ELMÚLT IDŐK-PILLANATKÉPEK-Szilánkok 08

Ábrándozás alkonyatkor Bede-puszta, 1946. augusztus 17. szombat
EBÉD UTÁN egy könyv társaságában kivonultam a rétre, a kert mellé, olvasni és napozni. Kellemes helyet találtam, körülvéve magas bokrokkal. Alattam puha pázsit, sok virág köröskörül és csend. Hanyatt feküdtem, szemem félig lehunyva néztem a bokrok fölött a világoskék égen gomolygó fehér felhőket, és hallgattam a madarak dalát.
Olyan jó így pihenni, semmire sem gondolni. Semmire? Ó, dehogy, szó sincs róla! Ábrándozni! Eszembe jutott és százszor ismételtem magamban, állandóan, refrénszerűen előjöttek gondolataimban azok a szavak:
„Ha valakit szeretünk, igazán szeretünk, arra mindig gondolnunk is kell, annak gondolatai, ügyei, problémái a miénk. Orcája elkísér bennünket mindenhová. Éjjel és nappal tudatunkban hordozzuk annak valóságát, talán álmatlan éjszakák vívódásaiban is. Szóval: Nem tudunk, és nem is akarunk szabadulni tőle…”
Ezt nekem mondta, tudom. Igen. Csak én nem mondhattam, hogy értem. Ő mégis tudta, megérezte. Milyen szép. de egyben fájdalmas. Lelkünkkel szeretjük, igazán szeretjük egymást. De ezzel az érzéssel nem szabad foglalkozni. Úgy van, ahogyan ő elsuttogta: Szóval: „… nem tudunk, és nem is akarunk szabadulni tőle”.

Szép tanyai est. Estefelé kisétáltam az erdőbe naplementét nézni. Olyan szép, csodálatosan szép a tanyai est. A fák közül látni a sötét-narancsszínű napkorongot, ahogy lassan halad, megy lefelé a láthatáron. Először egészben látszik, mindig lejjebb, lejjebb ér, már csak a fele van meg, majd alig egy vékony ív látszik, most pedig hirtelen eltűnik egészen, csak a felhők emlékeztetnek rá, amint tűzpiros színben kergetőznek fölötte.
Szép volt az alkonyat. Ott ültem a fűben, fejemet egy fának támasztva, némán, mint akit megigéztek. Néztem a csodát. Láttam a csodát. Aztán a mámorból fölébredve sétáltam tovább, emlékembe idézve Őt. Behunyt szemmel magam elé parancsolva arcát: „… orcája elkísér bennünket mindenhová…” Magam előtt láttam, de csak elmosódottan. De én élethűen akartam magam elé idézni! Talán kétszer sikerült, de csak egy-egy pillanatra. Azért van így, mert mindig oldalt ültem mellette, nem akartam felnézni, mert féltem, attól féltem, ami úgyis bekövetkezett…
Elindultam hazafelé, dúdolva szállt hozzá a dalom. „Mért hideg a lelked forró nyári este, mért bolyong a lelkem, lelkedet keresve. Könnyeim utánad miért is peregnek? Ilyen bánatosan, ilyen halálosan, miért is szeretlek?”
Kedves a csendes este, felettem a csillagos ég. Egyszerű, romlatlan, tanyai est.
Augusztus 20-án találkoztunk. Látni akartam, arcvonásait örökre magamba zárni.
Búcsúzásul kezet fogtunk, mindkettőnké remegett, még egyszer szemébe néztem, tekintetünk találkozott. Láttam, ő is nagyon szomorú. Arcát örökre szívembe véstem.

