ELMÚLT IDŐK-PILLANATKÉPEK-Szilánkok 09

Félelmetes korszakban éltünk
Tavaszon és őszi időben félelmetes volt azon az úton végigmenni, amelyen az irodába jártam, főleg amikor egyedül kellett indulnom reggel vagy este, hazafelé. Sötét volt, az utcai lámpák alig adtak némi világosságot. Csak az egyik oldalon álltak házak, a másikon egy emelkedő, erdőrész keretezte az utat. Féltem.
Abban az időben nem volt ritkaság, s tanúja voltam annak, hogy sötét ruhás alakok lefüggönyözött ablakoknál állva hallgatóztak. Baráti társaságban szó esett arról, hogy emberekről híreket gyűjtenek.
Hamar bajba került bárki, ha valaki azt terjesztette róla, hogy „nem híve a rendszernek”. Bizonyíték nélkül is ráállítottak valakit, aki megtetézte „bűneit” például azzal, hogy a Szabad Európa híreit hallgatja…
Persze, az sem kellett, hogy igaz legyen, elég volt ahhoz, hogy bevigyék a rendőrségre. Sok embert eltüntettek, egymás közt olyan hírek keringtek, hogy Rákosi így akarja megbosszulni, ártatlan emberek megbüntetésével azt, amit Hitler művelt a zsidókkal (és másokkal). Mert Hitler idején sem csak a zsidókat hurcoltak el a haláltáborokba, hanem cigányokat, betegeket, Rákosi idején pedig kommunistákat, diákokat, papokat s ki tudja, kiket kínoztak és hurcoltak el valahová, ahonnan nagyon kevesen tértek vissza.
De akkor sehogy sem fért a fejembe, hogy Rákosi miért akarta Hitler bűneit ártatlan, olyan emberek által megbosszulni, akik semmiről se tehettek. Sokan abban az időben a borzalmakról nem is tudtunk, például én se, aki mint fiatal, nem foglalkoztam politikával.

Otthon a gyermekemmel – Szirák, 1952
MUNKAHELYEMEN fizetés nélküli szabadságot kaptam, összecsomagoltuk a pici holmiját, nekem is a legszükségesebb holmit, és hazaköltöztem anyámhoz, hogy legalább néhány hónapig én is vele lehessek. Felejthetetlenül boldog hónapok következek. Mindenről gondoskodtak, amire szükségünk lehetett; olyan szeretettel vettek körül bennünket, annyira örültek a csöpp unokának, hogy annál jobbat álmomban sem kívánhattam volna.
Esténként a szobánkban levő nagy asztalra tettem este, ott kicsomagoltam, örültem, hogy legalább akkor körülötte lehetek, örömmel gyönyörködtem a gyarapodásában, minden mozdulatában, gügyögésében. Nagyon mozgékony kisbaba volt, felfoghatatlanul izgett-mozgott, amikor ki volt bontva a ruhákból, a lábai meg nem álltak, örömében kacagott. Apjával együtt ezért örökmozgónak neveztük. Ilyenkor nem tudtam betelni a látványával, becézgettem, beszéltem hozzá.
Esti programunk az volt, hogy fürdés előtt kibontottuk a rugdalózóból, körbeültük az asztalt, úgy gyönyörködtünk a csöppség felszabadult boldogságának. Olyan jólesett neki ez az esti műsor, hogy megállás nélkül rugdalózott, kacagott nekünk. Apukám odahajolt föléje és úgy beszélgetett hozzá, mint egy felnőtthöz.

Két cég egyesült – 1952. Részlet Kisvárosunk c. kisregényemből

VERŐFÉNYES tavaszi nap délelőttjén leszálltam az autóbuszról Balassagyarmat központjában, a Tanácsháza előtt, mivel a városnak akkor még nem volt autóbusz-pályaudvara.
Ahogy leszálltam a járműről, nem tudtam betelni a látvánnyal, ami fogadott. Mindenütt rend, tisztaság, a főút (akkor is Rákóczi út) tele virággal, gondozott ágyásokban, szép rendben sorakozott a sok-sok piros muskátli; az úttest mindkét oldalán rendben nyírt fák nyújtottak árnyat a korai melegben. Az utcák tisztára söpörve, a levegő olyan tiszta, szinte harapni lehetett. Nekem mindez Salgótarján egészségtelen, füstös levegője után óriási különbségnek tetszett, a látvány pedig szinte megbabonázott. Mindjárt otthonosan éreztem magam.

