– Szia Babó! – hallatszott a telefonkagylóból a jól ismert hang. Erik volt az! – Hogy vagy?
– Szia Erik! Ne is kérdezd! Szörnyű itt a helyzet. – szögeztem le, közben toporzékoltam. – Bárcsak elmehetnék innen!
– Hát gyere el hozzám. – mondta teljesen komoly hangon, mintha nekem lenne pénzem egy útra.
– Amerikába? Ne viccelj már, Erik! – legyintettem egyet, mintha szemtől szembe beszélgetnénk.
– Nem viccelek. Most apumnak egészen jól megy az üzlet és kifizeti neked mind az utat, mind a szállást. Nah, eljősz?
– Nem szeretnék a terhetekre lenni.
– Akkor lennél a terhünkre, ha nem jönnél. – mondta. – Csak gyere el, mert ha nem, akkor bizony nagy bajba kerülsz.
– Erik, te olyan vagy! – Erik mindig ilyen, mikor elszeretné érni célját, fenyeget. – Akkor elmegyek, már csak anyámat kell meggyőzni. Őt lesz a legnehezebb!
– Apám már elintézte a dolgot. Csak rakodj össze és menj ki a reptérre!
Erik Nylon apja volt a legjobb szónok az egész országban. Ezért is küldték ki őt az Egyesült Államokba, hogy képviselje a céget. Egészen nívós cégnek dolgozik, így a keresete sem lehet rossz. Bár Erik folyton panaszkodik rá, hogy az anyja ebből a pénzből alig lát valamit.
Nagyjából tíz órás út volt, de roppant kényelmetlen. A Liszt Ferenc Reptérről olyan tíz óra harminc perckor szálltunk fel, s az egész úton egy öregember nyöszörgéseit és véleményeit hallgathattam. Sok mindent megtudtam, de mégis semmit. Állandóan azzal nyaggatott, hogy hogyan lehet az, hogy egy ilyen csinos hölgynek még nincs férje. Egyszerűen nem bírta felfogni, hogy még túl fiatal vagyok, és amúgy sincs kedvem férjhez menni. Én még élni szeretnék, szabadon! A másik rögeszméje, amit többször emlegetett az előbbinél, hogy régen, a kommunista időkben mennyivel jobb sora volt az embereknek. Mint később megtudtam, hogy hajdanán ez az aggastyán volt Magyarország egyik legtehetősebb embere. Most azonban a családján kívül semmije nincs.
Miután a repülő leszállt New Yorkban az idős úr és a friss leányzó elköszönt egymástól, mintha a legeslegjobb barátok lennének már hosszú évek óta. A várakozó terem most sem volt kihalt, ahogyan az év többi időszakában sem. Mozgott a nép, fehér, fekete, sárga, kövér és sovány egyaránt. Az ellenőrző pontokon kék ruhás őrök álltak, hogy őrizzék az utasokat és óvják a hazát. New York államban precízen ügyeltek arra, hogy az utasok semmilyen illegális dolgot ne tudjanak bevinni a szabadság országába. Amikor a műszer valami gyanúsat talált, akkor odamentek az utashoz, átvizsgálták, kikérték az adatait és ha ezután is fent állt a gyanú, hogy a behozott holmi veszélybe sodorhatja a világbékét, akkor bent tartották az utast egy cellában. A fiatal hölgy is átesett ezen a procedúrán. William Brown motozta meg olyan alaposan, hogy még egy hangya sem juthatott volna át a résen. Nagy pontossággal és felelősségtudattal végezte munkáját ez az úriember. Tudta, hogy minden rajta múlik! De a fiatal hölgynél nem találtak semmit, csupán a rendszer bolondult meg, ami gyakran megesik. Így aztán továbbengedték. A váróterembe érve rögtön megpillantottam lassan egy hónapja nem látott barátomat, Erik Nylont az apjával Joseph Nylonnal. Egy sötét színű Mercury Cougar jelent meg ekkor a parkolóban. Gyönyörű szép kocsi volt, bár nem nagyon érdekelnek a kocsik, de ez tényleg meseszép volt. Nylon József autója!
– Szép kocsi, nem? – kérdezte Erik.
– Igen, az!