Megéreztem… Salgótarján, 1946. augusztus 31.
Kollégám meghívott, menjek be az irodába, mert valamilyen félreértés lehet a betegszabadságommal kapcsolatban. Talán már le is számoltak? Eszembe jutott az álmom, mikor szüleimnél voltam szabadságon. Előjel vagy megérzés volt?, amit álmodtam. Felkerestem a doktort, aki a szabadságomat intézte. Azt mondta, hogy mikor telefonon érdeklődtek irántam, tévedésből ő azt válaszolta, hogy betegállományban vagyok, de attól fogva nála nem jelentkeztem. Ez volt a baj, mert elfelejtette, hogy a beteglapomra ráírta: „14-től 31-ig vidékre utazhat”.
A gyárban azt hiszik, hogy igazolatlanul maradtam ki. Nem tudtam, mitévő legyek? Már megbántam azt is, hogy hazamentem, pedig arra múlhatatlanul szükségem volt, hiszen naponta a gyengeségtől, kimerültségtől többször rosszul lettem. Bántott, hogy most egy tévedés miatt kellemetlen helyzetbe kerülhetek.
Még Pityunak se mondtam el, ne rontsam el a vasárnapját, remélve, hátha rendbe jön minden, mert hétfőn a beteglappal tudom magam tisztázni. Találkoztam a kolléganőmmel, aki távollétemben helyettesített, azt mondta, hogy szerinte nincs semmi baj. Legalábbis ő nem tud róla.

Baj van a nagyfőnökkel Salgótarján, 1946. október 6.
Szokatlan csend van az Acélgyár Gazdasági Szerszámgyár üzemében… Megszoktuk az állandó zakatolást, mert az iroda vékony falain keresztül hallatszik, ahogyan a munkások megállás nélkül verik, kalapálják a kaszát-kapát, és különféle szerszámokat.
Most a szokott zaj helyett szinte zúg a csend… Egyszerre leállt az üzem. Miért? Itt a csend annyira szokatlan, csak valami váratlan dolog miatt lehetséges.
Később hallottuk, hogy a nagyfőnököt utolérte a SORS keze! A munkásság a nagycsarnokban körülállta a főmérnököt és felkérte: hagyja el a gyártelepet! Ahogy utána elmondták, kikísérték a kapuig, kalapot emeltek neki…
Milyen kegyetlen volt hozzám, s bosszút akart állni rajtam, mert szemtelen közeledését visszautasítottam, – ezért képes volt arra, hogy igazságtalanul elbánva velem, a kezemből kivegye a kenyeret. És én mégis csak egy szerencsétlen embernek tartom, aki sötét utakon járva, nem is akar a tisztességes útra lépni.
Az egész üzem forrong, bosszút forralt ellene, és én mégsem tudok örülni. Azért eszembe jutott az a közmondás: „Addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik.” Ő is addig végezte kisdedjátékait, amíg elérte a sorsa!

Vita egy „demokratával” – Gizi hívott, menjek be hozzá, szeretné, ha megismerkednék Kosári Palival, aki nagy „demokrata”. Hamar rájöttem, hogy furcsa nézeteket vall, amivel én nem értek egyet.
Az eszme szép, de elferdítik az értelmét. Ő bizonygatta, hogy Szlovákiában elérték, hogy már minden kis faluban van rádió, mozi, de nincs templom.
– Így haladnak visszafelé és azt hiszik, hogy előre. ezt válaszoltam. Majdnem összevesztünk. Láttam, bosszantja, mert nem adok neki igazat.
Később a házaséletről, a válásról kezdett szónokolni.
– Sok a házassági tragédia, a válás, de megengedett dolog, hogy egy nő otthagyhatja a férjét, s mással éljen, aztán visszatérhet, még ha férjének nem is tetszik, mert védi a törvény! Ez a szabad szerelem, a szabadság!
– „Csodálatos” – válaszoltam. A férfiak is csak ideig-óráig akarnak szórakozni, ide-oda csapongani az ilyen könnyű fajsúlyú nőkkel.
Úgy vettem észre, hogy azért ez a nagy szabadság neki sem tetszik. Nem indokolta, mi okozza, főleg nőknél a laza erkölcsi felfogást!
Én megfeleltem neki a válaszommal.
Megemlítette, hogy a templomra semmi szükség a falvakban, elég nekik a rádió és a mozi!
Kifejtettem előtte, hogy én is szeretem a mozit. Vannak nagyon tartalmas, értékes filmek. De nem szeretem az egyre gyakrabban látható, léha, lélekromboló filmeket. Ezek mellett nem szabad elhanyagolni a vallást, az Istent. Hová fejlődik a világ, ha erkölcstelenség lesz úrrá, s ha azt törvényesítik is! Szerintem kiszámíthatatlan lesz az élet, elszabadul a pokol!
Erre nem kaptam választ. Már-már úgy vettem észre, mégis egyetért velem.
Miért is vallaná be, hogy ez a kiforratlan „demokrácia” nevel olyan lányokat, akikkel szívesen elszórakoznak, – végül feleségnek csak az kell, akit a tiszta családi otthon, a vallásos légkör nevelt.

