ELMÚLT IDŐK-PILLANATKÉPEK-Szilánkok – 1.

Ajánló
Kötetembe rövid, néhány perces pillanatképeket, a velem, családommal és körülöttünk történt apró töredékeket, válogattam az elmúlt időkből. Szeretném, ha kézbe veszik, kellemes perceket nyernének az olvasással. Kötetemet eredetileg az évszázadunk első éveiben Emlékek címen állítottam össze, s a nagy terjedelme miatt három részre bontottam.
Első volt az Álmaim, azt korábban már föltettem ide a Napvilághoz, ez a II. kötet. Kérem, fogadják szeretettel.

Földrengés
1930-as években történt

VASÁRNAP, KORAREGGEL. Rajtam kívül még senki sem ébredt föl. Most kel a nap, sugarai bearanyozzák a szobát, ahol elmélázva figyeltem a szép reggelt. A nyitott ablakon át egy fecskepár repült be, itt köröztek mellettem, a fejem fölött. Csicseregnek, meg-megkerülik a szoba mennyezetének közepén lógó, szépen megmunkált, aranyozott, fehérburás függő petróleumlámpát.
Kis neszre ébredtem. Mi ez? Egyszerre azt látom, hogy a lámpa ide-oda leng. Jól látnak szemeim, vagy csak képzelődöm? Mintha a bútorok is kissé megmozdultak volna, s az éjjeliszekrényen tartott apró tárgyak: gyertyatartó, fényképtartó is összezördült. Csak néhány percig tarthatott az egész.
Nem képzelődés! Egy kisebbfajta földrengés volt.
Szüleim is fölébredtek a szokatlan neszre. Hálószobájuk az enyémtől alkóvval volt elválasztva, melynek nyílását egy nagy, nehéz, sötét bársonyfüggöny foglalta el. Anyukám átszaladt hozzám. Nem tartott sokáig az egész, így nem volt idő megijedni! Átmentem a hálószobájukba, odabújtam anyám mellé. Olyan jó volt mellette. Jó érzés volt hozzábújni, közelsége mindig biztonságot árasztott.
Ilyenkor szokott nekem mesélni, s kérdéseimre válaszolni. Még igen kicsi voltam akkor. Megkérdeztem tőle: hol voltam azelőtt, mielőtt megszülettem? Azt válaszolta: bár nem egészen értettem: a Jordán vizében fürödtél, ahol nagyon jól érezted magad.
Iskolás koromban eszembe jutott, s kíváncsiságból keresgéltem a terem falán függő nagy térképen, hol lehet a Jordán folyó?
Anyámék hálószobájában az éjjeliszekrény fölött volt egy bekeretezett fénykép, amely őt ábrázolta szép ruhában, fején hatalmas fehér kalappal. A menyasszonyi képe. Mosolya máig elkísér. Őrzök róla egy másik kedves régi képet is. Ott pedig elegáns kosztümben, akkori divatnak megfelelő kalappal mosolyog a fényképészre. Ezt a képet most legkedvesebb könyveim mellett a polcon őrzöm, ahol minden nap láthatom.

