, majd nekiiramodtunk. Nagyon sokáig nem csináltunk mást, csak mentünk előre és pihentünk.
– Mit akart velünk csinálni Bernard? – kérdezte váratlanul Sophie.
– Az egy elmebeteg, és remélem, soha többet nem látom.
– Szerinted véletlen volt az, hogy találkoztunk vele? Vagy célja volt velünk?
Megvontam a vállamat. Nem látok bele Bernard őrült fejébe. Elrabolni két embert, és elhozni az isten háta mögé csak egy zakkant képes.
Sophie előtt jártam jó pár méterrel, amikor végre mást is láttam magam előtt, mint füvet, és égboltot. Méghozzá autókat. Hátrasiettem Sophie-hoz, akin már láttam, hogy nagyon nem bírja.
– Gyere, nem sokkal előttünk út van.
Felcsillant a szeme, és szelíden megkérdezte. – Megmenekülünk?
Rápillantottam az autókra, vártam kicsit, majd kiböktem. – Azt hiszem, igen.
Felsegítettem a földről, és nekiindultunk. Mikor az út szélére értünk, Sophie megkérdezte, hol vagyunk.
– Fogalmam sincs, de kiderítjük.
– És mégis hová megyünk most?
– Dannyhez.
Stoppolni kezdtem. Az első autó rögtön megállt, és egy negyven körüli kopaszodó férfi húzta le az ablakot.
– Hová?
– Be a városba.
– Oké, beszállhatnak.
Körülnéztem az úton. Jelenleg csak ez az egy autó állt rajta. Beültünk. Sophie hátra, én a sofőr mellé ültem. – John – nyújtotta a kezét a férfi. Megmarkoltam, majd kifordítottam, és a fejét kétszer belevertem a kormányba, és bevertem az orrát. Sophie elkerekedett szemmel nézett rám, de még mielőtt megszólalhatott volna, megmagyaráztam.
– Ha Bernard fülébe jut, hogy két ember kigyalogolt a mezőről, már keresni fog. Ma este még nem szabad megtudnia.
– Te hülye, épp most hívtad fel magadra a figyelmet!
– Senki nem látott, csak ő – paskoltam meg John vállát, majd visszanéztem Sophie-ra. – De már ő sem.
– De miért kellett leütni? Mit csinálunk vele? Miért nem hagytad, hogy kitegyen a városba?
– Mert láttam őt az étteremben!
– Úristen…ez még nem jelent semmit.
– Nem? Elmentünk egy békés étterembe vacsorázni, erre odajön egy pincér, és kiprovokálja, hogy orrba verjem. Majd visszajön elénk, és elhurcol minket egy kibaszott ólba, ahol meg vagyunk kötözve. Kiszabadulunk, és az első ember akit látok, az az, aki mögötted vacsorázott egy férfival. Hát nekem ez kurvára gyanús.
Sophie vegyes arckifejezéssel hátradőlt, majd megkértem, hogy segítsen maga mellé tenni Johnt. Azután elindítottam a kocsit. A táblák szerint nagyon messze voltunk Danny lakásától. Ezen a helyen még soha nem jártam.
– Úgy látszik, egész este utazni fogunk – szóltam hátra Sophie-nak.
– Mi lesz, ha felébred?
– Ha megmoccan, szólj.
Szerencsére majdnem tele volt a tank. Két óra békés kocsikázás után már felbukkantak ismerős épületek. Egy hídhoz értünk. John azóta meg sem moccant. Ahogy befordultunk a hídra, pár méter után rezgést éreztem magam alatt. A motor lehet, gondoltam először. De tévedtem, ugyanis az egész híd megremegett. Előttünk az autók sorba fékeztek le. Valami történhetett elöl. Kiszálltam az autóból, és amit láttam, azt soha nem fogom elfelejteni. Potyogott a híd. Óriási kőzettömbök, járművek, emberek zuhantak bele a vízbe.
– Mi az isten… – bámultam elképedve. Majd beordítottam az ablakon. – Sophie, leszakadt a…
A mondat vége a levegőben maradt, mi pedig lezuhantunk a mélybe.