Egyedül a gondolataimmal 1946. december
Este egyedül ülök a szobában. A mély csendet csak az óra ketyegése, és néha távolból egy kutya ugatása zavarja meg. Egyedül vagyok a házban. Mégis olyan más ez az egyedüllét, nem olyan, mint eddig. Érzem, tudom, hogy valaki szeret, hogy gondol rám, és törődik velem. Ez az egyedüllét már nem fáj, nem érzem magam árvának, mint korábban.
Vasárnap segítettem a karácsonyi vásárban és több apróságot vásároltam, onnan misére mentem. Rostár Laci ma nagyon szépen játszott az orgonán; a „Fuga” egy részét ismertem föl a játékában. Valamelyik híres mű részletét mindig belekombinálja a játékába. Nemrég a nagymisén Csajkovszkij darabból ismertünk föl egy keringő-részletet. Olyan szép volt, úgy éreztem magam, mintha a lelkem a csodás dallamokkal szárnyalna a magasba, mintha a Mennyországban járnék, és szívem hálaimát zengett.
Az irodában változatlanul sok a munka, jókedvünk van, gyakran nevetgélünk mindaddig, amíg az öreg Viszoczky egy-egy megjegyzésével bele nem gázol lelkivilágunkba.
Közeleg a karácsony. Még nem tudom, hol fogom tölteni. Hat nap szabadságom maradt. Legszívesebben hazamennék, eddig még sosem voltam távol szüleimtől. Igaz, hiányozni fog a templom, nem mehetek az éjféli misére, mert ott messze van, nem úgy, mint itt, a múlt évben. Ha itt maradok, akkor pedig a szeretet ünnepén távol leszek szeretteimtől.
Gyakran, de különösen ilyen nagy ünnepek előtt mindig fájó szívvel gondolok Gyugyi bátyámra. Ki tudhatja, milyen szörnyű helyzetben él, a távolban tőlünk? Ott sínylődik, messze, „valahol Oroszországban…”

Beugrattak. Salgótarján, 1947. február 12. kedd
Ma olyan történt velem, amit sose hittem volna. Végigjárták az üzemeket, érdeklődtek, ki, milyen pártnak a tagja?

– Én? Egyiknek sem. Nem is akarok belépni sehová, mivel se időm, se kedvem sincs pártéletre.
Azt mondták, hogy kötelező!
Kollégám, Hábel Jóska odaült mellém és agitált. – Katika, lépjen be, még ma! Megéri, mert annyi az egész, hogy kevés tagdíjat kell fizetni, amivel megmenti a fizetését. Különben – s ezt bizalmasan közölte – elbocsátások lesznek, csak az MKP tagok maradhatnak a gyárban.
– Ha így van, nem bánom, mert nekem létkérdés, hogy legyen állásom. Azt azonban biztosra ígérhetem, hogy nem fogok gyűlésekre járkálni. Megíratta az igazolványt, át is adta mindjárt. A bélyegek árát úgyis levonják a fizetésből, még azok után se kell járkálni. Nem is vettem részt egyetlen összejövetelen sem, kivéve azokat a nagy megyei gyűléseket, amelyekre kirendeltek – másokkal együtt – leírni gyorsírással a beszédeket. Végül beláttam, hogy ezért kellett engem beszervezni, hogy ez ellen ne is tiltakozhassak.
Mégis úgy éreztem, hogy valójában aljas beugratás volt. Szabad ilyen módon tagokat toborozni, fenyegetéssel, ijesztgetéssel? Most, utólag szégyellem, hogy nem láttam át előre, hogy mire megy ki a játék. Azóta nem tudom becsülni Jóskát, ezt nem tételeztem föl róla.