Válaszút – EGYELŐRE nem beszéltem férjemnek a cég ajánlatáról, hogy engem átvesznek ide, a balassagyarmati céghez. Arra gondoltam majd akkor szólok, ha már biztos lesz az áthelyezésem, és kész tények elé állítom. Nekem egyre jobban tetszett a változás. Egyrészt: örökre megszabadulok attól a háztól és Salgótarjántól, másrészt őt is válaszút elé állítom. Döntse el: marad az anyjával, vagy – esetleg ő is idejön, de csak úgy, ha azonnal elhelyezkedik valahol, egy biztos állásban.
Az együtt töltött idő alatt ért bántás, bizonytalanság, a megoldatlan lakáshelyzet miatt már az is eszembe jutott, hogy otthon marad a kedves mamájánál és megszabadulok tőle, mert egyre kevésbé hittem abban, hogy mellette normális életem lesz. Számtalanszor megbántam rossz döntésemet, hogy hagytam magam rábeszélni a velük való összeköltözésre.
Legközelebbi hétvégén, Balassagyarmatról előbb vonattal indultam Nógrádkövesdre, ahol át kellett szállni autóbuszra, ami elvisz Szirákra. Amikor leszálltam a vonatról, körüljártattam szemeimet, autóbuszt keresve, de olyat sehol sem láttam a közelben. Érdeklődésemre felvilágosítottak, ne valami kényelmes autóbuszt, hanem – egy ponyvával letakart nyitott teherautót keressek, amit akkor találóan „fakarusznak” neveztek el az utazni vágyó kedélyes emberek.

A jármű platójára körben fapadokat helyeztek ülés céljára, s akik oly szerencsében részesültek, hogy eme kemény kényelemben részesülhettek, nagyon örültek. Akiknek nem jutott a padon ülőhely, azok meg tántoroghattak egész úton egyik ülő embertől – vagy emberről – a másikra, avagy annak az ölébe. El lehet képzelni, micsoda kényelmet jelentett ilyen jármű-alkalmatosságon utazni, akarom mondani, rázkódni, mivel ennek rugózata egyáltalában nem erre a célra lett megkonstruálva, és az akkori utakról nem is tudom, milyen jelzőket lehetne zengedezni, amelyeken a háború okozta óriási gödrök, meg kiálló kövek még fokozták az utazóközönség utazás alatti gyönyörűségét. Egyszóval úgy rázott, hogy majd’ kirázta a lelket belőlünk Nógrádkövesdtől Szirákig. Mégis – elvitt bennünket úti célunkig.

Traktorzúgás, altatódal – AMYUKÁM azt mondta, hogy ilyen mozgékony gyerekkel, mint a kicsi unokája, még nem találkozott, pedig négyünket nevelt föl. Különben jó kisbaba volt, mivel rendesen ellátták, nyugodtan pihent és aludt. Mindig csodálkoztam azon, hogy nem zavarta semmiféle zaj, sem rázkódás. Más kisgyermek fölriad a zajokra, ő pedig mikor kitettük a kertbe levegőzni s amint meghallotta a közeli (kastélyban elhelyezett iskola) traktorainak irgalmatlan dübörgését, mintha altatódal szólna mellette, lehunyta szemeit és békés nyugalommal álomba merült.
Ugyanúgy hatott rá a fakarusz szörnyű rázása, mikor később Balassagyarmatról Szirákra utaztunk vele; akkor is behunyta a szemét, és mélyen aludt, ahol a felnőttek szenvedtek a zajtól és a rázkódástól.

