Eltört egy tárgy

A cím egy egészen hétköznapi, egyszerű közlést, ténymegállapítást tartalmaz. Eltört egy tárgy. Ennyi és semmi több. Tényleg semmi több? Egy tárgyhoz, még ha dísztárgy is sokféle kötődés, vonzalom köthet, hiszen a tárgy mindég egy embert, emberekhez, volt emlékezetes eseményekhez, okokhoz kapcsol. Ahhoz kapcsol, akitől kaptuk, aki gondolt és gondol ránk, akinek mi vagyunk, voltunk a kedvesek és aki esetleg nekünk is kedves, vagy az volt valaha. De jelentheti azt az embert, azokat az embereket is, aki, vagy akik verejtékes munkájukkal készítették azt a tárgyat, ami eltört kereskedelmi eladásra. Az Ő munkájuk is megsemmisült, de megsemmisült valami belőlünk is, hiszen azáltal, hogy a tárgyat megvásároltuk saját használatra, egy kicsit magunkból is összetörtünk a saját figyelmetlenségünk, ügyetlenségünk által. Az eltört tárgyat talán még össze lehet valahogyan ragasztani, de a tárggyal együtt összetört lelket, szívet vajon össze lehet-e ragasztanunk? Nem hiszem, hiszen ezáltal valami megszakadt. Valami olyasmi szakadt meg, amely össze nem ragasztható, cserepei, hulladékai, töredékei többé talán soha össze nem illeszthetők, eggyé nem varázsolhatók. Minden tárgyhoz kapcsolódhat jó és rossz emlék is, de az emlék sem varázsolható lelkünkben soha eggyé, ha eltörik egy tárgy képében. Hiszem emléke a tárgy által örökül át bennünk az adott személytől, személyektől, akiktől, vagy akitől a tárgy hozzánk került. Ha Ők jó szívvel adták, szeretetüket irántunk ezzel a tárggyal is kifejezték, kifejezték azt, hogy akkor mi neki, nekik nagyon kedvesek voltunk és most ez az emlék egy vigyázatlan, talán felelőtlen pillanat alatt darabjaira hullott szét szomorú emlékeztetőjeként az akkori emberi figyelmetlenségnek. Így is egy kedves nyár, egy jó baráti társ, társaság emléke vált talán örökre semmivé és semmissé elemeire hullva, hiszen az emlékezet nem darabolható szét. Az vagy egyben megmarad, vagy teljesen megsemmisül, mint ez a tárgy is, amely az imént esett le egy vigyázatlan és figyelmetlen mozdulatom következtében. A tárgy ,,sikítása" még most is a lelkemben van. Igen, a tárgyak is tudnak szívszaggatóan ,,sikítani", szenvedni. Csak a tárgyak mindég védtelenek. A tárgyak soha sem felelnek a velük elkövetett tettekért. A felelős mindég és minden esetben a tárgyakat alkotó. létrehozó és tudatosan felhasználó ember. Ilyenkor már abszolút felesleges arra gondolni, hogy vajon tudom-e a tárgyat újjal pótolni, vagyis újat vásárolni. Tárgyat, ha anyagilag nehezen is, de talán még vehetek, de a tönkretett, összetört emlékeket, általában az emlékeket megvásárolni nem lehet. Azok csak az élőlényekben található fogalmak és érzelemként csakis az ember lelkében élnek, élhetnek tovább akár úgy, hogy azok egy tárgy, vagy tárgyak közvetítésével egy megtörtént régen volt kellemes eseményre, eseményekre, közösségekre emlékeztetnek és azok ha összetörnek, akkor a lelkünkben, szívünkben élő kapcsolódó emlékképek is összetörhetnek. A lelkünkben, szívünkben élő emlékképek pótolhatatlanok. Vétkes, vagy vétlen összetörésükkel magunkat szegényítjük el és mások lelkében, szívében ejtünk súlyos sebeket. Ezeknek az árát pedig semmilyen valutában, fizetőeszközben kifejezni nem lehet! Az ára az emberi érzelemvilág csorbulása és a következménye a lelki fájdalom nekünk és talán másoknak is. Megéri?