Elveszve (1. fejezet)

1.

Durva és indulatos szavak, ökölbe szorított kéz, a tenyérbe mélyedő körmök pirosló rovátkái… és könnyek. Ezek az emlékeim. Az emlékek egy elmúló szerelemről. (ó, ha te tudnád, hogy még annál is sokkal több volt) Forró az éjszaka, a hold kényesen feszül bele a biztonságos feketeségbe, s körülötte, mint hű szolgái sorakoznak a pislákoló csillagok. A szél játszik, s ügyesen keveri össze a szagokat és az illatokat. Felhő nincs az égen, így beláthatom az egészet, ahogy a nyirkos fűben a hátamon fekszem, és arra várok, hogy valami csoda történjen. Egyszerű ember vagyok, egyszerű érzésekkel és gondolatokkal. Egyszerű életre vágytam. Azt akartam, hogy az érzés testet öltsön, és gyermeki szeretkezésben forrjon össze velem. Azt akartam, hogy szeressenek. És akkor eljött. Óvatlan voltam és hagytam, hogy bekússzon a lelkembe, a húsomba vájjon és megismerjen. (mert akartad) Azt hiszem sosem értett meg. De ez nem számított, akkor nem. Ostobán vágytam az érzelmekre, pedig tudnom kellett volna, hogy a képzelet tengerét felfalja a realitás óriása, s én a tengerben úszva az óriás gyomrában végzem majd sok buta sorstársam mellett…
Némán ülök és forgatom a szememet, de a gyomor sötét és nyálkás, időre van szükségem, míg a szemem hozzászokik. A percek egymásba folynak, szinte kínlódva csúsznak össze és egyesülnek, így formálódik az idő, az örökkévalóság. Lassan megszokom a vak sötétséget és látom magam körül az ostoba és szerencsétlen arcokat – mintha tükörbe néznék. (látod, látod) Csak ülnek, és maguk elé bámulnak, mintha nem akarnának többé mozdulni; és furcsa módon én sem érzem a kényszert, hogy ebből a süppedős, csúszós masszából szabaduljak; itt akarok maradni és sajnálni magam – sajnálni és sajnáltatni. És akkor hirtelen rám tör a vágy, hogy újra önmagam legyek: egy egyszerű ember. Véget akarok vetni az egésznek, kapálózni kezdek, mert érzem, ha tovább maradnék, elnyelne a gyomor mélye, és tényleg ez lenne az örökkévalóság – az én örökkévalóságom. Üvölteni szeretnék, de a torkomban gombócokká változott néhány gonosz, apró manó, s én képtelen vagyok kiejteni a szavakat. Aztán arra gondolok, hogy talán ez az egész csak lázálom, és ha behunynám a szemem, eltűnne az óriás, az emberek, minden. Meg fogom próbálni. Összeszorítom a szemem, a pilláim úgy feszülnek egymáshoz, mintha soha többé nem akarnának szétválni; csak arra koncentrálok, hogy visszajussak a nyirkos fűbe, a kertembe, a saját kis világomba. Nem érzem mennyi idő telt el. Lehet, hogy egy perc. Vagy egy óra. Vagy három. Nem tudom. Nem érzékelem az időt. Nehezen tudom magam rávenni, hogy kinyissam a szemem. Félek. Pedig én nem szoktam félni. Mindig büszke voltam rá, hogy mennyire bátor vagyok, hogy bármivel szembe merek nézni. (na persze) De most félek, ha kinyitom a szemem, még mindig az óriás gyomrában leszek, és akkor elvesztem a reményt. Remény. Utálatos, megfoghatatlan fogalom. Erőt kell vennem magamon, ki kell nyitnom a szemem. Meg kell tennem. Most. Az álmos fénysugarak komiszul szöknek be pillám alá, s ezen felbátorodva pislogni kezdek szaporán, hogy minél hamarabb láthassak. Amint a szemem megszokja a gyér fényt, nyugalom suhan át a testemen és a lelkemen: a kertemben vagyok, ugyanott, ahonnan elindultam kis utazásomra. De vajon mi volt ez? Álmodtam volna? Le kellene írni. Mert elillan. Ahogy mostanában minden, kicsúszik a kezeim közül. Főleg a szavak. Hiába üldözöm őket kétségbeesetten, talán fel kellene adnom. Kiráz a hideg. Komótosan feltápászkodom; elég hűvös van. Lassan három óra lesz. Ideje volna lefeküdni. Bemegyek a házba és a maradék négy órámat intenzív pihenésre szánom.