Palóc ligetben – IJAÚ, 1953.
E GYÖNYÖRŰ HELYEN gyakran üldögéltünk, különösen egy használaton kívül, zöldre
festett kerekes kút közelében, amit kis Gyurka annakidején „IJAÚ”-nak nevezett el. Nála ez valami ismeretlent jelenthetett, más tárgyak láttán is ezt a szót használta. Volt ott egy régi szobor, a II. Világháború idején elesett hősök emlékére, körülötte padokkal.
Szép időben ott időztünk. Én kézimunkáztam, félszemmel pedig a gyerek játékát figyeltem.
Egy alkalommal idős hölgy foglalt helyet a közelünkben. Előbb ő is csak nézte a gyerekek játékát, majd később társalogni kezdtünk. Beszédéből kitűnt, hogy intelligens asszony. Megtudtam tőle, hogy Budapestről helyezték át ide, a szociális otthon lakóival együtt. Most a régi Megyeháza épületében alakítottak ki számukra férőhelyeket, ott él. Kedves, barátságos hölgy volt. Én elnéztem, hogy kora ellenére jól tartja magát, haja szépen rendben, látszik, hogy fodrászhoz jár, csinosan öltözködik. Ezt követően többször találkoztam vele ezen a helyen.

Csúnyabácsi – 1957
Telik sz idő. Katica már elmúlt két éves. Nagy sétákat tettünk, amikor csak lehetett, jártunk a Palóc ligetbe általában velünk tartott Annuska, kedves idős barátnőm.
Ballagtunk, babakocsit tolva a városban. Nem tudom miért, de hiába szóltam Gyurikára, nem akart szót fogadni. Mi a Rémet (amitől illett volna félni), „Csúnya bácsinak” hívtuk, de egyáltalában nem féltek tőle. Éppen arra jött egy kéményseprő, én erélyesen rászóltam kisfiamra: ha rosszalkodsz, eladlak ennek a fekete Csúnyabácsinak!
Nos, mit történt?
Elengedte a kezemet, odament a kéményseprőhöz, felnézett rá, megfogta a kezét, és ment vele…
Ennyire félt a rémtől!

Ulinó – Annusta meg Csóka bácsi 1957
ANNUSKA sétálni vitte a gyerekeket, olykor külön Katicát előszeretettel hurcolta magával a Gimnázium-közbe, abba az udvarba, ahol lakott. Idős barátnői nagyon élvezték a kislány csacsogását. Folyton beszélt, aranyos volt.
Érdekesen ejtett ki bizonyos betűket. Én úgy fogalmaztam meg, hogy kicseréli, vagy lehagyja az ékezeteket. Ugyanis az ő betűt például ó-nak ejtette, az ü-t meg u-nak.
Nagy hahota volt az idős hölgyek körében, mikor megkérdezték, hogy hol van anyukád, miért nem jött ő is?
Erre úgy válaszolt, hogy „dolgozik, szó (sző), azért hogy nekem cipót (cipőt) vegyen.
Ha megkérdezték, ki vagy te, azt válaszolta (Annuska tanította rá):
„Ulinó” (értsd: úrinő) vagyok! Ha pedig valaki megkérdezte, hány éves, az volt a válasza:
„Kétésfélés” (két és féléves) vagyok.
Nagyon kedvelte a szép ruhákat, amikor valami újat kapott, azt föltétlenül be kellett mutatni az idős barátnőknek. Ott illegett-billegett előttük. Nagyon szerették őt.
Egy időben az udvarukba valahonnan egy nagy fekete madár (talán varjú) került Sérülés érte, nem tudott repülni, inkább csak jött-ment az udvarban. Az ott lakó idős úr etette, amíg annyira gyógyult, hogy elröpülhetett. Itthon, egyszer kis Katica azt mondta Annuskának:
„Annusta, gyere, menjünk Csóka bácsihoz”, ugyanis a madarat Csókának nevezték el, s ha már Csóka, a gazdája is csak Csóka bácsi lehet!

Gyerekek, talált kutya, meg Elekes bácsi 1961
FÜRDŐSZOBA ablakán kiláttunk oda, ahol – az épülettől kicsit távolabb – tüzelőtároló kamrák sorakoztak. A házban több család lakott, elég sok gyerek gyűlt össze az udvaron. Voltak kisebbek, nagyobbak, fiúk és lányok. A tágas helyen együtt jókat játszottak, néha összevesztek. Egyszer egy csapat gyerek egy jól megtermett, németjuhász kóbor kutyával vonult be az udvarba. Szelíd állat volt, biztosan hozzászokott a gyerekekhez, mert játszottak vele, lovagoltak rajta, mindent békésen eltűrt.
Egyszer nagy kutyaugatásra lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon. Mit látnak szemeim? Az egyik kamra ajtaja félig nyitva, s ott állt behúzódva Elekes bácsi, kezében baltával hadonászik kifelé. Nem mert kijönni, – de jobban is tette, mert az állat jogosan védte magát a felfegyverzett embertől. Csak ugatott, csaholt, ellenfelét nem engedte kijönni, ezzel is a világ tudtára adta, hogy védekezik.
A gyerekek félkört alkotva figyelték az eseményeket, csodálkoztak, hogy a szelíd állat milyen dühösen viselkedik; némelyikük kárörvendőn kuncogott, mert Elekes bácsi nemegyszer már őket is megkergette.

