Emberek, én…

Nem azért írom mindezt, mintha szeretnélek titeket, nem szeretlek tudjátok meg!
Ezt már akkor eldöntöttem, amikor anyám combjai közül kirángattak és popsimat csapdosták, hogy elordítsam magam. Ordítottam is, mint vadszamár a ködben, mert semmit nem láttam, de mikor kinyitottam a szemem és végignéztem magamon, bevallom, annyira megundorodtam nyálkás, halovány testemtől, hogy mai napi se értem, miként tudott anyám, úgy ölébe venni. Ráadásul még szeretett is, sőt ma is szeret!
De én nem tudok szeretni azóta se, csak undorodni tudok, most már nem saját magamtól, mert a kis béka nyálkáját lemosták rólam, a pelenkába folyt erőlködéseimből is kimostak már számtalanszor, pedig nem mondhatnám, hogy nem voltam undorítóan büdös néha-néha.
Bizonyára ez okozta, hogy őszinte ingereimet az undor korbácsolja ma is, ha ádámbűzt érzek és ezt nyíltan ki is kajabálom, állítólag őszintén, úgy ahogy egy őszinte ingerelthez illik.
Nem mindenki állítja ezt, lehet én sem, de én annak hiszek, akinek akarok, mert én nagymenő voltam és állítólag leszek. Mindenre amit tudok, az élet tanított meg és nem más! Mert, ha más tanított volna meg móresre, és kiütötte volna az egyik tejfogam, amikor rám tört az első undor, akkor most nem lennék ennyire undorodós fajta.
Félteném végleges fogaim és várnám, hogy kibújjon az a leghátulsó, amelyik bölcsességet ad annak, aki vigyáz rá, csak utána hangoskodnék.
Ezer szerencsém van azzal, akinek már kihúzták a bölcsessége fogát, ezért máris látja bennem a gyémántot, igaz nem valódi csiszoltat, de nagy esélyeim vannak, hogy lecsillapodva, lecsiszolódjak és olyan legyek, mint akinek, se apja se anyja, de még egy csajocskája se volt, aki enni adjon neki, ezért korgó gyomorral olyasmiket írt, hogy jaj!
Az is megtörténhet, hogy pap lesz belőlem, undor ide, vagy oda és olyan tragédiát írok rólatok, hogy ti is megundorodtok saját magatoktól, mint én hajdanán nyálkás koromban, amiből igaz ugyan majdnem kinőttem, de vannak rejtett maradványai. Ennek köszönhető ez az undorodós levél.
Félreértés ne essék, mindezt nem én állítottam, én egyelőre azt se tudom, hogy állítok, vagy tagadok, mert nagyon nehéz egy művésznek bűvészkedni!
De ne búsuljatok, mert az én őszinteségem nem épp olyan mély, mint a Loch Ness tó, benne meg nem Nessie -féle szörnyűség lubickol, csak néha-néha szükségem van egy kis figyelemre, ennyi az egész.
Nem is igaz, hogy nem szeretlek titeket, én valójában keblemre ölelnélek, ha engednétek, elsőként a kebleseket, utána a többieket.