***

Az írógép kipihenten bámul rám az íróasztalról. Szeretnék odamenni, és megmutatni neki, hogy nem lesz mindig így. Nem lesz mindig dologtalan, inkább élvezze a pihenést a gúnyolódás helyett. Mert ha egyszer visszajön… De nem. Nem tudok, még odamenni sem tudok, nincs erőm. Jönnek velem szembe a dolgok, és én mégsem vagyok képes nyakon csípni őket, nem tudom a magamévá tenni a történteket, elhagytak a szavak. Régen másképp volt. Büszkén vonultattam fel sorsokat és jellemeket. Szerettem őket, hálásak voltak. A viszonyunk harmonikus volt, aztán történt valami. Valami furcsa fordulat, valami megmagyarázhatatlan és idegen, aminek a hatására egyedül maradtam. A teremtményeim felhúzták az orrukat, és a sarokba vonultak duzzogva. Nem jönnek, hiába hívom őket. (megérdemelted, megérdemelted)
Az utazásokkal kezdődött. Eleinte még csak néha ragadtak el, és az is előfordult, hogy utána le tudtam írni. El tudtam mondani. Furcsán néztek az emberek, de akkor még legalább képes voltam rá. Már nem megy. A hatalom, amellyel bírtam, és játszottam, most elérhetetlen magasságokban nyújtózik a fejem felett. Adnék, de nem kapok hozzá eleget. Kérnék, de nincs kitől.
Az óra lustán zörög az éjjeliszekrényen, a mutatók csigalassúsággal másznak, néha, ha elég erősen nézi az ember, látszik a lábnyomuk. Kényeskedők. Az óra mellett heverő könyv türelmesen vár. Vár, hogy végre a kezembe vegyem, hogy végre elmondhassa minden gondolatát, de már napok óta képtelen voltam rá figyelni. Kicsit talán neheztel. Az óra ugyanolyan kényesen üti el a négyet, ahogy a hármat ütötte. És én még mindig bámulom a kis foszforeszkáló pálcikákat.