Nem akart elülni a zaj, ezért kicsit később az ablakból kiszólva, arra kértem a gyerekeket, hívják el onnan a kutyát, hogy kiszabadulhasson Elekes bácsi. Két gyerek elindult, szelíden elterelték az állatot, a fogságból szabadult szomszéd pedig gyorsan otthagyta a csatateret.
Ilyen volt a mi idős szomszédunk. Se a gyerekekkel, sem az állatokkal nem tudott bánni.

Családunkban történt
Velünk és családunkban időnként történnek mulatságok, események. Ezekből nyújtok át egy csokorral.

ASSZONYNÉV. A következő eset velem történt – 1961-ben. Fejtegetésem a leánynév-asszonynév használathoz kapcsolódik. Kórházba kerültem, – nem jegyeztem föl, hogy mivel. Az ágyakhoz jöttek az irodai alkalmazottak egy táska-írógéppel a fölvételt intézni azokhoz, akik állapotuk miatt nem mehettek át az irodába.
Hozzám érve, egy fiatal nő kérdezi tőlem az adataimat. Bemondom a nevemet. X-né F. Katalin. A nő csak néz rám, mintha nem jól hallaná…
– A férje nevét mondja! – szól rám.
Megismétlem.
– A férje keresztnevét, ne a lánynevét! – mondja, most már tagolva, indulatosan!
Mondom neki, hogy az nem az én nevem!
Csodálkozva néz rám… Nem érti…
Elkértem tőle a gépet, és magam beírtam a nevemet.
Láttam rajta, még most sem érti egészen, hogy nem Jánosné, Istvánné, vagy Sándorné vagyok…
Hogy mik történnek?
A következő eset is családunkban történt – 1964 ANYUKA KISBABA? Tízéves kislányom ölében ül a hároméves kisöccse, nagy albumot lapozva magyarázza, kit látnak a fényképeken. Egyik képen nagy fonott karosszékben másfél éves kisbaba képe látható, amint a karfájába kapaszkodva nevet. Lányom megszólal: – Nézed, Attila: a képen ez a kisbaba Anyuci. Kisöccse megdöbbenve néz rá, majd komolyan megkérdezi:
– Hülye vagy? Anyuka nem kisbaba!

FÉRJEM első házasságából való a következő poén 1965
Papája a fürdőszobában éppen zuhanyozik, mikor kislánya, Kriszti rányitja az ajtót. Kezét szájához emeli, döbbent arccal kiszalad, és azt mondja a mamájának:
– Anyu, te nem mondtad nekem, hogy a papa fiú!

MIT JELENT EGY ÉV? 1.) Tizenéves lehettem, amikor Erdélyben élő, idős nagyanyámnál töltöttem az iskolai szünidőt. Meglátogatta őt egy évvel idősebb lánytestvére, akivel annyira egyformák voltak, mintha ikertestvérek lennének. Én is szinte csak a ruhájukról tudtam őket megkülönböztetni.
Valaki a társaságból megkérdezte tőlük, melyikük az idősebb?
Mire az én kedves Nagymamám kihúzta magát, és bejelentette: én egy évvel fiatalabb vagyok nála, ő a nővérem! Mindenki mosolygott a válaszán, biztosan arra gondoltak, hogy mit számít egy év ebben a korban?

2.) 1943. Középiskolába jártam. Osztályfőnökünk a lányoktól egymás után kérdezte az adataikat. Mikor sorra kerültem, kérdezte: Mikor született?
Mondom, hogy X év, december 30.
– Hogy lehet valakinek ilyen születésnapja? – Kérdezi tőlem csodálkozva. Szülei nem várhattak még két napot? Ha fiú lenne, egy évvel hamarabb soroznák be katonának!
Bizony, ennyit jelent két nap vagy egy év!