– Apám kocsija! – kihúzta magát és rám nézett. – Ilyen nincs otthon. Vagy igen?
– Ilyet még nem láttam odahaza. – adtam meg a választ.
– Ne mond, hogy odahaza! Ez sokkal inkább a hazánk, mint az, ahonnan jöttünk. Tudod, legszívesebben nem mennék vissza, emigrálnék, de még ezt nem tehetem, majd négy év múlva.
– Szóval ez a búcsú ajándékod?
– Miket beszélsz? – kérdezte tőlem a kissé megváltozott barát. – Te is velem leszel. Együtt szökünk el (négy év múlva)!
– Én nem szökök el otthonról, maradok! – az apja rám nézett, mintha undorító betegség lennék, melyre ellenszert kell találni.
– Miért maradnál? Ott nincs semmi, ami marasztal. Az ország egy porfészek, ahol minden sarkon ott áll a vész koldus, vagy iszákos képében, hogy elragadjon tőlem. Nekünk nincs ott maradásunk, mert akkor meghalunk.
– De büszkén! – szögeztem le.
– A büszkeség csupán emberi gőg, ami elhomályosítja az értelemnek kirakatát, hogy ne tudd meg azokat a dolgokat, amelyeket tudnod kell, ha élni szeretnél. A büszkeség az ember megrontója!
– A büszkeség őrzött meg minket a jövőnek! – jelentettem ki. – Így, ha még rossz is, de a mi nevelőnőnk, ki lehetőséget adott arra, hogy éljünk.
– Ó, nagy és dicső történelem, mennyi hazugság és átverés! Az emberi gőg kifogyhatatlan kelléktára az egész, hogy azt hidd, hogy tetted ért valamit ebben a világban, s a népednek javulására szolgált. Ó, mennyi hős, ki értelmetlen halált halt, hogy mentse azokat, kik őket nem mentenék meg! Tekints el a néptől és élj végre magadnak, babóm!
– Annak élek, de közben a hazámért dolgozok.
– Dolgozol?
– Tanulok, hogy később érte dolgozhassak.
A kocsi hirtelen megállt a Freedom Waynél, s az utasok kiszálltak. A fiatal hölgy legelőször, utána az úrfi, majd az úr. A városrész nyüzsgött a turistáktól, kik a szabadság útvesztőjét járva jutottak el eddig a pontig, a Szabadság szobor küszöbéig. A dáma, a fáklya, melyben ég a láng oly hívogató a népeknek, hogy szinte azonnal beleszeretnek New Yorkba. A kis Emilyt azonban nem fogta meg, rút szipirtyó volt a szemében a szobor.
– Mit szólsz? Tetszik? Hát nem gyönyörű, ahogy mered az égnek, mintha valódi istennő lenne.
– Az! – mondta Emily, majd magában hozzátette, hogy az ördögök istennője. – Pénzkidobás az egész.
– Akkor miért jöttél Amerikába?
– A barátomért, nem ezért a szoborért, se nem az országért, s annak népéjért, csak a te kedvedért jöttem el, mert az hittem szükséged van rám, de most már látom, hogy hiába jöttem el otthonról idegen földre, mely sosem lesz az enyém, s hiába minden szó, engem nem érdekelnek az ilyen látszólagos szabadságok, engem te érdekelsz!
– Én is így vélem, de valljuk be őszintén, hogy itt sokkal nagyobb szabadsággal rendelkezünk, mint odahaza. – szögezte le Erik. – Apám is ezért nem jár haza, mert megtanulta, hogy az Újvilág nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is felettünk áll. Ahol pedig e kettő erény együtt van jelen, ott szabadság van!
– Kedves barátom, ha nevezhetlek még barátomnak! Egy álomvilágban élsz, mely teljesen magával ragadott. Azt hiszed, hogy Amerika csak szép ás jó, tiszta és istenes? Nézd meg, hogy mennyien szenvednek! Csak nyisd ki a szemedet, láss!
– Emily! Ne mond már, hogy te nem azt látod mit én? Ez a világ az istennek otthona! Ez a Kánaán, vagy Éden, tudjafene, de azt tudom, hogy ez már az otthonom. Itt születtem újjá!