***

– Nem jutottam sokra a csajjal – dünnyögi unottan, és szemét dörzsölgetve Milán. Ez az ember egy igazi pojáca. A rosszabbik fajtából, persze, már ha van jó pojáca is. Minden héten új hódításairól zagyvál, a szavak csak úgy ömlenek a szájából, és én gyakran érzem úgy, hogy legszívesebben odamennék hozzá, és megráznám, hogy meglássa már végre a korlátot. (vagy megfojtanád)
– Pedig mindent bevetettem, tudod, milyen meggyőző tudok lenni, – persze, mindjárt elhányom magam tőled, te kis féreg – és mégsem sikerült az ágyamba csalogatnom. És még a kocsiban sem akarta!
– Pech – válaszolom olyan hangsúllyal, melyből remélem megérti, hogy legkevésbé sem érdekel az ostoba nője, (aki talán nem is volt olyan ostoba, ha nem bújt egy féreg ágyába) se semmi olyasmi ami a nyomorult kis életével kapcsolatos. De nem. Csak mondja tovább rendületlenül. Szeretném félbeszakítani, és közölni vele, hogy három óránál nem aludtam többet éjszaka, de ahhoz, hogy őt el lehessen viselni ép ésszel, tizenhárom óra se lett volna elég; szeretném, ha felfogná, hogy számomra ő egy nulla, egy senki, egy itt felejtett koszos papírzsebkendő. De nem szólok. Az iroda falai fenyegetővé válnak, mintha közelebb jöttek volna, ez meg csak mondja és mondja és mondja. Tényleg megmozdult az a kép a falon? Olyan érzésem van, mintha a rajta éldegélő ráncos arcú halászember megunta volna a mindennapi tevékenységet, és most el akarna indulni, hogy körülnézzen a nagyvilágban. Hátha talál valami jobb elfoglaltságot. Az utána maradó üres naplemente, és a kis facsónak nyugodtan táncoló vonalai belevesznek a fal fehérjébe. És még mindig beszél. Rég nem figyelek rá. Arra gondolok, mikor ő még itt volt velem.
– És képzeld, még a taxit is kifizettette velem, ezek után! Mit képzel ez a csaj magáról?! – hagyd már abba, mert megfájdul a fejem. A lélegzetvételnyi időt kihasználva közbeszólok.
– Nem azt mondtad, hogy el akarsz menni ebédelni? Mert akkor indulnod kéne, lassan lejár az ebédidőd – igazából nekem tényleg mindegy, hogy mit csinálsz, csak ebből a szobából menj ki, az én életemtől sétálj minél messzebb, menj, menj, menj. Milánka, a tökéletes, daliás ifjú, a főnök pici fia. A szülei gazdagok, de boldogtalanok, az apja csalja az anyját, mindenki tudja, szerintem az a kis nő is, hiszen nem buta. Mégsem tesz semmit. Neki fontosabb, hogy a legdrágább üzletekben vásárolhasson, a legpuccosabb éttermekben ehessen, és a nyarat az olaszországi villájukban tölthesse – egyedül. Ő az az örökké fogyókúrázó, hiú típus, nagyon csinos, apró termetű, szőke és kék szemű. Életkorából legalább tíz évet letagadhatna. Látszólag elégedett, de valószínűleg inkább beletörődött a sorsába. Sosem értettem az ilyen nőket. Büszkeség semmi, amikor kell, behunyja a szemét, és igyekszik megszokni azt a jellegzetes illatot, amit már évek óta érez férje ruháin. Fojtó, intenzív illat. Hogy nem fordul fel a gyomra, mikor a mosógépbe rakja a ruhákat, amiket előző este egy másik nő tépett le a férjéről. Lehet, hogy egy kurva volt, de valószínűbb, hogy az állandó szeretője. Mindig tudja az asszony, éppen melyik van soron. Ez ám az idill! A férfi negyvenes évei végén járó üzletember. Mint a filmekben. Középmagas, barna bőrű. Nem kimondottan jóképű, de van benne valami (persze a vastag pénztárcáján kívül), ami hatással van a nőkre. Mindene megvan. Szépen felépített család, kutya játszik a kertben. Kisfia jó úton halad, hogy a nyomdokaiba lépjen, felesége még ma is dekoratív. Külön utakon jár, már nem is emlékszik, mióta nem beszélgetnek egymással. Neki így jó. Ideje és energiája nagy részét a szeretőjére kell fordítania, problémás nő, de biztosan megéri. Hosszú évek óta tart a kapcsolata ezzel a nővel. Olyan számára, mint egy alternatív menekülési útvonal. A látszólag tökéletes életéből, a látszat-harmóniából, a látszat-szeretetből. Egyre ritkábban marad ideje a pótolhatatlan, kikapcsolós, lelazítós estékre, de még mindig ragaszkodik hozzájuk. Sosem megy kétszer ugyanahhoz a kurvához, de minden héten ellátogat abba a kis körfolyosós házba, ahol a madame (ő szereti így nevezni) mindig meg tudja lepni valami újdonsággal. Hol egy egzotikus, ázsiai lány várja, hol egy gyönyörű szőke. Kevés olyan típus van, amit még nem próbált ki. Szüksége van a kielégülésre. Fáradt, karikás szemeiből lassan fogyatkozik az élet, szívroham fogja elvinni néhány éven belül.
– Elnézést, ha untatom a kisasszonyt! – vágja oda sértődötten Milán, feláll, és távozni készül. Ezek szerint mégsem annyira ostoba, mint hittem, és megértette a nem túl burkolt célzást. Semmit sem teszek, vagy mondok, hogy kimentsem magam. Most nem. Vállalom, hogy egyedül akarok lenni. Remélem, sokáig nem jön vissza. Valamit még morog maga elé, nem hallom pontosan, mit, de végtelenül hidegen hagy. Szerencsétlen csődtömeg. Azt hiszi, hogy valaki, pedig egy senki. És azok közül is az idegesítő fajta. Ahogy kattan mögötte az ajtókilincs nyelve, mintha egy új dimenzió nyílna meg idebenn. Ahogy kilép, mintha távozásával kiszippantaná az összes zavaró tényezőt. (vidd, jó messzire) Most rá akarok gondolni. És ehhez nyugalomra van szükségem. Furcsa, hogy még mindig igénylem, hogy rá gondoljak. Ennyi idő után is jólesik a nosztalgia. A negatív nosztalgia. Mert nem csak a bódító dolgokra emlékszem ilyenkor, hanem a fájdalomra is. Többet gondolok a fájdalomra. Mint valami ócska drog, az életem meg egy szakadt ponyvaregény.

