Emily

– Emily! – szólít egy hang. – Emily, merre vagy? – az anyám hangja.

Itt ülök sarokban, ott, ahol ülni szoktam már kisgyermek korom óta. Akkor még magamba roskadva reménykedtem egy szebb jövőben, mely nem jött el. Már akkor tisztában voltam, hogy a jövő nem hozhat semmi jót – egy lánynak. Akkor lenne szép az élet, ha egyedül élnek a bolygón. Ekkor nem jöhetne anyám, hogy elárulja azt, amit már eleve tudok. Érdekes személyiség amúgy az anyám: nem kérdez sokat, és amikor igen, akkor is olyat, amire már megvan a válasza. Kék szemeivel folyvást engem bámul, hiszen én, ahogyan ő mondja: „Nem vagyok normális.” Tényleg nem vagyok. Tudom, hogy merész kijelentés. Ez van, ezt kell szeretnem!

– Emily! Hol vagy?
– Itt vagyok anyám – válaszoltam – Hol máshol lennék, ha nem itt?
– Hát, a barátaidnál.

A barátaimnál? Igen, jól hallottátok. Úgy véli, hogy én egy olyan fruska vagyok, aki ilyen semmivel tölti napjait. Jobb dolgom is akad, s amúgy sincs sok barátom. Azt hiszem, még számolnom sem kell, hogy eláruljam számukat: nincsenek barátaim, és nem is lesznek, mert feleslegesek, haszontalanok.
Mi szükség barátokra? Nem érdekel a nyavalygásuk, hogy most mit felejtettek el, meg hogy nincs kilakkozva a körmük, meg az egyéb problémáik. Nekem nincsenek problémáim, csak az anyámnak. Az ő problémája az, hogy tizenegy évvel ezelőtt a világra jöttem. Roppant nagy probléma!

– Anya, – szólalok fel. – hagyj élni!
– Ezt nem szeretem benned – jelenti ki a folyton mosolygós anyám, aki képes végigröhögni egy tragédiát.

Mást sem szeret bennem, csak azt nem akarja elárulni. Gyűlöl engem, és én is őt. Kettőnk kapcsolata olyan, mint a róka és a farkas kapcsolata: elélnek egymás mellet, de legszívesebben széttépnék egymást. Különös kapcsolat ez. Nem is értem, hogy miért ide születtem, és miért ebbe az átkozott, villanyzabáló korba. Jobb lett volna, ha hamarabb születek meg, úgy ötszáz évvel ezelőtt. Gyönyörű báli ruhában roptam volna táncot valamilyen herceggel. Jaj, de sokat olvastam erről, s kiskorom óta erre vágytam. Ez is álom maradt, ahogyan az összes gyermekkori elképzelésem.

– Én sem szeretem ezt benned – nyitom ki a számat, s majdnem káromkodtam.

Erre anyám megharagudott. Hangos léptekkel haladt a konyha felé, és rám csapta az ajtót. Ilyen az anyám, de mégis az én anyám!? Semmit nem tudok természete ellen tenni. Már csak azt várom, hogy kilépjek életem hajnalhasadásából; és nő legyek: felnőtt, érett nő, akinek nem parancsol már az anyja. Ilyen akarok végre lenni, egy nő a sok közül. Igen, nem egy különc, kit mindenki buta libának tart, mert nem úgy viselkedik, mint a többi százezer. Minden bizonnyal belépek azok közé, kiket a társadalom elismer női mivoltukért. Úgy vélem jó úton haladok ahhoz, hogy megalkossam az időgépemet, megfejtsem az idő törvényszerűségét, és felülírjam Einstein relativitás elméletét. Hozzám képest a nagy tudós egy egyszerű földi lesz, s nem egy lángész, nem egy hyper-észkombájn. Én leszek az, akinek feje lángolni fog. Én leszek a nagy tudós, az új Einstein. Bár jelenleg nem tűnök annak, de a végén az leszek. Elhagyom mostani játékszereimet: a babáimat és az egyéb csecséket. Amikor megjelennek testemen a változás jelei, akkor tudni fogom, hogy eljött az idő, megértem. El fogom távolítani magam körül a régi barátokat, és helyükre teszem az új ismerősöket, az új cimbiket. Megújulok, mert testem-lelkem nem lesz a régi, nem olyan lesz, mint most. Keblem megnő, testem oly tájékain is szőrök fognak megjelenni, ahol most csupasz. Sőt tudom, hogy egyéb dolgok is fognak velem történni. Szerelmes leszek, csalódni fogok, és sokat sírni. Erőt vesz rajtam az agónia, amit egy számomra kedves ember fog okozni. Kínlódni fogok, de még nem érdemes ezen gondolkodnom, mert még három év van hátra. Nővé válásom mégis közeli stádiumban van. Elfog kezdődni. Tudom! Mindjárt lesz egy kellemetlen társaságom. Csengetnek!

– Téged keresnek Emily! – rikolt egyet az anyám, aki szokása szerint úgy véli, hogy nem tudok a látogatóról.
– Megyek – szólok vissza hájfejű anyámnak. – Már a lépcsőn vagyok… a konyhában… már nyitom is.

S ekkor betoppan a nem várva várt személy fekete köntösben, csuklyában. Rémisztő egy alak, főleg úgy, hogy nem is ismerem. Nem rokonom, barátom sem, ő számomra vadidegen.

– Hölgyem! – nyájas hangon szól hozzám, szinte már hajbókol. – Vigyázzon magára. – figyelmeztet.

Engem nem érhet semmi rendkívüli, semmi meglepő dolog. Én mindent tudok: tudom azt, hogy miért kék az ég, miért zöld a fű és miért létezek. Én mindent tudok, és tudni fogok, csak azért, mert ilyen vagyok. Számomra nem titok az élet, hisz én ebben fogok élni: nyolcvan évig.
Az alak eltávozott, elment otthonomból. Kettesben maradtam anyámmal – én, Emily Rose.