Tűz van!
1933

AZ ÉJSZAKA CSÖNDJÉT egyszerre harangzúgás veri föl. A faluban mindenki kiugrik az ágyból. Mi, gyerekek is fölriadtunk. Mi lehet ez a nagy lárma? Az ebédlőszoba ablakához siettünk, ahonnan erős világosság szűrődött a szobába. Nem messze, az úton túli szérűben lángok nyúltak az egekig.
A falu kis szertárából önkéntes tűzoltók az akkori egyszerű felszerelésüket vontatva, siettek a helyszínre. A közelben lakók pedig vödrökkel fölszerelve rohantak segíteni. A nagygazdaság és a szomszédos házak kerekes- vagy gémes-kútjaiból húzták, merítették a vizet. Az egész falu felnőtt lakossága tudja ilyenkor, mi a teendő. Minden kútnál felsorakozott egy-egy csapat. Férfiak, asszonyok és a nagyobb gyerekek álltak fegyelmezett sorba, kézről-kézre adták a vödröket egymásnak, a tűzoltók pedig locsolták, öntözték a tűzcsóvákat. Sietni kellett, mert sok kazal sorakozott a szérűben, s nem messze állnak a gazdasági épületek, az istálló, nehogy átkapjon a tűz máshová, mert óriási kárt okozna. Az istállóból már kivezették a megriadt állatokat a falu messzebb eső részére.
Ruhát kapkodtunk magunkra és kimentünk az udvar végébe, hogy közelebbről figyelhessük az eseményeket. Néztük a veszélyes tűzijátékot, amely nappali fénnyel világította be a keleti égboltot és az egész környéket.
Másnap átmentünk megnézni a tűz nyomait. Két hatalmas szalmakazal lett a lángok martaléka. Mindenütt füst és hamu… A szérű gazdája a szomszédok segítségével még igyekszik eltakarítani a tűzvész maradványait.
Figyelmesen hallgattuk az embereket, akik egymás közt értékelték a történteket: Igaz, kár az elégett szalmáért, de hála a Teremtőnek, meg a szorgos munkának, na meg annak, hogy szélcsend volt, ezért nem terjedtek tovább a lángok, mert nem messze a porták, házak már sokkal sűrűbben épültek egymás mellé, mint itt, a faluvégen, ahol a lángok fellobbantak.

Egyszer egy…

AZ ISKOLÁVAL egybeépített lakásban éltünk. Még kisgyermek voltam, mikor lestem, ahogy reggelenként sorban érkeznek a gyerekek az iskolába. Hónuk alatt, vagy egy kis vászonzsákban hozták könyveiket, kisebbek a palatáblát. Még iskoláskorom előtt nekem is volt egy palatáblám, azon én is gyakoroltam, utánoztam a betűket. Igyekeztem szép félkörökben rajzolni a csodálatos írást, ami akkor számomra varázslásnak hatott. Örültem, amikor a könyvespolcról leemelve a nagy képes, színes könyveket, ismerős betűket fedezhettem föl bennük.
Amikor az iskolába érve összegyűltek a gyerekek, nem volt szabad rendetlenkedni a tanteremben, hanem minden reggel kórusban, hangosan kellett mondani az egyszeregyet. Az akkor már hat osztályt magában foglaló egyetlen tanteremben zengett a gyerekek kórusa, amint a bűvös számokat skandálják. A kicsik a nagyokkal együtt mondták, bár nem értették, mégis fülükbe csengett, s azon keresztül rögzült a buksi fejükben. Először fölfelé: egyszer egy az egy, kétszer egy kettő… tízszer tíz: az száz, majd visszafelé: száz az tízszer tíz, kilencven: az kilencszer tíz stb. oda és vissza! Apám mindig azt mondta nekik, hogy ezt úgy kell tudni mindenkinek, mint az esti Miatyánkot.
A tanítás mindig a magyar imádsággal kezdődött:

„Hiszek egy Istenben
Hiszek egy hazában
Hiszek egy isteni örök igazságban
Hiszek Magyarország föltámadásában.
Amen”.

Mindezt az iskola folyosóján hallgattam, az ablakok alatt. Érdeklődéssel figyeltem, mi történik bent a teremben. Később, amikor csak tehettem, besomfordáltam a terembe, s elbújtam valahol a padok között és figyeltem, mi történik órák alatt.
Legjobban azt szerettem, amikor apám földrajzot tanított; érdekeltek a magyarázatai. A falra függesztett, nagy térképeken bemutatta az ország folyóit, hegyeit, elmagyarázta, hol vannak a városok, az országban hány vármegye van. Sok érdekes, számomra csodálatos dolog észrevétlenül, örökre befészkelődött agyam tekervényeibe. Mindig Nagy-Magyarországról hallottam kisgyermekkoromban. Kitörölhetetlenül ragadt meg bennem a mondás: „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország Mennyország!” Amikor a gyerekek órák közti szünetben elhagyták a tantermet, odamentem a térképhez és figyeltem a kék vonalakkal ábrázolt, kanyargós folyókat, a barna hegyvonulatokat. Csodáltam, hogyan betűzik a gyerekek a színes olvasókönyvekből a szöveget. A gyerekek sosem árultak el, ha láttak engem, bujkálni a padok között.