Befogtak pártmunkára Salgótarján, 1947. február 13. szerda
Sok munka várt az irodában. Telefonon kerestek. Valaki bemutatkozik: – Juhász.
– Finta – válaszolom.
Mivel Katikának szólít, biztosan ismerjük egymást. De honnan? Nem jött elő. Mindegy.
A lényeg, hogy vasárnap délutánra beosztottak egy gyűlésre gyorsírással jegyezni az előadásokat. Kettőtől estig fog tartani. Négyen leszünk, kettesével váltjuk egymást, és azonnal gépbe mondhatjuk. Utána műsor lesz, amire tiszteletjegyet kapunk. De kinek lesz kedve arra, egy egész délutánt kitöltő kemény munka után?
Tehát ezért ugrattak be párttagnak, hogy most kedvük szerint ugráltathassanak!
Este nem tudtam fennmaradni, annyira elálmosodtam, hogy korán lefeküdtem. De pihenni se tudtam, sokszor fölébredtem.
Szeretem a munkát, de az, ami itt van, a gyárban, ami a vállamra nehezedik, az már embertelenül sok. Azt se tudom, melyikhez fogjak. A levélhalmazban alig bírok eligazodni. Hiába, nagy az üzem, egyedül már képtelenség elvégezni a rám rótt feladatokat. A kollégák megsértődnek, ha nem őket veszem előre. De nagyon sajnálom, egyszerre csak eggyel tudok foglalkozni.
Viroszták bácsi aggódva kérdezte, hogy mi van velem?
– Sápadt, lefogyott, elhanyagol bennünket – mondta.
Magam se tudom, miért, de így van. Azt is tudom, hogy ez nem helyes, de nem találom a helyes megoldást. Ráadásul megint meg vagyok hűlve. Mindig fölfázom a lábamról, s nem tudom magam kipihenni, mivel hosszú a hét, mivel szombaton is egy óráig dolgozunk, s ráadásul gyakran befognak pártértekezleteken, vasárnapokon is. Meddig lehet ezt kibírni?

Salgótarján, 1947. február 17.
Vasárnap mise után lepihentem, mert délután kettőtől megyünk a pártértekezletre gyors-„sírni”. Ott ültem a sok „elvtárs-elvtársnő” között. Még jó, hogy Irénke volt a párom, ketten írtunk együtt, tízpercenként váltottuk egymást. A szónokok hasonlóan váltakoztak.
A férfiak még csak-csak, de volt két pergőnyelvű „elvtársnő”, akik egy szuszra hadarták el mondókájukat. „Tagadjuk, hogy a nőknek csak a főzőkanál mellett van a helyük! Igenis, követeljük részünket a politikából!”… Aztán: „Halál az összeesküvőkre! Követeljük, hogy elnyerjék méltó büntetésüket…” stb… Ide az én beszédírási tudományom is kevés, olyan gyorsan hadartak. Már alig bírtuk mozgatni a kezünket.
Aztán észrevettük, hogy Homoki a fényképezőgép lencséjét többször ránk kattintotta. Hiába integettünk neki, hogy ne! Megörökítette képünket az MKP II. Nógrád megyei Kongresszusáról! Ott fogunk „lógni” (a képeken) az „elvtársak” között! Micsoda „öröm, micsoda kitüntetés” (!) nekünk… De köszönjünk, inkább nem kérünk belőle!
Semmi kedvünk nem volt elmenni tiszteletjegyünkkel a műsorra és vacsorára, mert bőven elég volt mára mindenből. Vasárnap van, és alaposan kidolgoztuk magunkat. Pedig igazán rám fért volna hat munkanap után a pihenés. Fáradtan tértem haza. Gyorsan ágyba bújtam, mert reggel 7 órakor kezdődik a következő, pihenés nélküli munkahét.

Az irodában dolgoztam. Salgótarján, 1947. október 6.
Kihívattak a főkapuhoz. Szüleim szomszédai kerestek óriási örömhírrel, hogy kedves bátyám végre itthon van! Saját kezűleg írt levelét hozták el nekem. Megüzentem velük, hogy vasárnap hazamegyek. Milyen boldog vagyok! Lám, a jó Isten meghallgatta imáimat, kedves testvérem tegnap épségben megérkezett.