Ekkor kötött ki a komp, mely New York partjáról szállítja át a Szabadság-szigetére a szabadulni kívánó egyéneket, a vakokat. Emily, Erik és József is felszálltak erre a kompra, bár Emily ódzkodott, sőt kitört rajta a pánikroham, hogy ő oda nem megy. Aztán a két férfi megmarkolta, s feltette a hajóra. Kikötöttünk!
– Üdvözlöm a vendégeket! – szólt a maga amerikai akcentusával egy nő, akit már az első perctől fogva ki nem állhattam. – Jöjjenek utánam!
A tömeg elindult hát a nő után, mint egy párszázas ovis csoport. Már ovis koromban utáltam az ilyen kirándulásokat, mert általában mindig ugyanoda mentünk. Általában a játszótérre, ami a nap legtöbb órájában üresen állt. Ahol most vagyok, az is egy játszótér, a népek játszótere, hol a sok elvakult ember szabadságot remél, s leborul a kőszűz lába elé, mint ahogyan Isten lába elé borulnak az angyalok. A nép pedig nézi a szobrot, s a vezetőt, én pedig kérdem magamtól, hogy ez lenne a szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy a mindent elvivó leples alak, a Halál. A vezető ekkor megszólalt, s rögtön a tárgyra tért, s leszögeztye, hogy az építők, a tervezők között voltak szabadkőművesek. Felsorolt néhány nevet is, aki közéjük tartozott. Ilyen nevek kerültek elő: Richard M. Hunt, Edward M. L. Ehlers, Washington, Monroe, Jackson, Polk, Buchanan, Johnson és Garfield. Mindannyian szabadkőművesek, kik tudják az emberiség legnagyobb titkát. Állította a fiatal Mary L. Grove. A tömeget ez érdekelte a legjobban, hiszen a mai emberek fejébe olyan nézetek kerültek, hogy az egyház eltitkol valamit előlük, ám ezeket a titkot néhány beavatott ismeri. Őket hívjuk szabadkőműveseknek! Egy öreg, fehér kar emelkedik a kézbe, s kérdi:
– Ugye járt ezen a helyen Brown is?
– Igen, járt. – mondta a kalauz. – Olyan öt hónappal ezelőtt.
– De jó! – mondta az idős nénike. – Imádom a könyveit látszik, hogy igazat ír.
Ekkor odafordultam Erikhez, aki közvetlenül ott állt mellettem, hogy még a szökésre se legyen lehetőségem.
– Én itt megvárlak titeket, nincs kedvem hallgatni ezt a sok halandzsát a szabadkőművességről, meg a templomosokról. – mondtam. – Nézzétek csak meg a szobrot, addig én megvárlak itt titeket.
– És mit csinálnál itt egyedül?
– Nem tudom, talán írok egy könyvet! – mondtam röhögve. – Már csak egy jó téma kell, de az már meg is van.
– Ne hülyéskedj Emily. Nem vagy te író!
– Én nem hülyéskedek, barátom! – mondtam Eriknek, a lehető legbiztosabban. – Már meg is van a címe. Ez jobb lesz, mint Dan Brown-é. – s elröhögtem magam.
– Ő itt nagy ember! – mondta. – Tőle nem tudsz jobbat írni.
– Igen? – kérdeztem. – Szerintem meg igen, csak kell egy jó téma, amit a nép hallani akar. A nép pedig nem kíván mást, mint összeesküvést. Vagy inkább gyilkosságot?
– Mindkettőt!
– Tudsz te, ha akarsz! – mondtam. – Lesz benne mindkettő.
A fiatal srác és az apja otthagyta a fáradt utazót a padon. Az ég lámpásai lassan feljöttek, s varázsukkal átfogták az amerikai égboltot. A lány ettől csak szomorúbb lett. Egyre inkább az otthon után vágyakozott, ahonnan eljött, mert tudta, hogy ott tényleg várnak rá a szerető anya, akit ő csak vigyorgónak nevezett és a város. Hát igen, ezekre gondoltam, amikor egyedül ültem a senki háta mögötti földön, s méláztam. Szembogaraimmal meredtem az ég felé, hátha az ég megnyugvást hozhat, ha már a barátom elhagyott.