***

Hazafelé utazom a munkahelyemről. Sikerült annyira a lelkébe gyalogolnom a kis csúszómászónak, akivel az irodámat vagyok kénytelen megosztani, hogy felém se nézett a nap további részében. Na meg a munka felé se. De még így is megérte. Nem érdekel, mit csinálhatott, most még az sem érdekel, ha panaszkodott apucinak. Csak bámulok ki a villamos ablakán. Alig látok ki rajta a firkáktól és karcolásoktól. Láthatnék egy teret, zöldellni kezdő fákkal és bokrokkal, és játszótérrel, meg egy eldugott paddal az egyik nagy fa alatt, talán kedvem támadna leszállni, és üldögélni ott egy kicsit, csak nézni a futkosó gyerekeket és a vidám kutyákat, a berregő galambokat, ahogy kutatnak néhány morzsa után a földön, és nem gondolni semmire. De nem látom a teret. Mert akkor hirtelen megrohan egy történet. Egy rongyosra szaggatott focilabdát fedezek fel a sínek mellett. Ez az, igen, gyere, gyere, már olyan régen éreztem a hullámokat. Átkapcsolok.

Kilehelte a lelkét, az út szélén feküdt meggyalázva, rozsdás sínpáron futó sárga szörnyetegek haragjának, és loholó autók gyilkos kerekeinek kitéve, a hajdan szebb napokat látott focilabda teteme. Piciny lelke egy távoli felhő csücskén ülve szemléli egykori testét. Múltba révedő tekintetéből egyértelművé válik, hogy azokra az időkre gondol, mikor még büszkén dagadt melle, kemény fickó volt, szabályos, kerek, fekete-fehér, és egy leheletvékony piros csík követte alkalmazkodón a testét felépítő csinos kis hatszögeket. Szerették őt. A gyerekek minden délután vele játszottak a téren, dobálták, rugdosták, kergették, de ő nem bánta, sőt, ez adott értelmet életének. Hétköznap türelmetlenül várta az előszobaszekrény legalsó polcán berendezett szerény kis hajlékában, közvetlenül a görkorcsolya és az ugrókötél mellett, hogy véget érjen az iskola, és ő kerülhessen a középpontba. Ilyenkor tündökölt csak igazán. Megbecsülték. Ő volt a forrása a vidám kacajoknak, melyek csak úgy zengtek a panelházak kopott, firkált falai között. Aztán eljött az a végzetes nap. Minden úgy indult, ahogy szokott, napsütéses tavaszi délutánon a kisfiú hóna alatt érkezett a térre, és kezdetét vette a játék. Azonban hirtelen felbukkant, nem tudni honnan, talán a semmiből érkezett, a tény csupán az, hogy egyszer csak ott volt, egy vicsorgó fogsor. És a következő pillanatban már érezte is a szorítást, megpróbált elgurulni, de esélye sem volt, a gyerekek kiabáltak, de nem segítettek neki, magára maradt, egészen egyedül, küzdött, harcolt az életéért, aztán érezte, hogy elfogy az ereje lassan, de még mindig nem adta fel, hatalmas levegőt vett, és megfeszítette magát, valahogy sikerült kicsusszannia az éles fogak közül, és a földre hullott… De amint földet ért, érezte, hogy már nem a régi. Csupán néhány másodperce volt ott heverni, ugyanis a fogsor megint rátámadt, és ezúttal nem eresztette többé. A gyerekek még mindig kiabáltak. Érezte, ahogy elemelkedik a porból, szorítás, heves rázkódás jobbra, balra, jobbra, balra… majd egy hosszú szusszanás, és vége volt. A szorítás gyengült, de ezt a labda már nem érezte. A lelke már a felhők felé szállt. A fogsor eloldalgott. A gyerekek összegyűltek, körbeállták a lapos bőrt, addigi becses barátjukat, néhány percig szemlélték, tanácskoztak fölötte, majd az egyikük elszaladt. A focilabda lelke felfelé szállva reménykedve nézett a fiú után, tán azt gondolta, hogy valahogy megpróbálják újraéleszteni. Aztán megnyúlt az arca, mikor látta, hogy a visszatérő fiú hóna alatt egy új, egészséges labdát hoz. És a játék folytatódott. Nélküle. Róla egészen megfeledkeztek. Hűtlenségük égette a lelkét. Csak hevert ott tehetetlenül, szánalmasan, a szél arrébb sodorta, belepte a por. Lebillent a járdaszegélyről, és ott feküdt az út szélén, meggyalázva, rozsdás sínpáron futó sárga szörnyetegek haragjának, és loholó autók gyilkos kerekeinek kitéve, a hajdan szebb napokat látott focilabda teteme.