Végre, itthon! Bede-puszta, 1947. október 12. vasárnap
Fogság után első találkozás bátyámmal. Közbe jött, hogy nem lett kész a kerékpár, amivel útra kelek. Ezért csak reggel indulhatok. Igyekeztem, látni akarom kedves bátyámat. Nagyon vártak otthon, örültek nekem. Pityut is otthon találtam.
Guszti bátyám tegnap délutántól figyelt kifelé, mikor érkezik az én „kishugám”? Szinte hihetetlen, hogy végre együtt lehetünk!
Leültünk egymás mellé és csak mesélt, mesélt mindenről, ami vele történt. Olyan tapasztalatokra tett szert, amit nem lehet elfelejteni. Ő aztán tudja, mi van ott az Urálon túl!
Ebédre Lucfalvára voltunk hivatalosak. Együtt van a két család, mint régen, – csak Piroska néni fia, Gyurka hiányzott. Piroska néni könnyezett, mikor szóba került. Icához is átmentünk (védőnő), a férje is fogságba került, nemrég’ jött haza ő is. Épp ellenkezője Gyugyinak, mivel ő nyilas volt, most meg belépett a kommunista pártba!
Másnap, reggeli után ismét hallgattam bátyám élménybeszámolóját. Beszélt az orosz nép szokásairól, szerinte ott az örmények olyanok, mint nálunk a cigányok. Megemlítette a láger-élet borzalmait, a visszaéléseket, arról is szólt, hogy fogsága vége felé hogyan festették ki Moszkvában és környékén a vasútállomásokat.
Akkor már sokkal jobb dolga volt, mert szabadon közlekedhetett és kapott rendes ennivalót. „Kultúrnépről” lévén szó, az egészségügyről is beszélt. Elmondta, milyenek a „modern vécék,” – vagyis a patakpart.
Aztán a nők „szégyenérzete”, – ami nincs.
Rettenetes, elképesztő dolgokat mondott el. Azt is említette, hogy kivételek vannak, olyan emberekkel is találkozott, akik a hadifoglyokat embernek, s nem állatoknak tartják. Sajnos, hamar eljött a dél. Ebéd után indulnom kellett.

Fönn a hegyen, Salgótarján, 1947. október 24. péntek
Csodaszép kép tárult elém ma reggel, amint a hegyről lefelé jövet haladtam az iroda felé. Az egész gyártelep sűrű ködben úszott. A nagy kémény egy kis részét rózsaszín fénnyel megvilágítja a nap. A háttérben, az őszi színekben pompázó erdővel körülvett Salgó-vára látszik. Csodálatos látvány. Ha valaki élethűen lefestené, azt hihetnék, nem is valóság, csak a kép alkotójának képzelete szülte.

Ingyen dolgoztatnak – 1948. január 3.
Ez a cím (a jelző) nem a munkaadó cégre vonatkozik, ott rendes fizetésem van, hanem az akkori pártviszonyokra. „Örvendetes” hírrel leptek meg az irodában, megint mehetek gyorsírónak, pihenés helyett vasárnap reggeli mise helyett mehetek dolgozni. Eredetileg arról volt szó, hogy csak délig kell ott lennünk, mégis, este hatig ott görnyedtem a füzetem fölé. Délután fáradtak voltunk, már nehezen ment a munka. Közben azzal szórakoztunk, hogy külön följegyeztük egy cetlire, és jókat kuncogtunk a „jobb bemondásokon”. Sárika már kezdett félni, hogy még félreértik derült a hangulatunkat. Hazafelé benéztem a templomba, éppen akkor lett vége a misének, már a litániát mondták.
Elgondoltam, milyen más színe lenne mindennek, ha az ilyen összejöveteleket misével kezdenék. De ott mindenről szó esett, csak szellemi vagy lelki szükségletekről nem.
Nem érzik a hiányát? Micsoda emberek ezek?

