Elnézően egy teljes kört leírva

Abban a pillanatban, ahogy az égre tört nagyot ásított, aztán sugarainak csicsergésével így szólt: jó napot! Majd – mint a ragadozó, amikor prédáját megkívánja, sugárzó szembogaraiba melegséget ültetett, és visszhangra élezte ragyogásának fülkagylóit -, várt. Nem kellett sokáig unalommal töltenie az időt, mert a válasz vadászrepülőgép gyorsasággal csapódott atomjaihoz, hiszen a Visszaverhető sötét erőket mozgósított ellene, és átalakult szürke betondzsungellé. Égető szégyenfolt kezdte mardosni koronáját; nem értette miért akarják őt valakik megfosztani ettől a szolgálattól, mert hiszen ő valóban szereti ezt a mikor éjjeles, mikor nappalos munkabeosztást, és nincs semmi baja azzal, hogy mindig az ég boltozatán kell meztelenre vetkőzzön – méghozzá közönség előtt -, vagy éppen ott kezd láthatatlanságba burkolózni. De hát most ez van, és akkor ezt kell szeretni, vagy legalább megértéssel fogadni. Gondolatvilágához zárójelek csatlakoztak, és ő ezekkel folytatta annak menetét.
(Jó ez neki így [ismételgette], mert még most is teljes odaadással végzi, a ki tudja hány évezredes hivatását; a benne élősködő hibalehetőségekkel egyetemben. Olyasmi érzése támadt, hogy már biztosan kezd alkalmatlanná válni erre a feladatra, hogy azt, amit a kezdetekkor rábíztak, már képtelen jól teljesíteni, vagy esetleg a közelmúltban valamilyen óriás baklövést követett el, és éppen ezért óhajtanak azok a bizonyos valakik megszabadulni tőle. De hiába törte magát, mert nem jutott egyről a kettőre, ott toporgott továbbra is zárójeleinek magáncellájában. Még azt is érezte, hogy ez nem lesz egy légies libbenés, hogy nem fog ez a művelet egyik napról a másikra végbemenni, és kavargó érzéseivel karöltve körbe nézett. Mindeközben észre sem vette, hogy telt ajkának alsó részéből kibuggyant egy aprócska vércsepp [esetleg homlokából fakadó vörös verejték], mely halált megvető bátorsággal a mélybe vetette halmazállapotát [de előtte még kissé elidőzött állának gödrében, hogy mély levegőt vegyen]. Amikor szilárd talajt érzett talpai alatt [ez volt a Föld istenasszonyának megdicsőült emlője], mindenfele nagy nyüzsgést látott, szédítő lendületet, amelyben nem lehetett megállapítani, hogy ki az, aki fölfele igyekszik, és ki az, aki már lefele tart. Leírhatatlan volt a káosz, mert moccanni sem bírt; vagy köteleken függő élő emberkék állták el az útját, vagy pedig megmerevedett, már kötődés nélküli testek akadályozták haladásában. Pedig ő lélegző küldetést hordozott tarisznyájában, ez volt szemefénye. Nem kockáztathatott azzal, hogy máris a fagy sorsára hagyja a féltve őrizgetett hamuba sült tüzet. Úgy látta jónak, hogy lavinát gerjeszt és mindent elsöpörve horizontjából ér célba, ezzel szentesítve az eszközt, a küldetéstudatot, és pediglen azt, hogy minden kis rejtett zugba eljuttatja a szikrát. Elemi csapásként hömpölygött le egészen az óriás lábáig, ahol még nagyobb tömeggel kellett megküzdenie a gomolygó füstoszlopok birodalmában. Nem volt ez gyerekjáték, mert mérgező illat terjengett körös-körül, egy arasznyit se lehetett előre látni. Ekkor enyhén csüggedtség hatalmaskodott el izzó belsejében, mert tisztában volt azzal, hogy még hatalmas távolságokat kell bejárnia [még akkor is, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy ő mindig elég nagy tempót diktál magának, melynek értéke 299 792 458 m/s], és hogy minden egyes milliméterért keményen meg kell küzdeni. Tehát ezzel a kettős tudattal folytatta útját, melynek egyik állomására a végkimerültség állapotában érkezett meg. Ez volt a Csendes-óceán miliője, ahol nem maradt ideje gyönyörködni se felkelésében, sem pedig lenyugvásában, és még élvezni se élvezhette a hullámok zaftos történeteit; épphogy csak ellazíthatta érzékszerveit, és máris alávetette magát az árapály akaratának, majd, mint egy megtorpedózott anyahajó, nyögdécselve, de iszonyú gyorsan elkezdte zabálni a mélységet, csak süllyedt és süllyedt a koromfekete fenék irányába. Csak úgy hemzsegett az általa keltett nyomás körül a lét változatossága, korallvirágok csiklandozták köldökét, éhségét planktonok csillapították, és Atlantisz lányai daloltak neki örök szerelemről. Boldog volt ettől az utazástól, nem is fogta fel, amikor csillagtömegével megérkezett arra helyre ahol ki kellett oltsa magából azt a tüzet, amit tarisznyájában hordozott, és amit ebben a mélytengeri árokban kell hagynia. Lassan tért magához, és ez csak akkor sikerült teljesen [mármint a magához térés], amikor valósága már nem vetette meg álmait [így eufóriájának buborékai maguktól pukkadtak széjjel, kellemes érzést hagyva maguk után, és még erőszakot se kellett alkalmazni]. Minden úgy sikerült, ahogy azt még a „jó napot” előtt lefestette látomásának érintetlen vásznára. Amilyen gyorsan alámerült a kihívó mélységben, ugyanolyan óvatosan dugta ki fejét a habokból, mert nem akarta háborgatni csendjének forrását. Észak-nyugati irányba terelte tekintetét, hogy mihamarabb meglelje a felkelő nap országának partvonalát. Ahogy felfedezte isteni szél támadt, mely elröpítette őt egyenesen Kiotó városába, ahol éppen a világ hatalmai valamilyen keretegyezmény apropóján lázasan osztották az észt az üvegházhatású gázok kibocsátásának mennyiségéről, de jól működő lobbi-kultúrájuknak köszönhetően nem akartak megszabadulni a részrehajlástól. Ekkor esett le neki a tantusz [magyarán az, hogy a földi élőlények számára csak egy kéznyújtásnyira van a szeppuku, ami közel sem mennykapu, hanem inkább kiskapu akar lenni az, hogy benne látják a bűnöst], és az arcán megtelepedett szégyenfolt mosollyá alakult.)
Aztán elnézően sóhajtott és tette a dolgát!