Elmúlás

Elmúlt idő. Ha kint állok az erkélyen, megcsap a hűs őszi este illata. Bőrömet csípi a hideg levegő, mégis kellemes bizsergést okozva.
Az illat, mely a sárgálló fákat, a hulló leveleket jelzi, a gesztenye suhogását – a Gesztenyéskert felhőtlen takarását. Amikor egy-egy fa óriásinak tűnt,
szinte felért egy világgal. A fentről, a magasból érkező levelek pedig összeköttetésben voltak a két dimenzióval. A lenti világgal, és a fenti léttel.
A sistergő avaron bandukolás, a kopasz fák között zarándoklás – közben gesztenyegyűjtés, netán a papírgyűjtés előkészítése, vagy testnevelésóra? Egy másik világ volt. Olyan hamar elszállt, mint maga a nyár.
Mindig elkívánkoztunk belőle, el távoli, messzi vidékekre. Kalandos földre, kincses szigetre, csaták közepébe. Bárhova,csak el onnét.Bátrak voltunk. Nem féltünk átlépni a kapun. Már felvettük az utazócsizmát, már készen álltunk.
Legalábbis azt hittük. Mindegy, végülis mikor indultunk el, hiszen a hosszú út mindannyiunkat felnőtté érlelt.
Hogy elkivánkoztunk ide, ebbe a világba! De nem találtunk itt olyat, amit akartunk. De nem számított. Amit hittünk, az csupán álomvilág, képzelet, gyerekes fantázia. Már más cél kell. Más út kell. Más kell.
De most, megéreztem ezt az illatot, a gondtalan szabadság illatát, az elvágyódást, a titkokkal teli csodálkozást, hogy a világ rejtélyes, kiismerhetetlen, és még számtalan meglepetést rejt. Hogy nincs szebb látvány, mint a kapukat átszelő levél – a két dimenzió közötti utazó.
Más kor volt, igaz. Alig múlt el 20 esztendő, mégis olyan, mintha már vagy 50 éve lett volna. Nem tudom, mennyi apró teremtmény csodálkozik rá most a narancsszínű fákra, az ősz szívmelengető színeire, a természet lassú, de méltóságteljes és magávalragadó búcsúzására. Merthogy néma csendbe burkolózik szép lassan minden. Mégsem siratja önmagát, hanem ünnepelve búcsúzik szeretteitől. Ő legalább nem fél a téltől.
Mi rettegünk az elmúlástól.
Ez a rettegés kerített most hatalmába engem is. Mert mi tudjuk, hogy nincs újra tavasz.
Nincs újra az a felhőtlen boldogság. Az illat csupán, ami megmaradt.
Nem leszek gyermek soha többé.
Minden olyan… bonyolult lett. Elveszett az egyszerűség, oda lett a szépség. Csak rohanunk, várjuk a következő tavaszokat, nem törődve az évszakok különleges szépségével. Nem figyelünk oda a télen fehérben pompázó hegyek kimagasló alakjaira, az ősz ünneplő színeire, a tavasz fiatalos és életerővel teli tisztagására, és a nyár érett melegségére.
Minden csupán egy újabb küzdőtér. Egy újabb színhely, melyben a díszlet mellékes. Csak a darab a fontos.
Múlik az idő. Az elmúlás szele, lásd, engem sem hagy érintetlenül. Nemcsak a félelem ragad meg csontos ujjaival, el nem eresztő karjával, hanem valami más is. Földöntúli melegség, szépség, csoda. Ezek jutnak először eszembe. Mintha valami olyan lett volna birtokomban, ami a világon a legfontosabb, a legcsodálatosabb lett volna. És már elvesztettem. lehet, hogy örökre.
Elmúlás. Fiatalon csak árnyékként lebeg minden tetted felett, de később már fenyegetően mered rád. Majd nap mint nap nézel farkasszemet vele. De sosem tudod kiolvasni gondolatát, furfangos szándékát. Vajon mikor jön el a te időd?
Sosem tudhatod.
Már nem vagyok gyerek, de még nem vesztettem el lelkem minden álmát, még őrzöm a csodák lenyomatát áttetsző szellemem szárnyain. Nem veszett el minden, ha engednek tovább repülni. Nem adom a szárnyam, mégha tövestöl is akarná valaki levágni, akkor sem felejtem el többé, hogy Én egyszer már repültem!
Kezdek felnőni. Az életbe és szeretetbe vetett bizalom annyiszor csalatkozott, mégsem adta fel. Ezt a bélyeget viselem én életem során: "Aki megpróbálta megérteni a repülés tudományát, közben tagadta, hogy szárnyai lennének. Pedig születésekor számtalan keggyel áldották meg, isteni képességekkel ruházták fel. De ő az, aki meggyőzte magát, hogy egy senki.Most keresi a visszautat"
Kezdek felnőni. "Keresek". Nem találok, hanem keresek.
De még gyerek vagyok, mert hiszek.
Hiszek abban, hogy majd az én kis szárnyalómnak tudok segíteni megőrizni a csodákat.
De félek is. Mert én sokat szenvedtem. Nem ismertem még a kegyetlen és kíméletlen világot, mely a csodákat pusztítani szereti – az ember lelkéből kiirtani törekszik.
Nem akarom, hogy ő is így jártjon. De ha nem lesz ő is ilyen mesterien törékeny, akkor vajon érzékeli-e a világ varázsát? Megérti-e, mit suttog hozzá a szél, mit fecsegnek a madarak, mit mond a saját teste, ha fáj, és mit mondanak az emberek, mikor némák, vagy csupán elhallgatják az igazságot?
Adományom a szárnyam. Volt, hogy elfelejtettem repülni.
De utat mutatok majd nekik.
De nem repülhetek helyettük.
Elszáll az idő felettünk.
Hangok zúgnak fejemben, kedves gyermekhangok. A szél morgó ellenállását érzem, ahogy a hintámmal egyre magasabbra török. Mindig órák hosszat "repültem" ott, az volt az én kis világom.
Most, hogy felnőtt lettem, megpróbálok egy világba beilleszkedni. A világ pedig engem törekszik megváltoztatni, kedvére formálni.
Én pedig a világot akarom képemre formálni. Mert én itt élek, és ez lesz az én világom.
Mindenki repüljön.
Nem fogunk összeütközni.
Elmúlt idő. elillant korok. A természet szava szól hozzám, hogy ne sírjak. Örvendjek. Az időt nem siratni kell, hanem örülni neki.
Mutatja, hogy mennyit éltem. Ezt viszem magammal majd a télbe.
Akkor lesz csak tavasz, ha van mit felmutatnom.
Repüljünk hát, ünnepelve előre, egyre csak az égbe.
Elmúlt idő. Hagy múljon. Úgyse fogjuk fel emberi ésszel.
De így van ez rendjén.