Olyan szép az Újtelep – Salgótarján, 1948. október 19. kedd
Ködös-párás reggelre ébredtünk. Sűrű, apró szemekben kezd esni az eső, mintha sohasem akarna elállni, olyan kitartóan. Kicsit később indultam hazafelé, mert az ebédlőben elbeszélgettük az időt.
Olyan szép az Újtelep. A rengeteg lehulló falevél színt játszik a talpam alatt. Séta közben csillognak, frissen és tarkán pompáznak a levelek, színes szőnyeget terítve a járó-kelők elé. Szép az őszi táj…
Az utcák kihaltak, az emberek behúzódnak a lakásokba. Így múlik el minden: Tavasz… nyár… ősz… tél… Egyik nap a másik után.
Istenem, már én is 20 éves vagyok. Szinte hihetetlen. Észrevétlenül szalad az idő, múlik az élet, ez a rövid, zajos élet. Mennyi örömmel és bánattal, mennyi széppel, mennyi szomorúsággal…

Üvegerdő… Salgótarján, 1948. november 17.
Hull a hó, már vastagan borítja a tájat. Olyan szép ez a téli táj… Minden szebb lett körülöttünk. Világos van a hótól, olyan jól esik a reggeli séta. Fehér minden körülöttem, csillog-ragyog a táj, amint megyek, ropog a lábam alatt a friss hó. Így indultam el otthonról, közben benéztem a templomba reggeli imára, majd siettem az irodába.
Délután, amíg hazaértem az irodából, hóember lettem. Nagyokat szívok be a tiszta levegőből; érzem, hogy átjárja a testem. Út közben most élvezem a sétát.
Két évvel ezelőtt nem tudtam így örülni a tél szépségeinek, féltem a hidegtől félcipőben és vékony kabátban, mert a jó meleg kabátomat ki tudja, ki hordja, ami menekülésünk után eltűnt a föladott nagy csomagokban.
Sajnos, a hó nem maradt meg, olvadni kezdett, majd lehűlt a levegő és a lecsöppenő víz szemecskék ráfagytak a fák ágaira, a kerítésekre és háztetőkre.
Olyan szép a környék, mintha csillogó üveggel lenne bevonva minden, a ház körüli kiskert, az ablakomból látható park fái, a bokrok, háztetők. Olyan, mint egy üvegerdő – üvegváros – meseváros…

Gyűjtőív – 1949. augusztus 18. Salgótarján, Acélgyár
Közszeretetnek örvendő, sokat zaklatott és annál többet aggódó, néhai Finta Katalin kolléganőnk, független, szabad leányéletét befejezte. Ez alkalommal munkatársai tartós emlékkel kívánnak adózni, köztük töltött fiatal leány életének.
Ezzel eddigi együtt töltött jó munkatársi szabad életének talonba helyezéséhez hozzájárulunk.
E bejelentést ki-ki saját aláírásával jóváhagyni, és anyagilag jó szívvel támogatni szíveskedjék.
„Fiatal férjeken sajnálkozó bizottság.”
Szeptember elsejei kelettel a gyár irodáiban dolgozó lányok-asszonyok egy szép, kézzel körben kidíszített, mintákkal kifestett rajzlapon, 48 név-aláírással, e szavakkal köszöntöttek:
„Sok boldogságot kívánnak a Kartársnők!”

Ébren álmodozom – Salgótarján, 1948. december 16. csütörtök
Hull a hó, már vastagan borítja a környéket. Szép a téli táj… Délelőtt kezdett el szép lassan havazni, és már vastagon beborított mindent. Amíg hazaértem az irodából, hóember lett belőlem, mert nagy pelyhekben szünet nélkül hull még most, estefelé is.
Péntekre virradva már minden szebb lett körülöttünk. Világos van a hótól, olyan jól esik a reggeli séta, amíg beérek a gyárba. Nagyokat szívok be a tiszta levegőből. Fehér minden, csillog-ragyog a táj, amint megyek, ropog a lábam alatt a friss hó. Két éve nem tudtam így élvezni a tél szépségeit, a hideget: félcipőben és vékony kabátban… Út közben jól esik a séta, betérek a templomba, és a reggeli imát ott mondom el.
Séta közben kedves gondolataim támadnak… szinte álmodom. Arra gondoltam, ha már asszony lennék, hogyan kezdődne egy napom. Korábban kellene felkelnem, legalább fél órával. Teát készítenék, pirítós-kenyeret tennék a terített asztalra. Kedves férjem örülne a figyelmességnek, gyöngéden megcsókolna érte.
Hirtelen felébredtem álmodozásomból, mert a gyár kapujához érkeztem, és eszembe jutott: hiszen én akkor is dolgozó nő lennék és lehet, hogy előbb kellene indulnom, mint a férjemnek.
Csalódva nyitottam ki az iroda ajtaját.

*.*.*