Első gyermekem születése 2

Őrangyalom 2

Eljött az utolsó hónap, július.
Bizony, ekkorra már alaposan megváltoztak testméreteim.
A „lányok” mindig azzal húztak, s megkérdezték, mikor megyek már szabadságra, mert a végén még nekik kell, itt az irodában bábáskodni a gyermek érkezésekor, kénytelenek az ehhez szükséges kellékekről: a baba részére ruhakosárról és egyebekről gondoskodni. De én jól bírtam az állapotommal járó nehézségeket, jobban éreztem magam az irodában, mint otthon, (otthonnak nehezen lehetett elképzelni) ezért csak egy héttel a nagy esemény előtt kértem szabadságot, hogy minél hosszabb idő jusson majd az újszülött gondozására. (Akkor még nem volt olyan kedvezmény, hogy sokáig otthon lehetett a gyerekeket gondozni.)
Másállapotom elejétől rég’ ismert orvosomhoz (dr. O. Emilhez) jártam ellenőrzésekre. Szeretettel fogadott, bár tudta, hogy kiléptem az Acélgyárból. Most is örült, amiért hozzá fordultam.
Aztán eljött a nagy nap! Korán fölébredtem. Reggel végigmentem a hosszú udvar végében levő, általam már „modernizált” patakparti toalettbe, s még út közben észrevettem a biztos jelt, ami magától indult el. Bár anyukámmal pontosan kiszámítottuk az időpontot, mégis meglepetéssel vettem tudomásul. Kicsit megijedtem. Árvának éreztem magam, mintha a házban – szándékosan írtam, hogy házban és nem azt, hogy otthon, mert sosem tudtam annak tekinteni – egyedül élnék, s nem is lakna itt rajtam kívül még másik két nőnemű lény, akik már mindketten megélték az anyaságot. Tudtam, mit kell tennem, nekik nem szóltam.
Átnéztem az előkészített kis bőrönd tartalmát, saját kórházi felszerelésemmel és gyönyörködtem a csodálatos apró babaholmiban. Tudtam, hogy nem várhatok sokáig, előbb-utóbb el kell indulnom a kórházba, ami bizony, elég messze esik innen, a világ végéről.
De mit ad Isten? Azt hittem, kápráznak szemeim, amikor kicsit később kitekintettem a konyhai ajtón át az udvar felé.
– Ez nem lehet igaz! – Az állomás felől, épp’ a koszos kis patak hídján, csomaggal a kezében, az én édes jó anyukám közeledett! (Az Őrangyalom súghatta neki, hogy szükségem lesz rá.)
Szinte csodával határos, hogy megérezte azt a pillanatot, amikor a legnagyobb legjobban kell! Ilyenkor eszembe jutott, lám, őrangyal vigyáz rám! Anyám soha jobbkor nem jöhetett volna!
Örömujjongással fogadtam, most már nem éreztem magam árvának, elhagyatottnak. Tudtam, hogy biztos kezekben leszek. Reggeli után együtt, sétálva elindultunk a kórház felé, mivel annyira még nem sürgetett az idő.
Lehetett már tizenegy óra, mire beértünk a kórházba. Gyors vizsgálat után megnyugtattak, hogy minden rendben van, nem kell sokáig várni, 1-2 órán belül megérkezik a trónörökös vagy trónörökös-nő.
1951. augusztus 3. Pontban délután félkettőkor megszületett 3,25 kg súllyal, 52 centi hosszúságban, első gyermekem, akinek György István nevet választottunk! Komplikáció nélkül, minden legnagyobb rendben zajlott le. (Abban az időben ezt még előre senki sem tudta megjósolni, mindenkor meglepetést jelentett a baba neme.)
Anyukám végig ott lehetett mellettem, ami nagy nyugalommal töltött el. Mindketten leírhatatlan boldogsággal öleltük magunkhoz a csöpp emberpalántát. Mindezeket emlékezetből írom, mert ebben az időben nem vezettem rendszeresen naplót. Mégis, ezek az események annyira tisztán, világosan rögződtek emlékezetembe, a szülőszoba berendezése, a kórházi folyosó látványa is úgy él bennem jóval több, mint fél évszázad távlatában, úgy, mintha most történne minden…
Az viszont nem egészen világos előttem, miért nem emlékszem az ezt követő időre, hogy mikor érkezett meg az ifjú apa, pedig tudom, hogy akkor ő is boldog volt és a sok gondunk-bajunk közepette még szerettük egymást. Azt sem tudom emlékezetembe idézni, hogy a rokonságukból meglátogattak volna a kórházban. Lehet, hogy mindez nálam az egész életemre jellemző, védekező mechanizmus, mert a kellemetlenségeket, amelyeket lehet, minél hamarabb automatikusan kitörlöm az agyamból!
Anyukám velem maradt egy hétig, bár neki is kényelmetlen lehetett ebben a rettenetes környezetben tölteni a napjait, de rajtam akart segíteni. Addig nekem is jobb volt, mert jelenlétében – már amennyire tőlük telt – moderálták magukat, legalább addig igyekeztek nem bántóan viselkedni, bár ez biztosan eléggé nehezükre esett.
Anyukám alig köszönt el tőlünk, két napra rá, egy kis csomagban levelet kaptam tőle, és a keresztelőre készített gyönyörű csipke-réklicskét. Levelében – többek között – a következő kedves sorokat írja: „… első ajándékom kisfiadnak, s kívánom, hogy annyi áldás és boldogság legyen a kis unokánkon, amilyen boldogan s szeretettel készítettem. Isten áldása kísérjen Benneteket további útjaitokon! Most készül a főkötőcske is, amint elkészül, szombaton reggel a busszal elküldöm.
Írjátok meg idejében, mikor menjek értetek, alig várunk már!
Sok szeretettel gondolunk Rátok vasárnap (a keresztelőn), és mindnyájatokat csókolunk.
1951. VIII. 9. Anyu”

Böbét – Gyurka legidősebb nővérét – kértük fel keresztmamának, ugyanis a családjából egyedül ő, aki általában velem szemben normálisan viselkedett. Pista bátyámat és feleségét, Etát távollétükben szintén bejegyeztettük keresztszülőnek. Következő vasárnap került sor a keresztelőre, minden különösebb külsőséget mellőzve, a katolikus plébániatemplomban.
Fiatal pap végezte a szertartást. Arra emlékszem, hogy a csipkecsodákba öltözött csecsemő-ifjú nem viselkedett illendő módon, mert a szertartás idején gyanús hangok hallatszottak a pólyából. Nem tehettünk semmit ellene, mindenki úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre.
Ekkor kapta apja után a György, és mindkét nagypapája után az István nevet.

**.**