Régen ezek a hullámok a nap minden percében jöttek. Nekem kellett visszafogni őket. Ömlöttek a történetek, letámadtak, összefogtak, szorítottak. Belém fonódtak, nem én birtokoltam őket, hanem ők engem. Ki akartak sajátítani. Egyik a másik után nyomakodott előre, mind sorra akartak kerülni. Most meg… Úgy örülök ennek a kis foszlánynak, mintha valami átkozott regény volna. Úgy kapaszkodom belé, mintha ez lehetne az első lépcsőfok, ha most végre felkelhetnék a lépcső aljából, ahová zuhantam, és elkezdhetnék újra felfelé lépkedni; még hogy lépkedni! Mászni, őrült lassúsággal haladni legalább egy kicsit előre. Leszállok a villamosról, baktatok a házam felé. A kulcsaim mindig bújócskát játszanak, és általában ők az ügyesebbek. Hiszen én már felnőtt vagyok. Bejutok. Fáradt vagyok, elcsigázott. Nem vágyom másra, csak egy forró fürdőre és az ágyamra.

***

A hátamon fekszem és bámulom a plafont. Kemény az ágy. Itt vagyok, nem vagyok. Láttok? Hallotok? Értetek? Segítsetek…
Csak létezem itt valami cseppfolyós anyaggal teli befőttesüvegben, kalimpálok a lábammal, mert lehúz a ragadós massza, levegőért kapkodok, de az üvegre rácsavarták a tetejét, és még csak lyukakat sem ütöttek rá hatalmas késeikkel. Vagyok, de nem látok. Hallok, de nem érzek. Körbezár az átlátszó üvegbörtön. Nem hallatszik ki a hangom, de nem is kiáltok. Csodálkozó arcok bámulnak keresztül börtönöm falain; felemelik az üveget, néha megrázogatják, olyankor felkeveredik az anyag, ami az életem. Nem értenek. Nem is érdekli őket igazán, csak addig az üres percig, amíg csodálják az anyag sokszínűségét. Aztán érdektelenné válik számukra. Elfelejtik. Mert kívülről nézve olyan egyszerű és szép. Belül viszont ambivalencia lakik. A folyadék körülölel, édesen, de fullasztón, de a levegő sem tiszta. Nem biztos, hogy odakinn jobban érezném magam. Sőt. Lehet, hogy megölne a levegő. Az is lehet, hogy annyira belém ivódott már az anyag, hogy nem létezhetek nélküle. Létezhet az ember az élete nélkül? Jó lenne néha kívülről is megnézni. Az üvegfalon túlról. Hátha akkor tisztább lenne a kép, és a rajta táncoló sziluettek. Tépett ruhájú asszonyok, nevető vének. Meg a szigetek. Ahol azért meg lehet pihenni. Ahol mindig száraz a talaj, ahol várnak. Ahol szeretnek. De ezek csak pillanatok, a nagy Egész viszont lehúz. Van kiút, úgy, hogy ne kelljen sehová mennem? Mindig ez az átkozott utazás… Van válasz a fel nem tett kérdésekre? Van itt valaki, akit ez az egész egyáltalán egy kicsit is érdekel?!