3.) Arra is rájöttem, hogy bizony néha sokat jelent egy év, amikor én is nyugdíjas korba léptem.
Ugyanis, ha valahol megkérdezik tőlem, hány éves vagyok, az évszám után mindig hozzáfűzöm azt is, hogy én december 30-án leszek X éves!
Ugyanis igazán nem mindegy, hogy ugyanabban az évben valaki, januárban, vagy az év utolsó hónapjának utolsó-előtti napján jön a világra, mert ha például januárban lenne a születésnapom, akkor már egy évvel idősebb lennék!
Ennyit jelent egy év!

Attila
ÁTLAGOSNÁL jóval több gonddal járt legifjabb fiam, nevelése, mintha egészséges lett volna, mivel másfél éves korától rendszeres időközökben klinikai felülvizsgálatokra kellett vinnünk Budapestre.
Azonban aranyos kisgyermek volt. Később a Deák Ferenc utcai óvodába került, ahová korábban a két testvérét vittük: hároméves korában már szobatiszta lett, ugyanúgy időben fölvették oda, mint a többi egészséges gyereket. Az óvodában alig volt vele több baj, mint a többi óvodással, csupán kicsit nagyobb odafigyelést igényelt, amit ezen a helyen megkapott. Szerették őt korábban a bölcsődében, majd az óvodában is. Szerencsére, aranyos óvónéni, Incike csoportjába került, aki rendkívül sokat foglalkozott vele, szerette őt, és mindig maga mellé ültette, ezért nem volt vele semmi különösebb gond.

Attila a háztetőn. HAZAÉRVE az irodából, nem tudtam mire vélni a gyanús csendet, ami fogadott a ház előtt. Katica akkor nem szólt róla, csak jóval később merte elárulni nekem, mi történt akkor.
Vakáció lévén, otthon tartózkodtak a gyerekek, Attilát nővére vitte haza az országhatárhoz közeli nyári táborból, és az udvaron játszottak a közelben lakó többi gyerekkel. Hogy, hogy nem, valaki az épület lapos tetejére nyíló lépcsőházi ajtót nyitva felejtette. Talán dolgoztak odafönt.
Attila eltűnt a gyerekek közül. Katica keresni kezdte. Az egyik gyerek meglátta, hogy fönt, a lapos tetőn sétálgat.
Kati nagyon megijedt. Kérte a gyerekeket, ne kiabáljanak neki, nehogy megijedjen, ő pedig futva sietett föl, a rengeteg lépcsőn. Fölérve, lábujjhegyen közelített hozzá, nem mert megszólalni, már alig pár lépésre voltak a tető szélétől, majd hátulról sikerült elkapnia, talán az utolsó pillanatban. Néhány másodperc, és lezuhanhatott volna. Még most, amikor nekem elmondta, szinte sápadt lett az emlékezéstől. Rémülten hallgattam az elbeszélését.
Rózsahimlő. EGY NYÁRI reggel Attila lázasan ébredt, teste kiütésekkel tele; azonnal orvost hívtam hozzá. A gyerekorvost nem találtam a rendelőjében, s a körzeti orvosunk helyettese jött ki a lakásra, akit eddig csak hallomásból ismertem. Megvizsgálta, megállapította, hogy rózsahimlője van. Bár én is felismertem, mégis szükség volt arra, hogy lássa, ugyanis otthon kellett maradnom vele, nem mehettem dolgozni
.
Beszélgetés közben – mintha velem újdonságot közölne, és nem lennék vele tisztában – kijelentette, hogy a gyerek Down-kóros, ami nem gyógyítható, és csak úgy, mellesleg hozzáfűzte: „az ilyen gyerekek legfeljebb 12 éves korukig élnek!”
Ezt a megállapítását hallva, bennem egy világ omlott össze. Tudtam a betegségéről, hiszen állandóan jártam vele orvosokhoz és rendszeres felülvizsgálatokon vettünk részt Budapesten. Ráadásul minden hozzáférhető irodalmat elolvastam, és érdeklődtem szakemberektől is a rendellenességgel kapcsolatos új fejleményekről, de ilyesmiről nekem nem tett senki említést. Ezért, ezt így, valakinek az arcába vágni – kegyetlenségnek tartottam! Ezt követően félelemmel vártam az idők múlását, és amikor kisfiam elérte a tizenkettedik, és a további éveket, hálát adtam a jó Istennek, hogy nem vált be szomorú kinyilatkoztatása. Azóta is rossz szájízzel gondolok vissza arra az orvosra.
Más esetekben sem tartom helyesnek, akarom mondani: emberségesnek kéretlenül közölni hasonló nyilatkozatokat a betegekkel vagy a hozzátartozókkal.
**
Alvóváros. – MIELŐTT Lombos Márton elnök megbízást kapott az elnöki tisztség betöltésére, Balassagyarmatot nyugodtan lehetett alvóvárosnak nevezni. Neki viszont olyan ötletek pattantak ki az agyából, amilyenekre a város lakói korábban nem is gondoltak.
Ugyanis áttelepítették a megyeszékhelyet Salgótarjánba, amit akkor az ott lakók, főleg párthű emberek előszeretettel „Kismoszkvának” emlegettek. (A rendszerváltás után ezt a jelző már hallani sem szeretik.)

