Emily és Rebeka

Június van és én már megint itt ülök szobám hűvös falai közt, mint valami földben lakó állat, mi a legjobb esetben nem mozdul ki üregéből. Anyám szokása szerint azzal jön, hogy mi lesz így belőlem. Őszintén mondom, hogy ezt még magam sem tudom. Osztálytársaim is folyton apácaként emlegetnek, ki otthon ájtatosan imádkozik, s megvonja magától a földi kívánságokat. Főleg Rebeka, a magát mindenkinek odaadó nőszemély hirdeti folyton. Szóval van elég bajom Rebekával, sőt lassan már az egész osztállyal. A 8. A most, ebben a félévben igazán undok velem. Tanáraim persze ebből az egészből semmit sem vesznek észre, vagy ha igen, akkor jön a várva várt felszólítás: „Fejezd ezt be, Emily!” Szóval ilyen a felnőttek világa?

– Emily, kész a leves! – ebben a szentséges minutumban elordítja magát az anyám. – Csak neked főztem!
– Jövök már,… anya! – kiabálom a szokásos hangnemben.

A Kör utca negyvenkettedik házszámú házának nyikorgó lépcsőin egy gyönge lábú alak botorkált lefelé. A ház majdnem teljesen kihalt volt. Ódon falai közül szellemként tekintettek ki képkereteik közül a festmények alakjai, Rosephus báró és társai. A lány pedig leérkezett a földszintre, majd remegő kézzel benyitott a konyhába, ahol egy idős asszony frissen készített borsólevessel várta kicsinyét. Az asszonyt Christina Rosenak hívták, s a közeli dohánygyárnak volt a vezérigazgatónője.

– Anya,… milyen napod volt? – kérdeztem, miközben a gőzölgő leves illata besántikált orrom üregeibe.
– Egészen tűrhető. – mondta az én szeretett anyám. – És neked?
– Unalmas! – sóhajtottam.
– Felhívhatnád az osztálytársaidat, de most edd meg a levest!

Emily szép lassan kikanalazta a levest, megköszönte, majd elindult vissza a szobájába, ahol már várta őt a nyitottan hagyott füzet, melybe a személyes véleményeit, gondolatait írja. Nagyjából két perc alatt felért az emeletre. Remegő kézzel benyitott saját szobájába, s megkönnyebbült, de hirtelen megcsörrent a telefon.

– Halló! Ki az?
– Szia ap… Emily! – szólt bele a telefonba egy nyekergő hang. – Én vagyok az, Rebi. Kijősz?
– Hova? – kérdeztem ijedten.
– Itt vagyunk a fiúkkal a sarkon, a Boszorkány utca és az Ámor utca közénél. Számíthatunk rád?
– Ööö… persze, megyek! – feleltem elhamarkodottan.

Most mit csináljak? Ez az a Rebi, aki állandóan molesztál a sulimban és alaptalan vádakkal illet. Ráadásul az a hír járja róla, hogy szinte minden fiúnak odaadta magát. Én is jókat fogok ki. Ráadásul most egyetlen fiúbarátom is elutazott Amerikába, így nincs senki, aki megvédene ettől a nőszemélytől, vagy éppen saját magamtól. Talán nekem is követnem kellene a példáját? Nem hiszem! Mindenesetre jobb lesz, ha indulok.
Ezzel magára kapott egy fekete rövid ujjút, egy koptatott farmert és a szokásos bőrszínű táskáját, melybe belerakta naplóját. És már el is indult a megbeszélt találkahelyre.
Ezalatt a találkahelyen a fiúk csodálatos bókokkal illették a vörös hajú Rebekát, hogy minél közelebb kerüljenek szívéhez. Már-már el is érték volna céljukat, mikor megjelent Emily. A fiúk ijedtükben eltávolodtak Rebekától és hangosan köszöntötték Emilyt.

– Sziasztok! – feleltem. – Mit csinálunk?
– Elmegyünk bevásárolni! – felelte Rebi. – Most nyílt meg egy üzlet, itt a közelben. Oda megyünk! Nőt faragok belőled!
– Én már nő vagyok! – dacoskodtam.
– Inkább apáca. – mondta Rebi. – Na, gyere velem! Új ruhától még nem lesz semmi bajod.