A mi városunk korábbi vezetői pedig szó nélkül tűrték, és nemigen törték magukat azért, hogy Balassagyarmaton is történjék valami. Kényelemből tették-e vagy csak nem mertek ellentmondani a megyei hatalmasságoknak? Ki a megmondhatója? Szinte megbénult az élet a korábbi tisztviselő-, kereskedő-, diák- és iskolavárosban. Nem tettek ellene, nem mertek szót emelni az ellen, hogy az egész megyére kapott központi pénzeket mind Salgótarján fejlődésére költötték.
Ott pedig a szegényes, kis bányatelepülésből – a megye más helységeinek rovására – építették fel az új, mostani városukat.
Mióta Lombos Márton került a város élére, hamarosan megindult Balassagyarmat fejlődése. Felpezsdült az élet. Elnökünk kiváló tárgyalókészséggel, az emberek, az illetékes hatalmasságok megnyerésével szerzett a városnak megbecsülést, és pénzt, hogy végre a letargiából feléledve, új életre keljen.

A nagy árvíz. – A VÁROSNAK óriási gondot jelentett, hogy a hirtelen tavaszi hóolvadás- és nagyobb esőzések következtében az Ipoly-part felőli területet árvíz fenyegette. A tavaszi árvizek idején az Ipoly szinte menetrendszerűen kilépett medréből, elárasztotta a part-menti utcákat, és az Óvárost. A folyóparton sorakozó épületek pincéit, udvarát megtöltötte a piszkos áradat, s hiábavalónak bizonyult az ún. „nyúlgátakkal” való védekezés.
1966-ban azonban olyan, még az eddigieknél is nagyobb pusztító áradás zúdult a városra, már nemcsak a part menti utcákat öntötte el, hanem feljött egészen a Révész Gábor utcáig, ahol az akkori bank épületének falát nyaldosta a szennyes víz. Mi akkor a Rákóczi út 41-ben laktunk, és az ablakból néztük a hatalmas folyó káros hatását, mivel az ár már majdnem elérte a főutcát. Megteltek pincék, a part-menti, mélyebben fekvő utcák házaiba beszivárgott az áradat, óriási károkat okozva az ott élőknek.
Fantasztikus embert ismerem meg az új főnökünkben.
Amint csökkent a víz mennyisége, elnökünk a legmagasabb fórumokon tett lépéseket annak érdekében, hogy szabályozzák az Ipoly folyót. Nagy erőfeszítések árán sikerült megnyernie az illetékes hatóságokat, és megkezdődtek a munkálatok a várost elkerülő részén a folyó medrének eltérítésére. Ezzel a város bizonyos területet nyert, amit aztán a nemzetközi tárgyalásokat követően máshol kárpótoltak, lévén az Ipoly határfolyó. Ezzel egy időben kezdődött meg a közös csehszlovák-magyar határállomás, valamint egy új, korszerű Ipoly-híd építése.
Attól az időtől kezdve a város megszabadult a fenyegető árvizektől.
*.*.*