Elindultam hát Rebivel és a fiúkkal, akik úgy követtek minket, mint a kutya a macskát. A város most sem volt kihalt. Mindenütt nyüzsögtek a furcsábbnál furcsább emberek. Voltak bőrcuccba öltözött kopasz emberek, hosszú hajú szakadt pólójú suhancok és sok más külön lény. Tíz perc után végre megérkeztünk az újonnan megnyílt üzletbe, a West Shop Centerbe, ami a város keleti negyedében található.

– Itt is vagyunk! – kiáltott fel vezetőm.

Az üzletbe lépve rögtön egy kedves, mosolygós kisasszony fogadott minket. Nem lehetett több az életkora huszonöt évnél. Lehetséges, hogy egyetemi hallgató, de nem hiszem.

– Mit parancsolnak? – kérdezte vigyorgó arccal.
– A barátnőmre szeretnénk valami elegáns ruhát.
– Nézem is. – ezzel rám nézett. – S-es méret. Milyen színű ruhát szeretne?
– Valami világosat! – vágta rá Rebi.
– Világosat? Rendben! – s elindult megkeresni a nekem való ruhát.

Alighogy elment már vissza is ért. Kezében érdekesebbnél érdekesebb ruhák, amelyeket sorra felpróbáltam. Az újonnan szerzett barátnőm unszolására néhányat meg is vettem.

– Most már készen állsz! – szólt, miután kiléptünk az üzletből.
– Mire?
– Hát, tudod te azt! – felelte.
– Nem, nem tudom! – mérgesen vágtam rá. – Én nem vagyok olyan, mint te.
– Majd olyan leszel! – mondták a fiúk.
– Mi? – megrökönyödve rájuk kérdeztem. – Ezt hogy értitek?
– Mit gondolsz miért vett új ruhákat, meg miért kezdett bárátkozni veled?
– Hallgass Fred! Nem emlékszel? – csitította el barátját Lukács.
– Most már nincs hallgatás, miről is van szó?
– Emily! – szólt Rebi. – Tudod, te olyan különc vagy. Azt mondtuk a csajokkal, meg a pasikkal, hogy szerzünk neked egy barátot. Szóval ezért kellettek az új ruhák. Ezekben már majdnem olyan gyönyörű vagy, mint én.
– Igen? Igen Rebi? Olyan gyönyörű, mint te? – förmedtem rá. – Az olyan gyönyörűségből, mint a tied köszönöm, de nem kérek. Most menj el a barátaiddal együtt és többet ne hívj!

Rebi duzzogva elballagott a fiúkkal együtt a Bordély utca irányába. Emily egy rozoga, már alig használatos padra vetette le magát, s gondolataiban már a messzi világban járt, amit még angyal szeme sem látott.

– Hogy lehetek én ilyen? – kérdeztem magamtól, s mintha egy belső hang rögtön válaszolt volna a kérdésemre.
– Már meg is örültem? – ekkor ismét a fejembe szökellt egy hang, és súgta, hogy nem.

A végén kiderült, hogy egészen hangosan beszéltem és ezt meghallotta egy arra járó idős nénike, akit Julia Egghamnek hívnak, s itt lakik a közelben. A nénike nagyon kedves volt, s elmondtam neki minden bajomat. A társalgást végül azzal a szállóigévé vált mondattal zárta, hogy „ilyenek az emberek.”
Otthon sem volt sokkal jobb a helyzet. Anyám szokása szerint az ajtó előtt várt, hogy a csinos és édesgetni való lánya megjelenjen az osztálytársával. Az eredmény azonban elmaradt.

– Hol van a barátnőd?
– A Pokolban! – förmedtem az én örökké mosolygós anyámra. – Oda való.

Ezzel faképnél hagytam a fülig vigyort és felmentem sírni a szobámba. Azóta is ott vagyok, majd lejövök egyszer.
Így ért véget Emily Rose egy borzasztó szombati napja. Remélem tanultatok belőle.